Remete

A kemény kősziklák kietlen kebelében
Járatlan barlangok elrejtett mély öblében,
  A vadon erdők közt találtam kedvemet,
  És lelkem kihültig itt töltöm éltemet.

A büszke szín világ sétáljon friss bársonyban,
Egy kevés ronggyal is béérem én azonban.
  Maholnap a kígyók felbontják testemet,
  Az apró férgecskék elosztják bélemet.

Tobzódó torkosok felkészült jólakási,
A borral töltöző iszákok tombolási
  Nem kisztik torkomat; énnálom édes íz
  Egy marok fűgyökér, egy ital forrásvíz.

Ha búba merülek, ha szívem kezd lankadni,
Ébreszt a forgó ég, vigasztalást tud adni,
  Éjjel a csillagok vidítják szívemet,
  A hajnal felderül, meghozza kedvemet.

Ha test, vér megindul, háborgat rút ostrommal,
Böjttel sanyargatom, megtöröm ostorommal,
  Tüskébe keverem áruló testemet,
Így oltván tüzeit, megmentem lelkemet.

Eltelvén napjaim nem félek a haláltul,
Elválok örömest ez árnyék rossz világtul,
  Ohajtva járulok tehozzád, Istenem:
  Jutalmam, örököm, kincsem és mindenem.

A lelkem öltözik, reméllem, fényességbe,
A csontom itt hever, míg társul megyen égbe,
  Egy buzgó gondolat engem itt temete;
  Ha kérded, ki valék: egy szegény remete!

Forrás: Faludi Ferenc, Fortuna szekerén okosan ülj, kiad. Vargha Balázs, 78-79.