előző tartalom következő

A jóléti fejlődés meghatározói

Egyes szerzők a jóléti intézmények terjedését egyfajta nemzetközi diffúziós folyamatnak tekintik. Feltűnő ugyanis, hogy a bismarcki elveken alapuló társadalombiztosítás más országokban milyen gyorsan elterjedt, s a társadalombiztosítás Németország környezetében még a kevésbé fejlett országok körében is fejlettebb formát öltött, mint távolabb tőle. Több országból delegációk is érkeztek Németországba a társadalombiztosítás tanulmányozására. Ugyanakkor megállapítható, hogy e gondolatok jelenléte önmagában nyilvánvalóan nem elegendő a jóléti programok kialakulásához.

Az interpretációk egy másik jellegzetes, gyakran funkcionalistának is nevezett irányzata a jóléti állam kialakulását és fejlődését a szocioökonómiai változásoknak, az „indusztrializmus logikájának” tulajdonítja. Ezen irányzat képviselőinek érvelése szerint egyrészt az iparosodás eredményeként megváltozott életkörülmények igényelték, másrészt pedig az iparosodás által teremtett javak lehetővé tették, hogy a 19. század végétől állami jóléti rendszereket vezessenek be.

Egyes szerzők kiemelik, hogy a gazdasági fejlődés hatásait mindenekelőtt a demográfiai tényezők közvetítik a jóléti rendszerek felé, hiszen az iparosodás nyomán csökken a halandóság és a születések aránya is, s az elöregedő népesség egyre nagyobb igényeket támaszt a jóléti szolgáltatások iránt. Szintén felmerült, hogy a programok kora is pozitív összefüggésben van azok kiterjedtségével, mivel az egyszer már létrejött programok tehetetlenségi erővel rendelkeznek, s ennek folytán törvényszerűen bővülnek.

Valamilyen fokú összefüggés a szocioökonómiai fejlődés és az állam jóléti tevékenysége között nyilvánvaló. Ugyanakkor a jóléti állam történetéről folytatott nemzetközi kutatások összességében cáfolni látszanak ezeket az elképzeléseket. Nyugat-Európa társadalmai a szocioökonómiai fejlődés különböző fokán vezették be a jóléti rendszereiket. Az első modern társadalombiztosítási rendszerek az 1880-as években nem a legiparosodottabb-legurbanizáltabb Angliában jöttek létre, hanem éppen az ekkor még lényegesen elmaradottabb Németországban és Ausztriában. Az állami szociálpolitika kiterjedésére, expanziójára ugyanez érvényes. Száz év jóléti expanzió után, az 1980-as években nem Skandináviában kérdőjelezték meg leghevesebben az állami szociális rendszerek szükségességét, ahol azok a legkiterjedtebbek voltak, hanem Nagy-Britanniában, ahol a jóléti kiadások egyébként is relatíve alacsonynak számítottak.

A politikai tényezők meghatározó szerepét hangsúlyozza egy másik, az ún. konfliktuselméleti interpretációs irányzat. E szerint mind az első állami jóléti programok bevezetésében, mind pedig azok továbbfejlesztésében döntő szerepük volt a társadalmi mozgalmaknak. Döntő változást hozott a politikai demokrácia kiteljesedése, a parlamentarizmus és a választójog kiterjesztése. Valóban fontos érvek szólnak a politikai tényezők fontossága mellett a jóléti állam kialakulásában és fejlődésében. Ezek a tényezők azonban közel sem csupán a szociáldemokrata mozgalmat jelentik.

Nyilvánvaló empirikus összefüggés látható ugyanakkor a kormányzati rendszerek jellege és a korai társadalombiztosítási törvények között. Az autoriter – vagy inkább nem parlamentáris – rendszerek korábban bevezették ezeket, mint a parlamentáris demokráciák. Különösen a kötelező biztosítások terén volt nagy a különbség. Ezek a legitimációs hiánnyal küszködő politikai elitek szükségét érezték annak, hogy a társadalombiztosítással legitimálják magukat. Ráadásul ezek az országok erős bürokráciájuk révén képesek is voltak a vele járó jelentős szervezési-adminisztrációs feladatokat jó hatékonysággal megoldani.

A későbbiekben sem igazolható, hogy a szociáldemokrata – vagy más – politikai erők vezető szerepet töltöttek volna be a jóléti állam fejlődésében. A századforduló és az első világháború közötti időszakban a liberális vezetésű demokratikus rendszerek fejlődtek a legdinamikusabban e téren. A két világháború között ismét változott a helyzet: ekkor érezhetően ott és akkor volt a leggyorsabb a fejlődés, ahol és amikor a szociáldemokrata pártok sikeresen szerepeltek a választásokon. A kronologikusan egymást követő konzervatív–liberális–szociáldemokrata dominancia/vezetés után a második világháború utáni évtizedekben – legalábbis a 70-es évek közepéig terjedően –, a jóléti állam legnagyobb növekedési periódusában egyik nagy politikai irányzat vezetése sem mutatható ki ilyen téren Nyugat-Európában.

G. Esping-Andersen szerint kiterjedt jóléti állam csak ott jöhetett létre, s ott maradhatott szilárd mindmáig, ahol a szociálpolitikára leginkább rászorult munkásrétegek mellett az új középosztályt – vagyis a nem tulajdonából élő, hanem alkalmazotti középréteget – is egészében sikerült bevonni a jóléti rendszer juttatásaiból részesedők és így a támogatók közé. Így volt ez a skandináviai szociáldemokrata jóléti modellben, de a Németország mellett legjellemzőbb formában Franciaországban, Ausztriában megtalálható konzervatív jóléti rendszerben is. Ahol ellenben – mint Nagy-Britanniában – a politikai koalíciókötés gyakran bonyolult feltételei nem voltak adva, s csak a legalacsonyabb jövedelműek részesedtek a juttatások jelentős részében, ott gyenge volt a jóléti rendszerek támogatása, s különösen a 20. század utolsó harmadában hevesen megkérdőjelezték a jóléti programok létjogosultságát.

Összességében mondhatjuk tehát, hogy a szociáldemokrata vagy konzervatív politikai irányzatok befolyása a jóléti államok kialakulását és kiterjedtségét önmagában nem határozta meg. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a különböző politikai irányzatok eltérő preferenciákkal rendelkeztek a rendszerek fejlesztésében: míg a szociáldemokrata pártok inkább jeleskedtek a juttatásban részesülők körének kiterjesztésében, ami általában csekélyebb juttatási színvonalat eredményezett, addig a konzervatív pártok a munkavégzést tartották a juttatások alapjának, s így jobban differenciálták a jóléti juttatásokat. (Lásd: 5.2. ábra.)

Minden meggyőző erejük ellenére azonban a politikai mozgalmakra koncentráló értelmezések sem képesek megfelelően magyarázni minden a jóléti fejlődéssel összefüggő jelenséget. Az egyik legfontosabb kritikai pont valószínűleg az lehet, hogy számos politikai folyamat mögött eleve gazdasági–társadalmi változások húzódnak meg. Vannak olyan jóléti programok, melyek ugyan kezdetben politikai döntésekhez kapcsolódnak, de később már inkább a gazdasági-társadalmi fejlődés határozza meg alakulásukat. (Pl. a népesség elöregedésével a nyugdíjra fordított kiadások automatikusan nőttek.)

Összességében azt mondhatjuk tehát, hogy a jóléti állam széleskörű európai kialakulását és elterjedését leginkább a szocioökonómiai fejlődésre koncentráló funkcionalista iskola képes magyarázni. Az egyes országok jóléti fejlődése közötti eltérések okait ellenben már inkább a politikai-intézményi tényezőkkel foglalkozó megközelítések tudják megragadni. Ezért nem meglepő, hogy az irodalomban szintézistörekvésekkel is találkozhatunk.

előző tartalom következő