Esterházy Pál (1635–1713)
A legnagyobb ismeretlen régi magyar költő. Bár korának leggazdagabb magyarja volt, aki számos luxuskivitelű, illusztrált kötet kiadását szponzorálta, saját verseit nem kívánta nyomtatásban látni. Inkább vendégeinek énekelgette őket, saját kezű virginálkísérettel megtámogatva. Verseinek megkésett debütálása balszerencsésen sikerült. Az 1891-ben alapított Irodalomtörténeti Közlemények második évfolyamában Merényi Lajos kezdte közölni folytatásokban Esterházy verseit. Azonban a második közlemény után kitört a botrány: a ellenlábas filológiai folyóirat (EPhK) szerzője, a Zrínyi-kutató Kanyaró Ferenc maróan gúnyos szerkesztőségi cikkben vádolta meg dilettantizmussal az ItK szerkesztőségét, mondván: az Esterházy neve alatt közölt versek csupán silány Zrínyi-utánzatok. A jobb oldali kép jól illik Eszterházy Pál bizarrságokra hajló egyéniségéhez. A ma ismeretlen helyen lappangó festmény a bibliai Judit jelmezében ábrázolja őt. 15 éves korában a nagyszombati jezsuitáknál iskoladrámában szerepelt, ahol a Holoferneszt lenyakazó Judit címszerepét szerepét osztották rá. |
 |
Gyermekkora Zrinyi Mikós bűvöletében telt. Fiatalkori naplójában kitüntetett szerepet kap: édesapja már a gyermek Pált Zrinyi urammal "egy természetű"-nek mondta. Majd az első találkozás önmitologikus leírásánál: a háztűznézőbe jött Zrinyi a kertben játszadozó Palikát fölemeli a földről és megcsókolja. Pedig ez a fúcska ekkor még robosztus idősebb bátyja és unokafivérei árnyékában élt, maga inkább a könyvekben, olvasásban lelte örömét. Nagyszombatban tanul a jezsuitáknál (ahogy az egy katolikus főrendhez illik), vonzalmat érez a papi hivatás iránt. 15 éves, amikor egy kisebb csetepatéban a család szinte minden fegyverforgató férfija elesik. Egy csapásra a törékeny fiú lesz a családfő, akit ráadásul sietve összeesketnek unokanővérével (pontosabban apja első házasságából származó unokájával), a még nála is fiatalabb Esterházy Orsikával. (Erre azért volt szükség, hogy a család két ágának vagyonát egyesítsék. Orsika a dúsgazdag Thurzó család egyetlen örököse ekkor. Hozományul, mellesleg, pazar műtárggyűjteményt hoz.) A házasságot zsenge koruk miatt azonban még nem "hálhatták el" (régi magyar jogi kifejezéssel); Pált visszaküldték Nagyszombatba, befejezni iskoláit. Ez a furcsa helyzet: felesége van, mesés vagyona van, de egyiket sem veheti birtokba, határozza meg legkorábbi költeményeit. Furcsa, költői tündérvilágban játszódó versek ezek, melyeket nagyrészt kedvenc költője, példaképe, Zrinyi Miklós Adriai tengernek Syrenája című kötetéből vett sorokból, strófákból állított össze. Egy sajátos olvasói újraalkotása ez Zrinyi művének: az eposz nagy kompozíciójából ékköveket, lírai betéteket vág ki, ezekkel játszadozik tovább; szituációba helyezi, variálja, továbbírja a strófákat. Valószínű, saját kedvére alkot, talán egyvalakivel osztotta meg ezeket a szövegeket: távoli gyermekfeleségével, akivel levélben tartotta a kapcsolatot. Legalábbis az Egy csudálatos énekben megszólított címzett Orsika.
Részletek fiatalkori naplójából:
Én, fraknai gróf Eszterhás Pál lettem ez világra Kismartony várában, in anno 1635 Kisasszony nap estén éffélkor, azaz midőn éppen tizenkettőt ütne az óra, mely immár Kisasszony napjának mondattatik, szeptember nyolcadik napján, Rák jel alatt.
Volt atyámuramnak s anyámasszonnak nagy örömök, kiváltképpen, hogy úgy, azmint régen óhajtotta atyámuram, lettem ez világra, minden fogaim meglévén számban születésemkor, kik azután csakhamar kihullottak; s más jelek is lévén rajtam, kiket csak atyámuram tudott. […]
Meglévén szegény néném temetése, Nagyheflánban vitetett atyámuram bennünköt, Orsicskát is, azhová maga is eljövén, Zrinyi Miklós uram csakhamar odajött avégre, hogy Julianka nénémasszont elvegye. Az kertben sétálván, azért Zrinyi uram engem meglátván magához hivott s kezemet fogván, fölemelt az földről s megcsókolt, mondván Tar Mihálynak, azki is akkor ott állott, nem sok ember tudja, micsoda gyermek légyen ez. Kire mondá Tar Mihály, talám szerencsés leszen, mert hetedik gyermeke az úrnak, igen is szereti, majd jobban az többinél. Kire felelt Zrinyi Miklós: „Bár sok ilyen gyermek volna Magyarországban.” Kit én ugyan igen szivemben vettem ekkor, s tekéntvén Zrinyi uramat, eszemben vettem, hogy egyféle természetűek vagyunk, kit nékem atyámuram már esztendővel azelőtt megjelentett vala.
Azon kertben nénémasszony is kijött, kit meglátván, azután megírt Zrinyi Miklós uram megkedvellett, s kévánta is házastársul elvenni, mely dolog, azmint hallottam, mások miatt múlt el.
Nemsokára azután jött el Nádasdy Ferenc uram, azki is kérvén nénémasszont, odaadták néki s az 1643. esztendőben az lakodalma is megvolt Kismartomban. […]
Azon gyűlésben Leopoldina császárné magyar táncot kévánt látni, engem azért fölvitetvén az várban, ott köllött táncolnom az magyarországi kisasszonyokkal az császár és császárné előtt. Volt penig akkor igen jó táncos kisasszony, Esteras Rebeka, […] de azzal köllött az oláh táncot járnom. […] Annakutána két mezételen karddal köllött a hajdútáncot járnom, kinek igen mestere voltam akkor. Azon tánc igen tetszett az császárnak s az császárnénak; voltak penig muzsikások, Forgách Ádám uramé, az hegedűst Hanzlinak hítták. […]
Annakutána […] Szombatban visszamentem az tanulásra.
Azhol böjtben igen szép comaedia tartatott egy Gualbertus nevő emberről, ki ellenségének az Istenért megengedvén, az feszület előtt letérdepelve imádkozván, azon feszület hozzá hajlott s megköszönte könyörületességét. Mely feszületnek képit én viseltem, ki mellett kétfelől angyali ruhákban szövétneket tartának Draskovith János és Miklós uraimék. Azonban Draskovith János uram, föl lévén az fél kezem kötve az körösztfára, kezdé az kezemet az égő szövétnekkel tréfában érdezni; kit végre nem szenvedhetvén, nagyon megszólítottam, kit hallván az emberek, elfakadtak nevetve. Mely dologért igen megharagadott az mester Draskovith János uramra. Ezen comaedia penig böjtben volt. […]
Ezen vacatiókban egykor az én kedves mátkám [Esterházy Orsolya] szállásomra jövén reggel idején, hogy még az ágyban fekünném s alunnám, általölelvén megcsókolt; kire fölébredvén, én is viszont megcsókoltam. Mely dologgal annyira magához kapcsolt, hogy én is fölötte igen kezdeném szeretni. De ebben mások semmit nem tudtak, csak egy Marianka névő szolgáló leány, azki jelen volt, ki az húgom dajkájának leánya volt. […]
Ugyanezen vacatiókban mentünk bátyám urammal nyulászni, […] azután megént Nagyszombatban mentem az tanulásra, az én édes mátkámtul igen nehezen válván el, ki sokat is siratott elmenetelemkor. […]
Azonban […] hogy szinte visszá akarna bátyámuram [Esterházy László] térni Sentére, ihol jön az hír, hogy az pogányság Gémesallyát rabolja. Kire nézve újobban kimenvén [1652. Augusztus 26-án] Vezekény nevő falunál eleiben álla Forgách uram az hadakkal, az gyalogság körül szekérből való sáncot csináltatván, maga is béállott oda gróf Pálffy Miklós urammal s Serényi Pál vicegenerális urammal együtt, bátyámuramat penig jobb kéz felől szélről állatta. Meglátván azért az ellenség az mieinket, azonnét kétfelé választotta népit, s mivel az mieink igen idején kezdtek tarackkal lőni, egyszersmind az két szárnyának ment, nagyobb része penig bátyámuram seregére, majd kétezerig való török; kikkel jól öszvelövöldözködvén s alkalmas török is hullván le, végre az kevés magyarság megtolyattatott, azhol bátyámuram azon Zöldfikár névő lovon ülvén, kit nékem ígért vala, együtt menvén Esterhás János urammal s Marci névő inasával s vagy húsz lovassal egy nagy sáros pataknak szoríttatott, azhol az ló megesvén véle, gyalog sokáig harcolt s két törököt is vágott le. Végtére az sok sebektől ellankadván, életét dicsőségesen letette azon körülötte lévő szolgáival együtt, estve hat s hét óra közben, kit Isten nyugosszon az örök életben.
Másnapra kelve, fölkeresvén az testeket, találák szegény bátyámuramot, Esterhási Ferenc, Tamás, Gáspár uraimékkal együtt, kik minnyájan vitézül veszének el Istenekért s hazájokért. Az szegény bátyámuram szolgái közül negyvenötön vesztenek az harchelyen s sokan sebesedtek.
Az testeket penig mind megfosztva találták, csupán csak szegény bátyámuram testén az imeg, lábravaló és nadrág maradván meg. Volt penig huszonöt seb rajta, ki lövés, ki szúrás, ki vágás. […]
Elvégezvén azért szegény bátyám uram temetését, […] mentem föl Fraknóban az én szerelmes édes mátkámhoz, Esterás Orsik[a] kisasszonyhoz, azhol […] az én szerelmes mátkámmal öszveadattam magamat Fraknóban […] az ezerhatszázötvenharmadik esztendőben, tizenkettődik Maii [május 12-én], mely dolog mindazáltal igen nagy titokban volt köztünk, sok nagy okokra nézve. […]
 |
 |
Esterházy Pál és Orsolya hársfából faragott szobra, ismeretlen mester műve, 1680 körül (112 és 117 cm).
Ma a Magyar Nemzeti Galériában.
Aligha készülhettek síremlékhez (mint ahogy a múzeumi leltár állítja); valószínűbb, hogy fogadalmi szobrok.
Lásd még: Eszterházy Orsolya halotti képe.
| Poétikailag igen nehéz meghatározni a két szerző közötti intertextuális viszony lényegét. Kovács Sándor Iván írja Esterházy sajátos Zrinyi-imitációiról: "Még csak tizenhét éves volt, amikor Elias Wideman magyar hősöket ábrázoló metszetsorozatának készültekor odaültették az országnagyok közé: arca beesett, nyaka vékony, dolmánya bő; mintha egy komoly tekintetű jótanuló érettségi tablóképét látnánk. Valóban érettségből kellett vizsgáznia: a nagyvezekényi csatatéren csak most halt hősi halált bátyja, László és vele együtt három Esterházy-unokatestvér; Pál lett a családfő. Kivették az iskolából, nagykorúsították és eljegyezték unokahúgával, Orsikával, majd visszaküldték a nagyszombati jezsuitákhoz, hogy befejezze tanulmányait. A sors jól választott: Pál a legnagyobb karriert befutott Esterházy, édesapjának, Miklós nádornak a formátumát örökölte. 1681-től maga is nádor, 1687-ben már birodalmi herceg. Megteheti: ebből az alkalomból felállíttatja saját életnagyságú lovasszobrát a fraknói várban. A telt arcú koronás herceg olyan öntudattal ül az új címerpajzzsal a szügyénél megtámasztott harci mén nyergében, mint egy római hadvezér." [A "telt arcú" lovasszobor ismeretlen, helyi mesterember alkotása. Furcsa, enyhén szürrealisztikus alkotás, engem a hagyományos mézeskalácsok formavilágára emlékeztet. Elhelyezése bizonyos tétovaságra vagy önbizalomhiányra utal : a fraknói vár szűkös belső udvarán áll; így csak a belső személyzet és a herceg vendégei láthatták az ablakokból. Jobbra Wideman "érettségi tablóképe".] |  |
"A Zrínyit imitáló Esterházy kiterjeszkedik a mester szinte teljes költői művére. A sokfelől összeszedett Zrínyi-építőelemekből kerek-egész és új jelentésű Esterházy-versek alakulnak.
Az fülemüle énekének magyarázatja a Szigeti veszedelem XII. énekének lírai strófájával indul ("Ülök vala egykor harmatos hajnalban"). Önálló szakaszokkal bővül, majd a fülemüle belépőjét halljuk: "Kis madárka penig ily verseket monda." Esterházy fülemüléje a szerencséről énekel. Ez a szerencseének-betét a török ifjú híres énekét követi (III, 300–339). Az énekesapród és az énekesmadár szerepcseréje helyes lelemény. Esterházy a fülemülével is elcsattogtathatja a gyönyörű chorijambikus sort: "Viz lassu zugással, szél lengedezéssel", és csak ott igazít Zrínyi szövegén, ahol elkerülhetetlen. A török dalnok citrom, turuncs, pomagránát szerencseáldásait dicséri; a fülemülének bogarakkal és "kis hangyamonyakkal" kedveskedik a szerencse. A most közbeékelt történet feltehetően megint Esterházyé. - A vadász észreveszi a madárka társát, rálő, megsebesíti, hazaviszi és orvosolja. A fülemüle meggyógyul, visszarepül a közös fészekre, de azt véresnek, üresnek, elhagyatottnak találja. Kétségbeesését Esterházy most Zrínyi tragikus idilljének, az Arianna sirásának versszakaival adja elő: Arianna veszi így észre, hogy Theseus magára hagyta. Fülemüle-Ariannánknak nemcsak most következő sírásához, de megteremtéséhez is Zrínyi az ötletadó. Az ötlet ugyanis ott van az Arianna sirása 2. szakaszában: "Én éjjel, én nappal keserven sohajtok. / Miként fülemüle, vértajtékot hányok". Fülemüle-Arianna keserveit Esterházy a Delimántól elhagyott Cumilla eposzbeli panaszával teszi teljessé. Észreveszi tehát, hogy Cumilla és Arianna helyzete és siralmai között szoros az összefüggés ("Cumilla panasza egy előrehozott Arianna sírása"). A fülemüle énekének tulajdonképpeni "magyarázatját" a vers végén kapjuk: a versbeli beszélő mindezt álmodta; hazarohan, s otthon szobájában rálel a kesergő fülemüle társára. Visszamegy vele a forráshoz, ahol a társavesztett csattog keservesen. A madárkák egymáshoz röppennek, szerelmi nászban egyesülnek – éppúgy, mint a Szigeti veszedelem szerelmespárja, Cumilla és Delimán:
Mint borostyán fával öszvekapcsolódik,
Mint kigyó oszlopra reá tekereszik,
Bachus levele is fára támaszkodik,
Ily mód két kis madár öszvecsingolódik.
Halgass tovább, Musám.
A "Halgass tovább, Musám" Zrínyinél a személyes azonosulás vallomása, de tipográfiai hangsúlyt nem kaphat: csak az eposz menetébe illesztett sorkezdet, pontosabban félsornyi mondat, amire ellentételező új mondatkezdés következik: "Az török táborban." Feltűnő, hogy Esterházy rövid sorként középre helyezi mint verslezárást. Megérezte a mondat különös súlyát, vallomásértékét, és ezt tipográfiailag is kifejezte. Íme az Arany János megfigyelte "az és mégsem az" példája "a magyar Tasso" és Esterházy esetében. A sor második felét Esterházynak el kellett hagynia: az ő idillje nem tragikus, mint a Cumilla-Arianna helyzet. Az átfülemülésített imitáció ekképp lesz melodráma. Amaz barokk hedonizmust, emez 'a boldog vég' könnyed bizodalmát példázza.
Imitálja Esterházy az Arianna sirását is Arianna sirása és keserves halála címmel. Az eposzból és az Orpheus-versből illeszt bele ügyesen különféle részeket. Javára írandó az idilliumok felhasználása és az ehhez kapcsolódó megoldás: ott hab veri a kősziklát, itt Arianna veti le magát a habok közé a kőszikláról. Keserves halála tehát öngyilkosság. Látszólag ez tűnik fel tragikusabbnak. Csakhogy Zrínyi a heroikus tragikum hősévé tette Ariannát: hősiesen elviselteti vele a rá mért sorsot. Esterházy dramaturgiai kényelme az 'elhagyott lány öngyilkos lesz' sémát alkalmazza. Ennél még Faludi Ferenc Irene-Ariannája is hősiesebb (Téli éjszakák, V).
A Zrínyi-pásztorköltemények Esterházy-változatai (Egy ártatlan ifjúnak panasza Cupidóra; Egy ifjú juhász panasza...) inkább a korai, rövidebb terjedelmű Zrínyi-idilliumokra emlékeztetnek. Az általában terjengős Zrínyi-idilleket Esterházy karcsúsította, megrövidítette (az Ariannát pl. tíz versszakkal), és ugyanezt tette Listius 90 szakaszos szerencseénekével: 48 strófányi évszakvers-kompozícióvá alakította. Zrínyi személyességét és átéléseit képzeleti vagy álomszituációkkal (a "csudálatos ének"-ben a fantasztikumig tágított helyzetekkel és színterekkel, "tündér sebességben" való "elragadtatás"-sal) váltja fel. A fülemüle- vagy az Arianna-szituációban is kívül marad a versen. Zrínyi átél és ábrázol, Esterházy szemlél és leír. Még nagyobb a különbség köztük Esterházy amaz eredeti verseiben, amelyek dallamra készült táncnóták, táncénekek. Köztudomású, hogy Zrínyi többek között azzal újította meg a magyar költészetet Balassi és követői után, hogy már dallamtalan, korszerűbb szövegverset írt. Esterházy a Zrínyire következő újító, aki nem annyira dallamot, mint inkább zenei hangzást, újszerű könnyedséget, derűs színezetet is adott a versnek, Faludit előlegezve. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, amire már a Syrena költője nagy gondot fordított: a versek tipográfiai látványa. Esterházy kéziratos verseiben is feltűnő a rövid sorok, bekezdések változatos és tudatos elhelyezése. A sorterjedelmet, a sorismétlést vagy a rácsapó sorokat, verseinek egész új ritmikáját Esterházy nemcsak látta és tetszetősen elrendezte, de hallotta is a zenei és hangszeres előadói tudásával. Virágok, madarak, ének, zene, tánc, kulináris élvezetek: a rokokó majd oly kedvelt témái, hangulatai népesítik be ezeket a szuverén Esterházy-táncénekeket (Kerti virágokról való versek, Egy sólyommadárról való ének, Egy kis karvolymadárról való táncének, Palas s Ester kedves tánca, Egy gondolom táncének egy szép rózsavirágrul)."
 |
Esterházy Zrinyi-követése nem magyarázható meg megnyugtatóan a barokk imitációelméletek keretei között. Nem annyira imitálja, mint inkább felhasználja Zrinyi szövegét. A szó szerinti átvételek nem a cento poétikai szabályai szerint működnek. (A cento valamely klasszikus szerző soraiból kölcsönzött, többnyire humoros jellegű versezet; pl. Ausonius 131 hexameterből házassági éneket szerkesztett össze Vergilustól származó sorokból.) A szövegeket díszes mozaikdarabok módjára kezeli: válogatja, átrendezi, variálja őket. A saját szöveg pedig csupán kötőszövetül szolgál. Más verseiben viszont a Zrinyi-szövegdarabkákat ékítményül, díszítő elemként helyezi be saját verskompozíciójába. Különös módon leginkább a 20. századi (családtag!) Esterházy Péter posztmodern vendégszöveg technikájára emlékeztett az eljárása. Balra Benjamin Block (1631–1690) osztrák festő 1660 körüli Esterházy Pálról készített olajfestménye (85 X 70 cm). A debreceni Déri Múzeum régi képtárából. |
Esterházy Pál látszólag mindent elért, amit Zrinyinek nem sikerült: hadvezérként részt vett a török elleni felszabadító háborúban és utána az ország újraegyesítésében, elnyerte a nádori címet, Magyarországon először birodalmi hercegi rangot kapott. Az utókor értékelése szerint azonban pályafutása során hűtlen lett Zrinyi politikai elveihez. Az balul sikerült Wesselényi-összeesküvés 1671-es látványos kudarca, a bécsújhelyi kivégzések azt a véleményt erősítették meg benne, hogy Magyarország csupán a törvényes Habsburg uralkodó vezetésével és segítségével szabadulhat meg a töröktől. Ehhez a meggyőződéshez élete végéig ragaszkodott. Rá hárult az a kényelmetlen feladat, hogy a magyar rendekkel elfogadtassa (a török kiűzéséért hálából) a szabad királyválasztási jogról való lemondást és a Habsburgok örökös királyságát. Sok más labanc főúrral ellentétben sohasem váltott tábort; nem paktált le sem sógorával, Thököly Imrével, sem a Zrinyiek politikai örökösének számító Rákóczi fejedelemmel. Megélte ellenségeinek bukását, hetvenhat évesen, unokák hadától körülvéve távozott az árnyékvilágból.
Linkek
Náguly Judit "Mert kibeszélésén nyelv ugyan elszárad"
Esterházy Pál a család hivatalos weblapján (családfákkal, címerekkel etc.)
Harmonia coelestis Hungaroton-lemezen
Szövegkiadás
RMKT, XVII. század, 12, kiad. CS. HAVAS Ágnes, Bp., 1987, 485–623, 795–804; Boldogságos Szűzmária kegyelemképeinek rövid leírása, bev. KNAPP Éva, TÜSKÉS Gábor, Bp., 1988 (az 1836. évi pozsonyi kiadás hasonmása); Mars Hungaricus, kiad. IVÁNYI Emma, bev. HAUSNER Gábor, Bp., 1989 (Zrínyi könyvtár, III); Harmonia coelestis, kiad. SAS Ágnes, Bp., 1989; Az egész világon levő csudálatos boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti, utószó KNAPP Éva, TÜSKÉS Gábor, GALAVICS Géza, Bp.,1994 (BHA XXX); Az boldogságos Szűz Mária szombatja, azaz minden szombat napokra való áétatosságok, utószó SZÖRÉNYI László, Bp., 1995 (BHA XXXI).
Irodalom
BUBICS Zsigmond, MERÉNYI Lajos, Herceg Eszterházy Pál nádor 1635–1713, Bp., 1895; KOVÁCS Sándor Iván, "Kik Marsnak merészségét követik": "Egy csudálatos ének" = KOVÁCS S. I., Eleink tündöklősége, Bp., Balassi, 1996, 51–66.