Más, ugyanazon Szerencsének álhatatlanságárúl

1. Mikor a Szerencse felemel valakit,
Tornyok vitorlyáján helyhezteti székit,
Ideig kedvére megereszti fékit,
Sokáig egy helyben ülni nem hágy senkit.

2. Gyakran kevélységgel vakít a Szerencse,
Hogy a magahittet hamaráb megejtse,
Nem tudják, rabsággal orcázott hogy kincse,
Beburítva fekszik alatta bilincse.

3. Irígy, csalárd s hamis adományát bánja,
Ha mit adott, viszont azt viszakivánja,
Kelepcés hálóját mindaddiglan hánja,
A gyéként alólad míglen el nem vonja.

4. Ha magassan ültet, onnét ő leforgat,
Nagy kisebbségedre pad alatt nyomorgat,
Mint Belisáriust, immár nem apolgat,
De mostoha kézzel sujtol és szorongat.

5. Nyomorúságidon nem szokot jajgatni,
De gyalázatodon igen tud kacagni,
Üres tarsolyodon nem fog irigykedni,
Csak rakott szekrényed ohajtja praedálni.

6. Szerencse kerekin azért okossan ülj,
Tündér változásán hogy meg ne szégyenülj,
Mikor rád mosolyog, mások kárán tanulj,
Biztatása után vakmerőn ne indulj.

7. A kristály üveg is mikor szebb s tündöklik,
Akkor ő leggyengébb s hamarább elromlik,
Súgárival a Nap ha igen süt s fénlik,
Kőeső vagy zápor olykor ritkán múlik.

8. Akinek a kása megégeti száját,
Másszor nem felejti fújni a tarlóját,
Így aki próbálta szerencse hálóját,
Azután süvölti béburítot horgát.

Forrása: RMKT XVII, 12., kiad. Stoll Béla, Varga Imre, 77. sz.