A jóléti államok expanziója Nyugat-Európában
A jóléti juttatások színvonala
A kezdeti társadalombiztosítási programok juttatásai meglehetősen alacsony színvonalúak voltak, s az árak, a bérek illetve a gazdasági teljesítmények növekedése nem hatott színvonalukra. A második világháborúig általában nem is feltételezték, hogy a nyugdíj folyósításának kezdete valóban egybeesik a munkavállalás végével, s így a nyugdíj egyedül szolgálja a megélhetést. Később a juttatások mértéke mindinkább közeledett a munkajövedelmek szintjéhez. Ezáltal azok mindinkább a biztosított által korábban már elért jóléti színvonal fenntartását, illetve megközelítését is szolgálhatták. A gazdasági növekedésből a már nem aktív generációkat vagy a juttatásokra más okból jogosultakat is részesítették tehát.
A juttatások relatív szintjének alakulását a két legjelentősebb pénzbeli juttatás, a nyugdíj és a táppénz színvonalának változása megfelelően jellemezheti. A második világháborúig a nyugdíjak viszonylag szerény összegűek voltak, ezt követően azonban gyorsan nőttek. Tizenkét nyugat- és dél-európai országban 1939-ben a nyugdíjak átlagos összege a munkások átlagjövedelmének mintegy 12%-át tette ki. 1950-ben a munkások átlagos jövedelmének 20–30%-ára rúgtak a nyugdíjak Nyugat-Európában. A bérekhez viszonyítva a legmagasabb nyugdíjat a második világháború után Ausztriában fizették, s ezt az országot csak az 1970-es években érte be Belgium. 1985-ben a nyugdíjak átlagos szintje Ausztriában, Belgiumban, Olaszországban, Finnországban, Norvégiában, Svédországban már meghaladta a jövedelmek 2/3-át. Hasonlóan dinamikus emelkedést láthatunk a betegségbiztosítás pénzbeli ellátásainak (táppénz) relatív, keresetekhez viszonyított szintjében is, amely majdnem megháromszorozódott 1930 és 1985 között. Utóbbi időpontban egy sor nyugat-európai országban már a kereset 90–100%-át fizették táppénzként. A legalacsonyabb arányú táppénzt Belgiumban, Nagy-Britanniában és Franciaországban folyósították. (Lásd még: 5.1. ábra.)