A jóléti állam

Az állami jóléti intézmények kiterjedése

Időszak	Nyugat-Európa	Kelet-Közép-Európa	Egyéb európai területek
19. század előtt	a család, a rokonság, az egyházak látták el a szociális gondoskodás szerepét
19. század első kétharmada	önkéntes biztosító egyesületek állami részvétel nélkül	család, rokonság, egyházak
1880-1914	a modern állami szociális politika kezdete az 1880-as évek Németországában; 1914-re minden államban volt valamilyen baleset-, betegség-, nyugdíjbiztosítás egyaránt. Ezek nem nagyvonalúak, a dinamikus növekedés lehetősége azonban megvolt. Fő célja a kiszolgáltatott helyzet megelőzése; állami szerepvállalással, kötelező (néhol viszont önkéntes) tagsággal; járulékfizetésre alapult. Eleinte csak a férfiak vettek részt benne. Kisebb arányban a rászorultsági elv is jelen volt. A GDP legnagyobb részét Németország fordította jóléti célokra	Csehország (Ausztriával) a második, Magyarország pedig a harmadik európai ország, ahol bevezetik a társadalombiztosítást. A jóléti intézmények fejlődése a nyugati trendeknek megfelelő
1918-1939	a kötelező biztosítás lassan kiszorította az önkéntest; emellett terjednek az általános biztosítások is. Németország, Nagy-Britannia és Ausztria költi a legtöbbet jóléti célra (4-5%) A válság miatt elterjed a munkanélküli-biztosítás is. A nyugdíj összege a fizetések átlag 12%-a	a biztosítottak száma Csehszlovákiában gyorsan nőtt, Lengyelországban és Magyarországon viszont alacsony maradt; ugyanakkor színvonala elérte a nyugatiét	Skandinávia jóléti kiadásai még szerények (Dániát kivéve), viszont a lefedettség terén itt a leggyorsabb a bővülés
1945-1960	NSZK, Franciaország, Belgium, Ausztria áll az élen a jóléti kiadások aránya terén; a költségek növekedése lassabb, mint korábban. Általánossá válik a családi pótlék. A bismarcki konzervatív tb-modell mellett széleskörben elterjed a Beveridge-típus (állampolgári jogon járó juttatások): a jogosultak köre ugrásszerűen nő. A nyugdíjak összege a fizetések 20-30%-a	teljes foglalkoztatottság, sőt munkakényszer 1950 után. A hagyományos szegénypolitika megszüntetése. A tb-jogosultak aránya gyorsan nő, de a parasztságot és a régi középosztályt diszkriminálják. A juttatások lefelé nivellálása is diszkriminatív. Egészen 1990-ig a szociálpolitika részét képezik az ártámogatások (hatásuk azonban kétes)	Skandinávia jóléti kiadásai még mindig kisebbek
1960-1975	a jóléti kiadások látványosan növekednek; az eddig az élcsoportban lévő Nagy-Britannia a sereghajtók közé került. A nyugdíjakra fordított összeg vált a legnagyobb tétellé, bár az egészségügyi kiadások növekedése volt a legnagyobb	a jogosultak köre gyorsan nőtt, a jogosultság feltételei egységesültek, a diszkrimináció megszűnt. A lefedettség előbb érte el a 100%-ot, mint nyugaton. A juttatások relatív szintje viszont elmaradt attól.	Skandinávia felzárkózik, majd élre kerül a jóléti kiadások aránya terén; leghamarabb itt válik közel 100%-sá a jóléti programok társadalmi lefedettsége
1975-1990	a szociális kiadások aránya a GDP 30-40%-a körül tetőzik; a gazdasági recesszió és az elöregedés lefékezte/megállította a jóléti programok bővülését. A nyugdíjak összege a fizetések 55-60%-a	a nyugdíjak összege a fizetések 30-45%-a (kivéve Magyarországot, ahol 57%). A juttatások mértékét csak a fizetések nagyságából számították ki, ám egyre több juttatás állampolgári jogon járt	a nyugdíjak összege Skandináviában több, mint a fizetések 2/3-a, a táppénz mértéke majdnem megegyezik a fizetésével
a 20. század egésze során	a fedezett kockázatok egyre jobban kiterjednek; a juttatások színvonala egyre inkább közelít a bérek-fizetések szintjéhez (régiónként eltérő mértekben)