Bár a jóléti állam és jóléti társadalom fogalmát általában a magántulajdonon alapuló piacgazdasággal és a plurális politikai rendszerrel rendelkező államok kapcsán használják, a kommunista országokban is megvolt a polgárok jólétéért viselt felelősség gondolata, illetve az ennek többé-kevésbé megfelelő intézményrendszer. Ezért esetükben is indokolt lehet a jóléti állam fogalmának használata.
A jóléti intézmények strukturális jellemzői terén a század közepétől nőttek a Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa közötti eltérések, mivel a kommunista országokban a szociális jogok sajátos szerkezete jött létre. Legfontosabb különbségként a szociális biztonság alapintézménye a teljes foglalkoztatottság – sőt munkakényszer – volt, bár ez alacsony jövedelmekkel párosult. Szintén fontos intézmény volt egyes termékek és szolgáltatások ártámogatása.
A második világháború után igen jelentős ütemben nőtt a társadalombiztosítási ellátásokra jogosultak aránya Kelet-Közép-Európában, s ez a lefedettségi arányokat már az első évtizedekben is közelítette a nyugat-európai színvonalhoz. Ugyanakkor az 50-es években egyes társadalmi csoportok politikai szempontok által vezérelt diszkriminációja a jogosultságok feltételeit illetően inkább távolodást jelentett Nyugat-Európától. A juttatások színvonalának meghatározása terén erőteljes nivelláció valósult meg, részben a korábban már megszerzett jogosultságok elvételével is. A juttatások bérekhez viszonyított színvonala is alacsony volt. A 60-as és 70-es években a jogosultságok feltételeinek szabályozása terén kibontakozó egységesítési tendencia, párosulva a lefedettség gyors növekedésével már megegyezett a Nyugat-Európában látható folyamatokkal. A juttatások relatív szintje már nem alakult kedvezően. Jól mutatja ezt a nyugdíjaknak az egyébként is igen alacsony bérekhez viszonyított kedvezőtlen aránya. (Magyarország kivételével, ahol 1982-ben az 57%-os arány lényegében elérte az OECD országok átlagát.)
A nivellációs törekvések ellenére a munka illetve az ehhez kapcsolódó jövedelem szerepe döntő volt a társadalombiztosítási juttatások mértékének meghatározásában. A nyugdíj mellett a táppénz kiszámításának alapja is kizárólag a jövedelem volt. Kelet-Közép-Európában a 80-as évekre mind több juttatást állampolgári jogon folyósítottak, s a 70-es évek közepétől az egészségügyi ellátás összes természetbeni juttatása e körbe tartozott. E nyugat-európai hasonlóságok egyben azt tükrözik, hogy a 80-as évekre a kelet-közép-európai társadalombiztosítási rendszer a jogosultságok szabályozása terén többnyire a kontinens nyugati felén megszokott megoldások keverékét alkalmazta.
Külön indokolt kitérni az ártámogatások rendszerére. A kommunista országokban ugyanis a jóléti politika egyik fontos eszköze volt az alapvető fogyasztási javak és szolgáltatások árának állami támogatása. E támogatások funkciója azonban nem egyszerűen szociálpolitika volt, hanem pl. gyakran a gazdaságtalan termelés mesterséges fenntartása. Ezenkívül mérsékelt szociálpolitikai hatással jártak, mert a gazdagabb rétegek átlagon felül részesedtek belőlük. Egyes területeken (pl. egészségügy) az erőforrások jelentős pazarlásához is vezettek.
Az ártámogatások ugyanakkor nagy költségvetési kiadásokkal jártak a kommunista országokban. Az 1980-as évek NDK-jában az erre fordított összegek meghaladták a társadalombiztosítási kiadásokat is. Ha az ártámogatásokat – a fenti megfontolások ellenére – figyelembe vesszük a magyarországi jóléti kiadásoknál, akkor azt láthatjuk, hogy ezek GDP-hez viszonyított aránya 1960 körül elérte, illetve kissé meghaladta, majd egy visszaesés után az 1970-es években ismét elérte a nyugat-európai átlagot, s a vizsgált korszak végéig megközelítően ezen a szinten maradt. (Lásd még: 5.1. ábra.)