A jóléti államok expanziója Nyugat-Európában
A jóléti programok differenciálódása, kibővülése
A jóléti kiadások szintjének
alakulása önmagában nem elégséges a jóléti állam jellemzésére. Vizsgálni kell
azt is, hogy a 20. század során Nyugat-Európában milyen mechanizmusok illetve
intézmények enyhítették a szegénységet.
A baleset-, betegség-, nyugdíj-, munkanélküli-biztosítás,
valamint a családi juttatások együttesen a 20. század során végig megőrizték
döntő jelentőségüket a társadalombiztosításban, sőt a jóléti programok között.
E programok egyre bővültek, egyre inkább mellékkockázatokat is fedeztek,
valamint teljesen új juttatási formák is megjelentek. E differenciáció a
második világháború után még inkább előrehaladt mint a megelőző évtizedekben.
A balesetbiztosítások terén már a két világháború között kiterjesztették a fedezett kockázatokat: nem csak magukat a baleseteket, hanem egyes foglalkozási betegségeket is magukban foglaltak a biztosítások, majd ezeknek a betegségeknek a körét fokozatosan bővítették. A betegségeket tartalmazó lista – a technológiai változások és más okok következtében – folyamatosan bővült a második világháború után is. A munkahelyre menet, s onnan hazafelé utazva bekövetkezett baleseteket néhány országban már a két világháború között (a legtöbb esetben pedig a második világháború után) szintén belefoglalták a biztosítási kockázatokba.
A nyugdíjbiztosításban fokozatosan történt meg a nyugdíjak kiterjesztése a különböző rizikótényezőkre. A második világháború kitörésekor Svájc kivételével már minden országban volt öregségi nyugdíjbiztosítás, de a rokkantságra csak 11 országban, az eltartó halálára pedig 8 országban terjedt ki a társadalombiztosítás. A második világháborút követő évtizedek minden tekintetben a nyugdíjprogramok kiterjesztését hozták. A különböző nyugdíjtípusok közti különbségek mérséklődtek.
Az egészségbiztosítások kezdetben elsősorban a rövidebb betegségek költségeit fedezték, s igen korlátozott volt a munkások kórházi ápolásának hozzáférhetősége. A betegségbiztosítások tehát kezdetben tipikusan a pénzbeli juttatásokra koncentráltak. A természetbeli juttatások – kórházi ápolás, gyógyszerek – gyors kiterjedése a második világháború után zajlott le. Erős tendencia volt a fedezett kockázatok kiterjesztése a betegségnek nem tekinthető helyzetekre, mint az állapotosság, a szülés utáni gyermekgondozás, vagy a fogamzásgátlás.
A munkanélküli-biztosítás terén viszonylag korán – Franciaország kivételével mindenütt a második világháborúig – igyekeztek a családok anyagi helyzetéhez igazítani a szolgáltatásokat az eltartottak számát figyelembe vevő pótlék meghatározásával. Az 1960-as évek végétől jellemző tendencia volt a munkanélküliség okának figyelembevétele a juttatások megállapításánál.
A családi pótlékot először 1921-ben Ausztriában vezették be. Ezt a juttatást a biztosítotti jogviszonytól függetlenül folyósították. A második világháború előtt még csak három nyugat-európai országban létezett ennek valamilyen formája, de az 1950-es évek közepén már mindegyik országban. (5.1. táblázat.)
A fentieken túl az új, társadalombiztosításhoz kötődő juttatásokra jó példa lehet az idősek gondozásra való jogosultságának bevezetése 1968-ban Hollandiában, vagy a csődbejutott vállalatok dolgozóinak fizetett bér Németországban. Emellett a társadalombiztosításon kívül eső jóléti szolgáltatások is növekedtek, s közöttük újak is kialakultak és széleskörűen elterjedtek: ilyen volt például a lakhatási támogatás vagy a tanulmányi ösztöndíj. Mindazonáltal a jóléti programok gyors differenciációja és bővülése az 1970-es évek közepén véget ért. A gazdasági recesszió, párosulva egyes demográfiai jelenségekkel, lefékezte a növekedés korábbi ütemét, sőt egyes programok megszűnéséhez vagy átstrukturálásához vezetett.
A juttatások/szolgáltatások mindegyik program esetén bővültek ugyan, de a növekedési dinamikájuk nem volt egyforma. A nyugdíjbiztosításra fordított összeg pl. annak kései bevezetése esetén is gyorsan meghaladta a többi programét. A nyugdíjak aránya már 1960-ban is szinte mindenütt a legmagasabb volt az összes tétel között, s átlagosan a társadalombiztosítási kiadások felét tette ki. A nyugdíjakat a bérek növekedési üteméhez igazították; a nyugdíjprogramok a lakosság egyre szélesebb rétegeire terjedtek ki és folyamatosan gyarapodott és a nyugdíjas korú lakosság is.
Nem mond ennek ellent az, hogy az 1960 utáni két évtizedben az egészségügyi kiadások részaránya nőtt a legdinamikusabban: 1980-ban ezek már a társadalombiztosítási kiadások átlagosan 30,3%-ára rúgtak Nyugat-Európában. A jogosultság kiterjesztése, az időskorú lakosság arányának emelkedése és az ellátás színvonalának javulása mellett a növekedés okai között speciális tényezőként megjelent az egészségügyi szolgáltatások „árrobbanása” is.
A jóléti államok történetében újabb jelentős változást eredményezett a tömeges munkanélküliség megjelenése az 1970-es és 1980-as években. A munkanélkülieknek juttatott segélyek néhány országban számottevően befolyásolták a jóléti büdzsé szerkezetét. Sok helyütt folyt vita a jóléti állam leépítésének szükségességéről, a gyakorlatban azonban a jóléti kiadások nem, vagy csak kis mértékben csökkentek. A különbségek azonban igen nagyok voltak az egyes országok között ezen a téren, s összességében a munkanélküli-kiadások még a tömeges munkanélküliség megjelenése ellenére is relatíve csekély hányadát tették ki a társadalombiztosítási kiadásoknak Nyugat-Európában.
Az előbbiekben a társadalombiztosítás terén megfigyelt fejlődési tendenciák legtöbbje a jóléti intézmények szélesebb körének szerkezetét vizsgálva is látható. A második világháború után az oktatásra, az egészségügyre és a nyugdíjakra fordított összegek tették ki a teljes jóléti kiadások túlnyomó részét Nyugat-Európában. Az oktatási kiadások aránya a második világháború után kezdetben emelkedett, de a 70-es évektől mérséklődött az összes kiadás között, az egészségügyre és a nyugdíjakra fordított összegek aránya ellenben végig nőtt. (Lásd még: 5.1. ábra.)