[Bujkálsz, s nyilván van szépséged…]

Bujkálsz, s nyilván van szépséged,
Minthogy fénlő dücsőséged,
S ékességed jelent téged.

Ámbár titkos rejtekedben
Bújjál kősziklás helyekben
S vad erdőkben, nem maradsz benn.

Lopó, tolvaj magam lészek,
S arra mesterségim készek,
S rólad tészek, drága fészek.

Arany fészek te vagy, szívem,
Légy csak úgy, mint kezdted, hívem,
Rubintkövem, drága mívem.

Soha más helyen nem hadlak,
Űzlek, míg fel nem talállak,
Hozzám várlak, szívben zárlak.

Szaladsz, nem gondolsz, hogy intlek,
Mert ha futsz, eséstől fétlek,
Várj meg, kérlek, s majd elérlek.

Az te szívedet elvészem,
Ha megkaplak, szerelmesem,
S nagy kegyesen belém tészem.

Bátor oly légy, mint az gyors őz,
Vénusnál fényesebb szép szűz,
Lábom megűz, szívem meggyőz.

Akár sebes, mint kilőtt nyíl
S föld gyomrából kirekedt szél,
Szívem az cél, s téged elnyél.

Lássad, akárhová szaladsz,
Engem mégis el nem haladsz,
Nálam maradsz, s hív szívet adsz.

Indulj, ha van hová menned,
De holtig kell velem lenned,
Mit kell tenned, fel kell venned.

Nincsen néked oly vad helyed,
Hun szívem ne volna veled,
Mert szép mellyed fészkemmé lett.

Tovább el nem mehetsz tőlem,
Mert hív szívedet kerülem,
Hogy már velem azt kedveljem.

Hadd már, én is jó kedvedben
S meg nyugodjam szerelmedben,
S maradjak benn hív szívedben.

Élj örökké, drága virág,
S Polusnál fényesebb csillág,
Rozmaringág, szerelmes láng.

Forrás: RMKT, XVII, 12., kiad. VARGA Imre, 54. sz. A versfőkben: BALASSA BALINTHE.