A modernitás
megjelenési formái a két világháború között
A két világháború között városfejlődés egyik fontos és új vonása volt a szuburbanizáció. A városokat övező területeken új, lazább beépítésű városrészek jöttek létre, melyek leginkább lakóhelyül szolgáltak, vagyis nélkülöztek fontos funkciókat és szorosan kapcsolódtak a város többi részéhez. Ez ekkor még csak Nyugat-Európa néhány országában figyelhető meg, de a jelenség hosszú távú jelentősége nagy volt, mivel a század második felében kisebb-nagyobb intenzitással a legtöbb nyugat-európai országban lejátszódott. A két világháború között különösen Angliában jöttek létre kertes elővárosok.
A két világháború közötti szuburbanizációt számos tényező elősegítette. Ezek közé tartozik, hogy a növekvő méretű középosztály, s különösen a fehérgalléros alkalmazottak igényelték az ilyen típusú lakókörnyezetet. A gazdasági válság idején a munkaerő viszonylag olcsón állt rendelkezésre az építkezésekhez. Nem csupán a lakóépületek kialakítása igényelt ugyanis nagy beruházásokat, hanem a lazább beépítéssel megnövekedtek a közösségi infrastruktúra iránt támasztott igények is. A városrészek közötti megnövekedett távolságok utakat, elővárosi vasutakat igényeltek, melyek gyakran közmunkák keretében épültek. A közlekedés és szállítás technológiai fejlődése ugyancsak segítette e folyamatot: először a villamos vasutak, később az autóbuszok és a gépkocsik kapcsolódtak be a szállítási igények kielégítésébe.
Ráadásul a várostervezők körében is mindinkább elfogadottá vált az elképzelés arra vonatkozóan, hogy a belvárosok zsúfoltságának csökkentése ilyen módon, elővárosi településrészek kialakításával oldható meg leginkább.
Ez a városépítési forma nagy területeket igényelt. Ez számos korábbi problémát újratermelt illetve újakhoz vezetett. Ezért is jelent meg annak az igénye, hogy a tervezés ne csak a városra, hanem a települések környékére illetve több településre kiterjedjen, azaz egyfajta regionális jelleget öltsön. Ilyen szemléletű város- illetve regionális tervezésre láthatunk példákat a két világháború között Nagy-Britanniában és Hollandiában. Egyik megoldási forma lett a „zöld övezetek” kialakítása. Ez történt London és környéke esetében, s hasonló elképzeléseket kezdtek megvalósítani Hollandiában a sok-sok városból álló Randstad területén. Számos más olyan városrendezési és építészeti gondolat is megjelent a két világháború között, melyek inkább csak később, hosszú távon valósultak meg. A német Bauhaus-kör építészei minden korábbinál funkcionálisabb épületek és városi terek szükségét hirdették. Új, egyszerű formákat és modern anyagokat (beton, acél, üveg) választottak épületeikhez. Egy másik korabeli építész, a francia–svájci Le Corbusier a városok zsúfoltságát hatalmas, toronyszerű épületek emelésével kívánta csökkenteni. Ezek között nagy üres terek állnak rendelkezésre, lehetővé téve a lakosság pihenését.
Nagy városrendezési terveket kívánt megvalósítani az olasz fasizmus és a nácizmus is. Az olasz városépítészeti projektek nagy hangsúlyt fektettek a Római Birodalommal való állítólagos kontinuitás demonstrálására. Egy sor várost hoztak létre a római városok szerkezetének mintájára. Az új épületek jó része is felvonultatta a római kori építészet stílusjegyeit, mint az oszlopok, szobrok, boltívek stb. A nácik is határozott városrendezési elképzelésekkel rendelkeztek, melyek közül azonban csak kevés valósult meg a háború miatt. Több tucat város átépítése szerepelt ezek között, de kiemelt helyet foglalt el Berlin, Nürnberg és München, vagyis a náci mozgalom és állam emblematikus városai és központjai. Hitler maga is részletekbe menően figyelemmel kísérte a tervezést, de külön ki kell emelni Albert Speer szerepét a munkák során. Berlin átrendezését 1950-ig kívánták végrehajtani. A város Germania néven lett volna a birodalom központja: tengelyét egy hatalmas, 120 méter szélességű sugárút alkotta volna, mely mellett egy grandiózus, 150 000 embert befogadó dómszerű csarnok és egy szintén gigantikus, 120 méter magas diadalív lett volna a város két tájékozódási pontja. Mind a fasiszta, mind pedig a náci városrendezési projektek több célt voltak hivatva szolgálni. Egyrészt a látványos épületekkel és lenyűgöző terekkel a rendszer alkotóerejét és mozgósítási képességét kívánta demonstrálni. A náci rezsim – és a kommunista rezsimek mindegyike – a „múlt eltörlése” jegyében alkotott. A hatalmas sugárutak és közterek funkciója volt az is, hogy lehetőséget biztosítson a különféle tömegrendezvények számára. (Lásd még: 6.2. ábra.)