A jóléti államok expanziója Nyugat-Európában
A lefedettség bővülése
A nyugat-európai társadalombiztosítás kezdetben közel sem volt széleskörűnek nevezhető: a lakosság illetve a foglalkoztatottak kis hányada részesült csupán a biztosításokban. Németországban azonban már a századfordulón is a gazdaságilag aktív lakosság nagyobbik hányada rendelkezett baleset- és nyugdíjbiztosítással, Angliában pedig 1910-ben a balesetbiztosításról mondható el ugyanez. (5.5., 5.6., 5.7. táblázat, illetve 5.5., 5.6. és 5.7. diagram)
A következő évtizedek egyik legjellemzőbb tendenciája volt a részesedők arányának fokozatos növekedése. Ez a folyamat már a két világháború között is sokat haladt előre, de különösen a második világháború után gyorsult föl. Teljes lefedettségről még a vizsgált korszak végén sem mindenütt beszélhetünk, de a társadalom túlnyomó többsége már részesült az ellátásokból.
A társadalombiztosítási jogosultságok kiterjesztése már a kezdetektől két fő irányban történt. Az egyik irány a mind szélesebb foglalkoztatotti csoportok saját jogon történő bevonása a biztosításokba volt. A másik irányként egyre többen részesedtek nem saját jogon is (hozzátartozók, eltartottak). Míg a politikai jogok döntően felülről lefelé haladva terjedtek Nyugat-Európában, addig a szociális jogok esetében ez többé-kevésbé fordítva történt. Elsőként a legfontosabb iparágakban dolgozó, s a különösen veszélyes foglalkozásokat űző munkásokat vonták be a programokba, majd azok kiterjedtek minden ipari munkásra, később a mezőgazdasági munkásokra. Ezután rendszerint a jobban keresők, s végül az önállóak következtek. Az önállóak – különösen a parasztok – gyakran ellenezték a társadalombiztosítással járó terheket. Végül más, nem munkavállalói társadalmi csoportok, mint például a diákok is saját jogon biztosítottá váltak. A társadalom perifériáin élők viszonylag későn részesültek a szociális jogokból. Ez a fajta fokozatos kiterjesztés mindenekelőtt az ún. bismarcki típusú társadalombiztosítási rendszerrel rendelkező országokban érvényesült. Ezzel szemben a gyakran Beveridge-típusúnak is nevezett szociális rendszerű országokban – ahol egyes szolgáltatások állampolgári jogon járnak – sokszor ugrásszerűen ment végbe a jogosultak számának növekedése (pl. Nagy-Britannia és a skandináv országok).
A jóléti jogosultságokat meghatározó elveket vizsgálva azt
láthatjuk, hogy az első világháború előtt két rendszer dominált ezen a téren: a
munkahely típusához igazodó, s járulékfizetést feltételező és a rászorultsági
alapú rendszer. Később ez a kettős jogosultsági minta változni kezdett. Az első
világháború után átmenetileg előtérbe került a rászorultsági elv, de azután még
a két világháború között visszaszorult, s még inkább a század második felében.
Emellett már korán megjelent az állampolgárság elve, mint a jogosultságot
biztosító tényező. Ez különösen a második világháború utáni években jutott
jelentős gyakorlati szerephez. E folyamat fontos állomása a Beveridge-jelentés
is, de különösen az ezt követő reformok Nagy-Britanniában közvetlenül a második
világháború után. Ennek ellenére csak az 1960–1970-es évektől vált igazán
jelentőssé az állampolgárságnak mint a jogosultságot meghatározó szempontnak az
érvényesülése. Ez különösen a – gyakran szociáldemokratának nevezett jóléti
modellhez tartozó – dán, svéd, finn társadalombiztosítási rendszerről mondható
el (5.2. ábra).
Az állampolgárság elvének növekvő érvényesülése azonban nem jelenti azt, hogy a szociális jogok tökéletesen egyenlő volta érvényesült volna ebben az időszakban Nyugat-Európában. Ez leginkább Skandináviában valósult meg, míg a legtöbb országban a juttatások járulékfizetéshez kapcsolódtak, s a foglalkozás jellege is meghatározta őket. A vizsgált korszak végén a gyakran konzervatívnak vagy korporatistának is nevezett jóléti típus szintén jellemző képviselője Németország volt, ahol a különböző foglalkozási csoportok számára eltérő társadalombiztosítási rendszerek léteztek.
Ugyanakkor a különböző jogosultsági rendszerek között egyfajta közeledés is megfigyelhető. Azokban az országokban, ahol egységes nyugdíjak voltak, bevezettek jövedelemarányos kiegészítő nyugdíjat is. Azokban az országokban viszont, ahol jövedelemarányos nyugdíjrendszer volt érvényben, bevezettek egységes elemeket is a nyugdíjrendszerbe. Később, az 1980-as években a konvergencia folytatódott, de a jóléti juttatások jogosultságai mind nagyobb mértékben kapcsolódtak a munkaerőpiaci helyzethez az állampolgári elv helyett. (Lásd még: 5.1. ábra.)