Az európai városfejlődésnek az első világháború végétől az 1980-as évekig tartó időszakát gyakran nevezik az urbanizáció modern periódusának. Ezt megelőzően szokás az ipari városok koráról beszélni, míg a 20. század két utolsó évtizedének városfejlődését – legalábbis Nyugat-Európában – a posztindusztriális jelzővel illetik. E fejezetben az európai urbanizáció modern és posztindusztriális szakaszának főbb sajátosságait tekintjük át.
A városi lakosság
növekedése a két világháború között
Az urbanizációnak mennyiségi (városodás) és minőségi (városiasodás) sajátossága is van. Előbbi tekintetben Európa városfejlődését az első világháború utáni mintegy fél évszázadban a városi lakosság arányának nagy ütemű növekedése jellemezte. A város definíciója azonban jelentősen eltérő a különböző társadalmakban. Míg egyes országokban (Dánia, Albánia) már néhány száz fős településeket is városoknak tekintettek, másutt ehhez esetenként több tízezres lakosságszám kellett. Ráadásul az urbanizációnak minőségi aspektusai is vannak: milyen infrastrukturális színvonallal rendelkezik a település, esetleg betölt-e valamilyen központi szerepet a környező régióban. Mivel ezeknek a funkcióknak a pontos számbavétele minden országban szinte megoldhatatlanul bonyolult feladat, a nemzetközi összehasonlítások céljára 20 000 lakosnál szokták meghúzni a határt.
Ha a fenti definíciót alkalmazzuk, akkor a 20. század elején csak Nagy-Britanniában élt a lakosság több mint fele – 1920-ban 64%-a – városokban. Néhány más országban – Németország, Hollandia, Belgium – megközelítette az 50%-ot ez az arány. Franciaország, Olaszország, Dánia, Ausztria, Magyarország esetében a lakosság mintegy 1/3-ának volt városi lakóhelye. Különösen kicsi volt a városlakók aránya a balkáni országokban (Románia 12%, Bulgária 9%, Jugoszlávia 7%). (6.1. táblázat, 6.1. diagram.)
Az urbanizáció folyamata nem volt töretlen a század első felében. A fejlődést jelentősen lelassította a két világháború közötti gazdasági válság, majd pedig a második világháború a maga háborús veszteségeivel és a városi lakosság gyakori evakuálásával. Mindazonáltal a közepesnél nagyobb városok – melyeknek lakossága meghaladta a 100 000 főt, de nem érte el az 1 milliót –, javították helyzetüket a városhierarchiában. Az urbanizáció a két világháború között elsősorban a közepesen urbanizált országokban volt gyors ütemű, de Bulgáriában és Jugoszláviában is megduplázódott a 20 000 lakosnál nagyobb településeken élők aránya. (Lásd még: 6.1. ábra.)