Részlet a Curriculus vitae című latin önéletrajzi feljegyzéseiből. Születésétől Heidelbergi útja megkezdéséig
(Ritoók Zsigmondné fordítása).

"Habár teljességgel haszontalannak sőt fölöslegesnek ítélem, hogy életemet a tömlöctől, azaz hogy errea világra küldettem írásba foglaljam – nincs ugyanis  abban semmi, vagy  nagyon is jelentéktelen dolgok, amiket mások kíváncsi fülekkel hallgathatnának, mégis hogy Isten irántam való gondoskodását és irgalmát másoknak is hirdessem és magasztaljam, nem szégyenlem ezekben a kutya időkben sem az én Uramnak, Istenemnek  nevét  dicsérni.
        Ezt az én esendő életemet Isten  jóvoltából először megpillantanom adatott az Üdvözítő 1575. évében, október havában, a tolcsvai parókián, egy mérföldnyire Sárospataktól. Szüleim: Miskolczi Csulyak János,  aki a nevezett falu lelkipásztora volt hat éven keresztül, és nemes Póli Éva. Nagyapám, Csulyak Pál éveken át működött Miskolc városában mint aedilis. Dédapám Csulyak Gergely volt. Három éves voltam és a gyermekjátékok között még többet foglalatoskodtam, mint másutt, amikor apám megharagudva néhány hívének hálátlansága miatt, akik molnárukat  a papi malomból kiűzték, egy nyilvános prédikációban búcsút mondott a tolcsvaiaknak. A prédikáción épp akkor egy liszkai is ott volt, aki később övéi tudomására hozta apám távozását. A liszkaiak azután tisztelettel meghívták őt a gyülekezet vezetésére, és ezért a tolcsvaiakat elhagyva 15 78-ban Liszkára költözött. Ott  én, még alig ötéves, minthogy terhére  voltam  gyermekágyas anyámnak alkalmatlan zajongásaimmal, hogy nyugodtabban lehessen, elküldött hazulról a harangozóval, Szkárosi Benedekkel és meghagyta, hogy vigyenek el az iskolába, amelynek  akkor Soklyosi Mihály volt az igazgatója. Ilyen alkalomból kezdve hát tanulmányaimat, annyira vágytam tanulni, hogy egyetlen esetet kivéve senki sem látott engem azután az iskola köszöbót kényszerűségből köszönteni.
        Mivel pedig igen jó képességű voltam, napokon belül úgy elsajátítottam a tananyag alapelemeit, hogy a következő évben, vagy a harmadikban Marjalaki Péter rektorsága idején — tanítóim előzetes komoly oktatásával ugyan —, magyarra fordítottam és nagyjából skandáltam Ausonius disztihonjait és a Catonak tulajdonított  Moraliát. Ugyancsak  akkor igen jól megtanultam az ünnepnapok himnuszait, antifonáit és a népénekeket. Volt akkor többek között egy Lignarius [Bognár] János  nevű iskolatársam. Az  ő  apjának kertjében, amely az iskola tőszomszédságában volt, egy  szalmakazal állott. Csábítására néhány  órára  elhagytam az iskolát és a kazalban játszadoztunk. Tanítóm beárulta távollétemet apámnak, megmutatta tartózkodási helyemet  és  azon volt, hogy engem az iskolába  vigyenek, akár kényszerrel is. Tanulótársaim az iskolából felfedték tanítóm szándékát, én pedig, hogy keresőim kezéből megmenekedjem, elhagyva a kertet egy úri házba mentem és elbújtam az ágy alá, közben az úrnőt erősen kérleltem, hogy senkinek se árulja el jelenlétemet. Alighogy  ezt előadtam,  mindjárt megjelent szolgálónk és megkérdezte a ház úrnőjét,  hogy itt rejtőzködöm-e. Az szájával tagadta ugyan, de ujjával megmutatta a helyet ahol rejtőztem. A szolgáló felemelte az ágyterítőt, tüstént megpillantott és megparancsolta, hogy jöjjek elő. Én bizony készségesen előkerültem, előbb az úrnő szemére hánytam az árulást, majd elmentem az iskolába. Itt csintalanságomért néhány pofonnal fölékesítve hozzákezdtem a tanuláshoz  és a palatáblán az előírásnak megfelelő betűk írásához.
        1584-ben Tardi György vezetésével megtanultam a görög  olvasást, elkezdve azon az evangéliumi szövegen hogy: „Én vagyok a pásztor”. Itt tanulótársammal, Tardi Jánossal vetélkedtem versmondásban  úgy,  hogy a mondott  vers utolsó betűjétől  folytattuk. Amikor én lettem a győztes a rektortól jutalmul két adag papirost kaptam.
        Nem késlekedett mára szüleimre oly végzetes esztendő, amely ugyan az én tanulmányaimban a  magasabbra törés  szülője volt. Anyám ugyanis megözvegyülve, 1584. április 27-én  este 6 órakor, mint hátramaradt két fiúnak és három leánynak anyja, az említett  évben elhagyva  Liszkát, holmijával elutazva, Újhelyen az apai házban télepedett le. Egyetlen gondja  volt, hogy a jámboran elhunyt apa nyomdokait kövessük, ezért engem és ikertestvéremet Jánost iskolába küldött tanulni, amelynek akkor Sárosi Molnár András, apám egykori tanítványa a gimnáziumban, volt a vezetője. Ő jól emlékezve apám jótéteményeire, melyeket őrá halmozott, Ináncsi Gergelyt tette meg tanítónknak, tudás dolgában nem a legrosszabbat tanítványai közül. Ennek pálcája alatt kezdtem Molnár György Grammaticá-jának alapjait emlékezetembe vésni. Ez  az Ináncsi tanított ugyan valameddig, ahogy akarta, de amikor Dalmata Bertalan, az igazgatónak nevelőtársa (a nép kollaborátornak  hívja) látta, hogy képességeim hiányolják a megfelelőbb képzést, Ináncsi akarata ellenére magához csalogatott és gyakorta a térdére ültetve úgy 1586-ra olyan jól megtanított ragozni és szerkeszteni, hogy ujjal mutogatott másoknak csodálatára  vagy példájául.
        Különben, mivel már idős volt a partikuláris iskola porához, tudásának bővebb aratására Patakra ment, ahol Thoraconymus Mátyás volt akkor a rektor,  tanártársa pedig Fegyverneki Izsák. Anyám nem akarva elvonni engem lelkiismeretes tanításától, Patakra is átküldött. Itt egy félévi tartózkodás után olyan jól megtanultam az ige activ, passiv és medialis ragozását, hogy akadozás nélkül válaszolhattam a kérdésekre, az iskola kapujában összegyűlt tanulósereg legnagyobb csodálkozására. Ezért azután valahányszor kenyeres kosarammal a tanítóhoz járultam kenyérért, az iskola széniora, Illyrieus János mindannyiszor kalácsot adott és azt mondta: tanulj szorgalmasan Barátom. De Patakon se vetettem meg soká  a  lábam, mert Magyarországot ragályos dögvész járta be és az embereket halálba küldte. Engem hazaküldött a tanító anyámhoz, de azért meghagyta, hogy szorgalmasan tanuljam  Crusius görög grammatikáját. így hát én  hazamentem, ő pedig kevéssel azután eltávozott az élők sorából. Üjhelyre visszatértemkor Kálmáncsai Pál volt az iskola igazgatója. Itt addig maradtam, amíg ő Tállyára káplánnak nem ment, és utódjának,  a házasodni szándékozó Vári Bálintnak anyámmal szemben alkalmatlan kellemetlenkedése, meg anyámnak  irántam való ismételt  mostoha indulata arra nem késztetett, hogy Csepregi György csalogatásának engedve, aki korábban miskolci kántor, akkor pedig a  debreceni iskola növendéke volt,  1589-ben Debrecen nagy hírű iskolájába menjek. Ott két kiváló rektor tanított jól:  debreceni Csorba István és Tolnai János. Nagytiszteletű Gönczi György az atyafiak püspöke, Pesti Gáspár az egyházi elöljáró volt. Itt két kollaborátorom volt: debreceni Tánczos János és Gönczi Miklós. Szállásom itt a vargák terén, Szabó Vazulnál volt; nem gyakorolta ugyan a szabó mesterséget, hanem kereskedő volt és a Nagyszombatba hajtott marhákból sok pénzt gyűjtött évente magának. Övéi körében  igen derék és jámbor volt. Nála voltam egészen addig, amíg felesége, Gáspárnak, gimnáziumi társamnak anyja, napjainak végét érte. Ismét vissza kellett hát térnem Újhelyre, ahol akkor az iskola rektori teendőit a híres Tolnai Ferenc látta el, 1591-ben. Tőle először a  dialecticát tanultam meg, hogy mi az alany és az állítmány és  a Lucas  Lossius Dialectica-jának. kérdéseire jegyzeteket  készítettem.  Egyébként miután házasulásra szánta magát, Thoraconymus Mátyás lányát vette feleségül. A nagyságos vitéz Dobó Ferenc akaratából november 26-án Szeregnyére távozott, hogy az istentiszteleteket megtartsa. Én meg a következő évben ismét Debrecenbe mentem korábbi szállásadómhoz, aki még mindig özvegy volt,  amikor is a rektorságot Békési Györgynek kellett  volna betöltenie.  De mivel ágyhoz volt  kötve,  a rektori teendőket egyáltalán nem tudta ellátni. Az 1593-as év kezdetén a heidelbergi Akadémiáról visszatérő debreceni Taraczk János  vette át az iskola vezetését. Lelkiismeretes tanításával nem egészen két év alatt, Békési és Decsi István kollaborátorokkal — mindkettő lelkiismeretesen látta el feladatát —  megtanultam görögül ragozni, szillogizmusokat  alkotni,  megfordítani a propoziciókat, visszavezetni a modusokra, a Pons Asininus és a Dialectica segítségével megtanultam  az eszemet használni.
        A versszerzésre magánszorgalomból Szegedi Lőrinc mutatta meg nekem az utat Debrecenben,  ő vitte előttem a fáklyát.  Irigyeltek is tanulótársaim, leginkább  pedig Ölvesi Transylvanus Gergely^aki még a Szegedi tanulószobája előtt a könyveimmel együtt lerakott írószereimet is  eltulajdonította titokban és sokáig magánál tartotta. […]
       Három évet töltöttem említett szállásadómnál Debrecenben, fiának néhány kopottas ruháját is nekem adta, hogy hordjam és olyan emberségesen bánt velem, hogy ami alig hihető, nemcsak a kezét nem emelte rám, de még egy rossz szót se  szólt  hozzám. Másodszor is  megnősült, Nomoka György  özvegyét vette el a Ceglédi utcában, akinek akkor már volt egy lánya; ezt én egy éven belül megtanítottam magyarul írni és olvasni. Később Decsi Istvánhoz  ment feleségül.
       De mivel  semmi sem  maradandó a nap alatt, azért a múzsák baráti csendessége se övezett minket sokáig  nyugodtan. Mert 1594 júliusában a tatár nagy seregével bekószálva az országot, engem Debrecenből ismét Újhelyre űzött. Hogy Debrecenben mennyit haladtam előre a tudományokban, azt kényszerűségből megtapasztaltam. Néhány idősebb diák ugyanis anyám ösztönzésére összeakaszkodott velem, én semmit se akarva nékik engedni addig vittem a latin beszédben, meg szillogizmusok formálásában, ezeknek a figurák modusaira való visszavezetésében, hogy egyesek csodáltak, mások szegyeitek magukat. Egy  ideig Újhelyen voltam Kállai János iskolájában, de elmúlván az 1595-ös év, néhány tót diák Turóc megyéből rábeszélt és rávett, hogy a jezsuita atyákhoz menjek  tanulni, ahol néhány éven belül nagyobb tudásra tehetek szert. A csábításnak könnyen engedtem és velük együtt útnak indultam, gyalogszerrel meg is érkeztem egy nap alatt Kassára. És hogy a megkezdett utat hamarabb megtegyem, a hosszabb ruhából rövidet csináltam, hogy a lelógó részek lábamat ne akadályozzák. Kassáról Eperjesre akarván menni, Eniszkén,  a Tarca  folyó kanyarulatában nagybátyámnál, nemes Póli Istvánnál estefelé megálltam,  hogy tőle  valami útravalót  szerezzek. Közben senkinek  se mondtam  el,  hogy milyen szörnyű tervet melengetek keblemben, arra a kérdésre pedig, hogy hová tartokr azt válaszoltam, hogy Nagyszombatba akarok utazni, a német nyelvet megtanulni. Nagybátyám, azt hiszem isteni intésre, nem hagyott fel a figyelmeztetéssel, hogy tervemtől elállják. Megígérte komolyan, hogy minden követ megmozgat azért, hogy egy nemesember fiánál tanítói állást szerezzen nekem. Mikor ezt a tisztet visszautasítottam, nem soká ellenkezett, de másnap reggel velem jött Eperjesre. Ezalatt társaim, ígéretükhöz híven, vártak engem egy órával előbb, de miután hiába vártak, Sáros felé elmentek.  Én pedig, mivel nem ismertem  az utat és kísérő nélkül messzebb menni féltem,  nagybátyámmal az említett községbe visszatértem. Nála egész nyáron át a pihenésnek és a falusi életnek szenteltem magamat. Az aratás és termés betakarítása után kopott ruhában, az eperjesi iskolában olcsó áron elkótyavetyélve könyveimet, melyeket tanulás céljából teli tarisznyával vittem magammal, úgy szeptember tájt, mint az a tékozló fiú atyjához, úgy kellett nekem anyámhoz visszatérnem.
       Az újhelyi szüret után Meszléni Benedek, a liszkai iskola rektora, aki később ikertestvéremet, Erzsébetet bírta feleségül, de csak 20 napig, belső kegyességtől indíttatva fekete tógát csináltatott nekem lembergi posztóból. A bodrogkeresztúri iskolába is beajánlott 1595  november 23-án, amikor azt Decsi István vezette. Itt vettek  fel először felsős hallgatók közé.  Amikor itt éltem és annakelőtte bort még nem ittam, nagytiszteletű Szepesi György első lelkész utasítására először éltem az úrvacsorával 1596. július 25-én. A következő évben, február 16-án Decsi István elment az Akadémiára. Szegedi Dániel lett az utóda, alatta egy évig kollaborátor és harangozó voltam. Az ő idejében valamivel nyugodtabban voltam, mint az előző  évben a töröknek Eger ellen való ostroma miatt. Még kerestem is hűséges szolgálatommal 37 forintot és egy karasia-öltönyt csináltattam. 1598 elején Újhelyre utaztam; az iskola rektora akkor Váczi Gergely volt,  aki utóbb még ebben az  évben  febr. 22-én kisebbik húgomat, Dorottyát vette feleségül.
       Az ő kellemetlen egyénisége és komorsága elidegenített ugyan az iskolától, mégis ajánlására Patakra mentem július 7-én. Ott a gyülekezet vezetője nagytiszteletű Tolnai Fabricius Tamás volt, aki 1599.  febr. 2-án eltávozott az élők sorából.  Az iskola vezetője a híres erdélyi Karkói Demeter volt, a főrangú Gimesi Forgách Mihály  bárónak egykori tanítója, a wittenbergi és strassburgi akadémián; már elhagyta ugyan kezének és lábának ereje, de azért még előadta Plautus Aululariaját. Hogy a hallgatók közben ne maradjanak teljesen tanító nélkül, Göncről elhozták lektornak Debreczeni M. Boldizsárt. 1598. szept. 8-án Fortunatus Crellius logikáját, Cicerónak Milo érdekében mondott beszédét és Theokritos görög verseit adta elő. Az örökkévalóságba költöző Karkói Demeter helyére ugyanazon év dec. 14.-én Újfalusi Katona Imre jött. Lelkiismeretes oktatása mellett szorgalommal önmagamat akartam felülmúlni, de akkor tanulmányaimnak nagy akadálya támadt. Az újhelyi iskola növendékei ugyanis összeesküdtek a rektor, Váczi Gergely ellen és tudomására  hozták  Tihemeri  Máté első lelkésznek,  valamint  a  bírónak és a tanácstagoknak, hogy  ha a rektort a következő évre is megteszik, akkor a diákok az iskolát üresen hagyják,  így is történt, hanem alignéhány kivétellel mindnyájan szörnyű halállal haltak meg, mert összeesküvők voltak. így hát a polgárok megbocsájtották Váczinak, viszont a tekintetes Ruszkai Dobó Ferenc megneheztelt rá. Váczi ugyanis az ő feleségének, a nagyságos Kelecsényi Judit úrnőnek költségén tanult az akadémiákon, később ugyancsak a bárónak jóvoltából jött a pataki lektorátusból Újhelyre, ezért hát  a polgároknak megparancsolta, hog Váczit tartsák meg,  még ha a tanulók elhagyják is az iskolát. Hozzátette azt,  hogy Váczi nagyon tanult ember, és azért, ha a polgárok bővében vannak a korpának, majd bővében lesznek a disznóknak is. Váczinak, rektori tisztében ismét megerősítve,  csak öt tót hallgatója volt. Mivel ezek még a városi jegyző tisztét sem tudták ellátni, sem az órát  igazítani, én Váczi és anyám biztatásának engedve, az iskola szeniorának Illyricus Jánosnak és a pataki rektoroknak rábeszélésére 1599. május 4-én Patakról (Sátoralja)Újhelyre költöztem, holmim nagy részét Patakon hagyva.
       Újhelyen  az 1600-as év  elejéig tartózkodtam,  amikor is  megtartották Tállyán a lelkipásztorok  egyetemes zsinatát.  Ebből az alkalomból nagytiszteletű Siderius János, a  szepesi  gyülekezet  lelkésze komolyan érdeklődött kollégái  körében,  kit ajánlanának a  diákok közül  nagyságos késmárki báró Thököly Sebestyénnek, hogy  fiát  tanítaná,. s azután  fiával  együtt Heidelbergbe  menne. Engem először az én  Váczi Gergelyem,. azután nagytiszteletű Sárosi András ajánlott. Ennek levelével, Czeglédi György iskolatársammal együtt Szepsibe mentem Siderius úrhoz. Innen a kassai hetipiac alkalmából egy késmárki kereskedővel Késmárkra utaztam, kellemetlen téli fagyban. Végül is január 26-án a fiatal késmárki Thököly Miklós báróval elindultam Patakra. Ez év március 15-én elérte a halál nagytiszteletű Miskolczi Pintér Boldizsárt, a pataki gyülekezet első lelkészét, aki Patakon  először a Bómai Levél 8 : 28, 29,  30, 31 alapján prédikált 1599-ben. Míg én Patakon különösen nekifeküdtem a szabad és kötött görög beszédnek, nemes uram nagyon szenvedett a székrekedéstől, amelyet a patikus sziruppal kúrált. Ez a betegség okot szolgáltatott nekem arra, hogy nagyságos uramnak Miklós kedvezőtlen egészségi állapotáról írjak. Így azután eltelvén az év, 1601 január végén patrónusom akaratából elhagytuk Patakot, miután előbb beszédet tartottam a harag orvosságairól. A késmárki kastélyban éppen legjobban szorgalmatoskodtam a nevelésben, amikor patrónusom Pozsonyba utazott az országgyűlésre. Visszatértekor hexameterben írt hőskölteményt adtam át neki. Ugyancsak május 20-án, amikor  harmadszorra  Pogrányi Erzsébetet vette feleségül, a Múzsák száma szerinti  különböző mértékű lakodalmi verset adtam át, de semmit sem kaptam érte. A  háznép a fiúk körül való szorgoskodásom láttán sem bókült meg azzal, hogy engem ajánlottak, hanem enyéim előtt teli torokkal ócsárolták képzettségem silányságát. Augusztus hónapban tanácskozásra hívták Praetorius Gáspárt, a késmárki első lelkészt, Fröhlich János  rektort és Bobrowiczi Mátyást, Őfelsége harmincadosát,  akik azt határozták, hogy a Lausitzban lévő görlici gimnáziumba kell mennünk.
       Így tehát  1601-ben szeptember eleje körül,  mikor a pozsonyi adószedők elutaztak a kisasszonynapi vásárra, engem és a Miklós fiút  útnak indítottak Boroszlóba Altmann Pál késmárki polgárral és posztószabóval, Monavius Jakabnak ajándékul két üveg bort küldve, hogy magas állásához képest segítségünkre legyen. [...] "

Forrás: RMKT XVII, 2., kiad. Klaniczay Tibor, Kovács József, Stoll Béla, 283-287.