A jóléti államok expanziója Nyugat-Európában
A kiadások alakulása
A jóléti célokra fordított kiadások nagyságának módosulása sokat elárul a jóléti erőfeszítések változásáról, de az eltérő kritériumok alapján meghatározott kiadások alig vethetőek össze. A kutatás számára mindmáig problémát jelent, hogy számos ország és kiadástípus esetében az adatok hiányosak. A kiadásokat a jobb összehasonlíthatóság érdekében célszerű a nemzeti gazdasági kibocsátás valamilyen mutatója – például a GDP – arányában meghatározni.
A 19–20. század fordulóján a szociális kiadások terén
kétségkívül Németország volt az éllovas, ahol 1900-ban a bruttó hazai termék
mintegy 1%-át költötték e szolgáltatásokra, az első világháború előtt pedig
2,6%-át fordították társadalombiztosításra és szegénysegélyekre. (5.2. táblázat, 5.2. diagram.)
Mindazonáltal 1930 az első időpont, amikor viszonylag nagy számú és egyszersmind
összehasonlítható adattal rendelkezünk a nyugat-európai társadalombiztosítási
kiadásokra vonatkozóan. Ekkor továbbra is Németországban költötték a legtöbbet
– a GDP 5,2%-át – ilyen célokra, míg a legtöbb skandináv országban ekkor még a
nemzeti termék lényegesen kb. 1%-át fordították társadalombiztosításra. (5.2. táblázat, 5.2. diagram.)
1950-től már teljesebb statisztikai idősorokkal rendelkezünk
a jóléti kiadásokról. A szűken vett társadalombiztosítási kiadásoknál jobb
összehasonlításra ad lehetőséget az ILO adatgyűjtése a szociális
biztonságra fordított kiadásokról. (5.3. táblázat,
5.3. diagram). Ezekből kitűnik, hogy a század közepi
kiadások mindenütt jelentősen meghaladták a két évtizeddel korábbit. Kivétel a
háborús károk által is fokozottan sújtott
Németország, amely ekkor még nem tudta elérni a század első felének
viszonylag magas szintjét, ennek ellenére azonban a legmagasabb kiadási
aránnyal 1950-ben még mindig az NSZK rendelkezett. A kiadások igazán gyors
emelkedése az 1960-as években és az 1970-es évek első felében látható. A
leggyorsabb növekedési ütemet a leginkább lemaradt országcsoport produkálta. Az
1950–1990 közötti időszak egészét tekintve Svédországban volt a legnagyobb a
növekedés, de Hollandia és Dánia sem sokkal maradt el ettől. Ezzel szemben a
legkevésbé az Egyesült Királyságban emelkedett a szociális biztonságot szolgáló
kiadások aránya, de az NSZK is mérsékeltebb növekedési ütemmel rendelkezett.
Így a 80-as évek végén Svédország 35,9%-os kiadási aránya volt a legmagasabb. (5.3. táblázat, 5.3. diagram.)
Az Egyesült Királyság 1950-ben még az elsők között volt, de a 70-es évek
közepén Svájc mellett már a legkevesebbet költötte e célokra a GDP arányában
Nyugat-Európában.
Tágabb értelemben az előző statisztikában nem szereplő
szociális segélyek, a közoktatásra, a lakástámogatásra fordított kiadások,
valamint a szociális célú beruházások szintén a szociális
közkiadások közé sorolhatók. Ezért célszerűnek látszik ezen adatok
áttekintése is. A 20. század első felére ezek is nagyon hiányosak, de a század
második felében lényegében teljesnek mondhatóak. (5.4.
táblázat, 5.4. diagram.) A kiadások GDP-hez
viszonyított aránya a szűken a társadalombiztosításra vonatkozóakhoz képest ily
módon helyenként két-háromszorosára emelkedik. Németország 1913-ban GDP-je
6,1%-át fordította szélesebb értelemben vett jóléti célokra, ami a legmagasabb
szint volt ekkoriban Nyugat-Európában. A századelőn ugyancsak viszonylag magas
kiadási aránnyal rendelkezett Svájc, az Egyesült Királyság és Írország is. A
két világháború között folyamatosan
nőtt a szociális kiadások aránya, s két kivétellel minden országban 5% fölé
emelkedett. A második világháború utáni fejlődés kevéssé tér el a korábbiakban
a társadalombiztosításnál megfigyelttől. Az 1945 utáni néhány évben több
országban élénk jóléti törvénykezést láthatunk (Nagy-Britannia, Írország,
Finnország). Az 1950-es évtizedet a viszonylagos stagnálás időszakának
tekinthetjük ebből a szempontból, de kb. 1960-tól egy újabb szakaszt láthatunk,
mely kb. az 1970-es évek közepéig tartott. Ez a nyugat-európai szociális
kiadások leggyorsabb növekedését eredményezte az egész vizsgált időszak során,
főleg Dániában és Norvégiában. Az 1970-es évek közepétől a 80-as évek közepéig
aztán mintegy a felére csökkent a növekedés átlagos üteme. (5.4. táblázat, 5.4. diagram.)
A szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya a 80-as évek elején-közepén
érte el tetőpontját a legtöbb országban. A nyugat-európai átlag 30% körül volt
(Hollandia és Svédország vezetett 40% körüli szinttel). Összességében a 80-as
években is tovább nőttek a kiadások, de egyes országokban már enyhén
csökkentek. (Lásd még: 5.1. ábra.)
A jóléti kiadások megismert dinamikus növekedésének oka az volt, hogy az idők során a jóléti programok differenciálódtak, kibővültek, emellett a lakosság mind nagyobb hányadára terjedtek ki, azaz nőtt a lefedettségük. Ezenkívül a jóléti juttatások színvonala is emelkedett, mégpedig a gazdasági növekedést meghaladó ütemben, ami szintén jelentősen és folyamatosan növelte a kiadásokat.