Gyöngyösi István (1629–1704)

Gyöngyösi Ungvárott született, s mindvégig a Felföld volt otthona, Rozsnyón halt meg. Apja református nemes, ügyvéd; László bátyja utrechti tanulmányai után pap lett, majd Ung megyei jegyző. Angolból készült fordítása is megjelent. Eperjesen és Sárospatakon még együtt tanultak, de István csak németül, latinul, szlovákul beszélt: itthoni gyakorlatias feladatteljesítéseivel (nógrádi esküdt, Koháry István jóvoltából füleki seregbíró, nádori titkár, ügyvéd) nagy tekintélyre és vagyonra tett szert. 1663 tavaszán a háborús veszély miatt eltávozott Fülekről, gömöri birtokait zálogba adta, s Wesselényi Ferenc nádor titkára volt Murányban 1667. március 18-ig, a nádor haláláig. Talán az Áfium-másolatok „Fegyvert, bátor szívet…” kezdetű függelékversét. 1663–64 telét Wesselényi mellett töltötte a „stubnyai hévízen”, s 1664. január 27-én itt dátumozta a Murányi Vénus ajánlását. 1669-ben Wesselényiné Balogvár kapitányává nevezte ki. 1670 őszén a Wesselényi-összeesküvés gyanusítottjaként Sárosban kihallgatták. Okos, óvatos vallomást tett, s hogy nem került komoly gyanúba, abban szerepe volt korábbi katolizálásának. Bécsből levélben keresett kapcsolatot a császárhű Andrássy Miklóssal; 1672–1685 között az ő szolgálatában állt; Andrássy krasznahorkai várába költözött. Andrássy főispán mellett Gömör megye egyik követe; részt vett a soproni országgyűlésen, itt Eszterházy Pál nádorrá választására írta a Kesergő Nymphát. Andrássy megbízásából a birtokait ért kuruc háborítások miatt Thökölyvel tárgyalt. S ha már megismerte, hozzá is kezdett egy új epithalamiumhoz Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról (1683). 1686-ban Andrássy Péter, az új gömöri főispán mellé első alispánnak választották. 1690 újévjén Koháry Istvánnak dedikálta a még ugyanezen évben megjelent Rózsakoszorút. 1694-ben „törődött öregségében” lemondott alispánságáról. 1693 nyarán megjelent a Porábul megéledett Phoenix avagy […] Kemény János […] emlékezete (a németellenes strófák elhagyásával); ajánlása Apos István erdélyi főúrnak szólt. 1695-ben Koháry István nem fogadta el az átdolgozott Csalárd Cupido ajánlását. Ugyanekkor „újraénekelte” a Kesergő Nymphát, s névtelenül, a mecénás nevét is elhallgatva jelentette meg. Eszterházy Pál nádor 1683-ban birtokadományban részesítette. Hálás apaként (mert Gábor fiát megválasztatta megyei jegyzőnek) Gyöngyösy Angrássy grófnak ajánlotta a Charicliát.
A magyar arisztokrácia színe-javának nélkülözhetetlen familiárisa oly ügyesen válogatta mecénásait, mint Toldy György a tányért a király udvarában. Ahogy Wesselényi nádor meghalt, s 1681-ben végre új nádort választottak Eszterházy Pál személyében, Gyöngyösi azonnal fellépett a „Maga gyámoltalanságát kesergő és abban az Kardos Griffnek [ez volt az Eszterházyak címere] szárnya alá folyamodó Nymfa” (a magyar haza) szószólójaként és a legelső volt, aki a legújabb magyar panegirisszel koszorúzta az éppen csak rangjára emelt nádort (kesergő Nympha, megj. 1695). „A vén hegedűs”, „az üdős poéta” jelmezében, a „még egyszer” pózában „felforr annak a vérnek még meglevő cseppecskéje benne”, amelyet „Pegasus forrásábul az iffiabb esztendőben hörpentett vala”, és nagy rutinnal, pompás incipitre lelve mártja tintába tollát: „Amint szőke vize lefoly a Dunának…” A költő-„kolléga” Eszterházynak látnia kellett, kivel van dolga, s nem átallotta azzal is kitüntetni, hogy 1699-ben Csetneken átutazva (ahova Gyöngyösi két évvel korábban költözött) megállt a „költőtárs” új háza előtt, és „sokáig beszélgetett véle”. A hercegi gesztust gróf Kohárynak írt levelében hencegi el a gömöri alispán (amely tisztet 1700-ban másodszor is el kellett vállalnia). Gyöngyösi a Thököly-kérdést is ügyesen elrendezte. Mint felföldi ember, várakozással tekintett a török zsoldban magyar függetlenségért szászlót bontó Thököly mozgalmára, s a vérbeli epithalamistának igazán kapóra jött a Bécs által is engedélyezett Zrínyi Ilona–Thököly Imre házasság. De óvatosságból mégsem jelzi a szerzőségét, topográfiája – mint Badics Ferenc megfigyelte – a Duna, Tisza, Adria, Velence említésére korlátozódik, a nagyhatalmakról nem túl rejtelmes szimbólumokkal beszél (a császárt Jupiter, a török a Hold, a franciák a Kakas, Liliom, Nap, a velenceiek az Oroszlán). A Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról (1683) a Rózsakoszorú (1690) éa a Chariclia (1700) ajánlásában már másképp kell szólnia. A férfiszépségideál Thököly nemrég még Zrínyi-epithetont kapott („Az ki régen fegyvert fogott hazájáért, / Küszködik is annak megmaradásáért, / Mint amaz Hector régenten Trójáért”), az égbetörő „gátra–Fátra–Goliátra” rím koronázta, de most immár csak „törökös cimbora”, aki Koháryt bebörtönöztette; akinek támogatói ellen az Andrássyak ontották vérüket. Egy múlt század végi középiskolai tanár, az egyetlen Gyöngyösi-tanulmányával feltűnt, majd eltűnt Fülep Imre merte kimondani hogy Gyöngyösi „valóságos labanc” volt, aki II. Rákóczy Ferencet és Bercsényit a „haza csendességét háborgatók-nak nevezi, és aki kuruc ihletésű versét, a Thököly Házasságát „villámhárítóul tartogatta fiókjában arra az esetre, ha Rozsnyóba is beütne a kuruc mennykő” „Csak az vethet rá – zárja fejtegetését Fülep –, aki e kort nem ösmeri.”
(Kovács Sándor Iván)

„Amennyit Tassónak Itália, Voltaire-nek Franciaország, Opitznak Németország, annyit köszönhet Gyöngyösinek Magyarország. Hiszen nincs szebb az ő verseinél. Verselése ékes és önként ömlő, gondolatai bőségesek és szellemesek. Nem is említem szép leírásait és azt, hogy a szerelem, gyűlölet, szánalom érzelmeit, s a kedély egyéb hullámzásait mily természetes színekkel festi, s csaknem szemünk elé tárja, úgyhogy jobban és finomabban a régi költők műveiben se találjuk megrajzolva azokat.”
 Az 1813-as párizsi Mercure Etranger magyar nyelvet és irodalmat bemutató, anonim vagy Charles de Bérony névaláírással megjelent, de minden bizonnyal Batsányi Jánosnak tulajdonítható információi ekként mutatták be a francia közönségnek Horányi Elek 1776-ban megjelent Memoria hungarorum et provincialium scriptis editis notorumának latin szavait idézve Gyöngyösi István költészetét.
    E jellemzés valójában összefoglalása mindannak, amivel már a kortárs 17. század végi, de leginkább a 18. századi olvasók vélekedtek Gyöngyösi „drága gyöngy verseiről”, amelyek akár Janus Pannonius-i rangra és hírnévre juttathatták volna szerte Európában szerzőjüket, ha műveinek magyar nyelve nem lett volna akadálya a külhoni recepciónak. A közvetlen kortársak azzal szavaztak Gyöngyösi mellett, hogy valósággal szétolvasták nyomtatásban megjelent műveit –  az erdélyi fejedelemasszonyról, Bornemissza Annáról, Bercsényi Miklósról, Ráday Pálról és Gedeonról tudjuk, hogy megvolt könyvtárukban az 1664-ben Kassán megjelent Márssal társolkodó Murányi Vénus, a felvidéki arisztokráciáról csak feltételezhetjük –, ma már csak két példány lelhető fel az edíció princepsből. 1702-ben Kolozsvárott kalózkiadásban, jelentősen átalakítva, idegen szöveggel dúsítva-rontva megjelentették a Wesselényi Ferenc és Széchy Mária szerelméről és regényes várfoglalásáról szóló verset, amelynek rontott szövegét aztán egészen a 19. század végéig örökítették az utókorra az újabb kiadások, még az enciklopédikus érdeklődésű szegedi piarista tanár-író Dugonics András 1796-os Gyöngyösi-életműkiadása, s nem különben Toldy Ferenc 1864-es szövegközlése is. Kéziratban terjedő versei a könyveivel azonos sorsra jutottak: saját sajtó alá rendezéséhez is csak alig tudta visszaszerezni egy-egy tőle elkerült s közkézen forgó, „elrongyollott”, hiányos példányukat (Porábúl megéledett Főnix), más versét pedig, jelentős bővítésekkel megtoldva,  erotikus fantáziájú ismeretlen olvasók alkotótárssá minősülve szétírták-variálták (Csalárd Cupido). A kortársak közötti népszerűségét és a tehetségéről vallott véleményt mi sem tükrözi jobban, mint hogy őt tartották alkalmasnak a töredékben fennmaradt, szintén erősen rontott szövegű Chariclia és Theogenes-történet hiányzó szövegének pótlására, s arra, hogy a befejezetlenül megőrződött antik szerelmi regényt saját költői invenciója révén befejezéssel lássa el (Új életre hozatott Chariclia).
    Gyöngyösi igazi reneszánsza a 18. század közepén, második felében jött el. Czwittinger Specimen Hungariae Litteratae című írói lexikonja 1711-ben még nem említi nevét, ám Bod Péter 1766-os Magyar Athenása már a legjobbak között tartja számon, aki „…nevezetesen született vólt a Magyar vers írásra; s lehet méltán mondani a magyar Ovidiusnak vagy Márónak. Igen kedvesek a versei, annyira el is híresedtek, hogy sem előtte, sem utána mássa nem tartatik Gyöngyösinek a versírásban."
    Ez a beszédmód állandósult róla szólván, és „magyar Pindarosz”-ként, „magyar Ciceró”-ként vagy éppen „magyar Virgil”-ként emlegették őt majdnem a század végéig, amikor, 1796-ban Dugonics András sajtó alá rendezésében a sok ponyvakiadás után végre megjelent teljes életművének erősen átírt, a kor nyelvéhez igazított kiadása. A kalandos-heroikus és szerelmi történetekre kiéhezett 18. századi olvasók igényeit a század második harmadáig még Gyöngyösi verses epikájával szolgálták ki a nyomdászvállalkozók, míg Haller László 1755-ös Télémaque-fordítása, Mészáros Ignác Kartigámja (1772) és Báróczi Sándor Kassándra-átültetése (1774)  meg nem teremti számára a prózai vetélytársat. „A világi költészet egyik fő forrása a barokk hagyomány volt, Gyöngyösi főúri-udvari epikája, persze, hozzáigazodva a nemesi udvarházak egyszerűbb, provinciális életéhez, bár változatlanul kitartva a felező tizenkettes kényelmes versformája mellett” – állapítja meg 18. századi fogadtatásáról Kosáry Domokos, Bán Imre pedig azt konstatálja, hogy „Nagyjából közös volt az ízlés: Gyöngyösi költői talentumát a magyar nemesség minden konfesszión levő rétege elismerte…” Gyöngyösi a század végéig még divatban maradt, követői nem csupán versformájának átvételével, hanem tisztelgő versekkel is őrizték hagyományát és emlékét (Lázár János, Fekete János, Ányos Pál, Kis János, Orczy Lőrinc, Csokonai). Gvadányi az  Egy falusi nótárius budai utazása elöljáró beszédében – amiként egy ideig Bessenyei is – még azt tartja róla, hogy mióta a magyar haza áll, még oly magyar poétát e világra anya nem szült – és talán nem is fog szülni.” Mi volt e páratlan siker oka?
    Többek közt a kor szórakozás iránti felerősödött igénye és a műfajválasztás. A Gyöngyösi-opuszokat ugyanis, bár szokásban volt még a szakirodalomban is eposznak nevezni, azok az Claudianus-féle panegyricusok és az epithalamiumok, illetve az egyéb históriai és fikciós szövegek ókori mintákat követő keverékei. A 18. század olvasói a latinitás bűvöletében élve, ebben az antik műfaji hagyományban otthonosabban mozogtak, mint a megelőző vagy a következő korok befogadói. Iskoláik poétikai tanulmányaiból és gyakorlatából éppen a Gyöngyösi által művelt műfajokat ismerték, s nem csupán a 17. században újrafelfedezett eposzt. Az ízlésváltozás, a modernizáció éppen e ráérős előadásmódú, sok kitérővel tarkított,  szép leírásokban bővelkedő bőbeszédűség retorikáját nem emelte be kánonjába.
Az irodalomtörténet különös fintora, hogy Gyöngyösi kánonból való kiiktatását éppen az a költő-tudós kezdte meg, aki mindent megtett annak érdekében, hogy a Teleki József Janus Pannonius-kiadását is oly nagymértékben elősegítő Kovásznai Sándor marosvásárhelyi klasszika-filológus tanárral elkészíttesse a barokk költő műveinek tudományos igényű kiadását: Ráday Gedeon. Mégpedig két úton is. Egyrészt azzal, hogy Zrínyi Miklós és Gyöngyösi István poétikai erényeinek szembeállításakor Gyöngyösi verseinek erőteljesebb kimunkáltsága, pontosabb ritmikája és választékosabb rímelése ellenére is egyértelműen Zrínyit tartja a nagyobb ihletettségű tehetségnek, s erre felhívja Kazinczy és társai figyelmét is. Másrészt azzal, hogy a nyolcvanas évek végére rímes-időmértékes versformája ízlésfordulatot hozott a magyar költészetbe, s ezzel megkezdte a hadjáratot a „Zrínyi-nem”-nek nevezett, de valójában Gyöngyösi által mesteri szintre juttatott, s ezért főleg az ő nevéhez kötődő felező tizenkettes alexandrinus négyes rímének monotóniája és egyéb verstechnikai és esztétikai következményekkel járó hátrányai ellen. Ebbéli véleményéhez csatlakozott Bessenyei, majd Péczeli József is. Ez a kiiktatódási folyamat – Bessenyei és Csokonai időnkénti pozitív nyilatkozata és Batsányinak Gyöngyösi védelmében írt filippikái ellenére is – felerősödött Kazinczy és Kölcsey radikális Gyöngyösi-ellenes fellépésével,  értékelő voksukat egyértelműen Zrínyi mellett téve le. A széphalmi vezér 1814-ben Láczai Szabó Józsefhez írt levelében még dicséri Gyöngyösi verselését: „…nem a könnyen folyás, hanem a szép nyelv s poétai dikcziók s neologismusok miatt”, és ugyanezt a túl könnyed, nem eléggé kidolgozott és mély alakítást kifogásolja 1815-ben Berzsenyinek írván. Másfél év múlva  – amely évben megjelenteti a körülbelül két esztendővel korábban sajtó alá rendezett Zrínyi-kiadását –  Kis Jánoshoz szóló levelében már erősebben bírálja Gyöngyösi szerkesztői képességét: „Gyöngyösi szerencsés Verselő volt, néhol szépen festett is, de csak so so, amint Wieland mondja. Compositiója egy latnyi sincs.” 1819-ben pedig, egyik legfontosabb írásában, az Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című vitiratában megvonja tőle az alkotói tehetséget is: „Gyöngyösinek a Múzsa kerek ajkat ada, nem teremtő lelket is, s tudománya kevés volt. Szerencsétlenségünkre Rómának költői közzül nem Virgilt ismeré, hanem Ovidba szeretett, ki a bőbeszédűt még bővebb beszédűvé tette. És még e vétkei mellett is nem ritkán elkapta a poétai tűz, hogy merjen.”  Berzsenyihez írott verses episztolájában is egyértelműen Zrínyit tartja jobb költőnek: „S egünkön Zrínyi csillagként ragyog. / Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi, / Jóval tanúltabb s fentebb szárnyalásu. / S versnem hordja Zrínyinek nevét.” (Berzsenyihez) Ugyanebben a versében  Gyöngyösit és követőit gúnyorosan bírálja rímelésük egyhangúságáért: „Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog;  / És, minthogy összefűzte Gyöngyösi, / Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog, szép.”  
    Kazinczyval egyetértésben Kölcsey Ferenc is elmarasztalja Gyöngyösi poétai tehetségét, inkább a mesterember, a versificator működését leli fel nála az igazi költői tehetséghez, Zrínyihez viszonyítva munkásságát. Elhíresült Berzsenyi-recenziójában (1817) állapította meg: „Zríni a’ mint felűlmúlta Gyöngyösit mint poeta, ugy maradt viszont ennek alatta, mint verselő […]” S Kölcsey tovább is lépett széphalmi mesterénél: szerinte a mitológiában legalább járatos és Ovidius leíró-ábrázoló tehetségét megörökölt Gyöngyösi „…sem adott a nemzetnek semmit, ami való poetai nevet érdemelne”.
    1817-ben ugyan a Gyöngyösi-kultusznak olyan halvány jelei felvillannak még, mint az a gesztus, hogy emlékére a Festetics-Heliconba madárberkenye-fát ültetnek Pálóczi Horváth Ádám, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Dukai Takách Judit jelenlétében, ám a fa a következő évben kiszáradt. Kazinczy nem kevés kárörömmel tudósított róla: a gróf titkolni akarta, hogy újat kell a helyébe ültetni.
Ezután már csak Batsányi A Magyar Tudósokhoz intézett felhívásában (1820), s az 1820-as évek irodalmi vitáihoz kapcsolódó gondolatfutamaiban szállt szembe Kazinczy Orthologusok és neologusok… című írásával, illetve még egyszer minden szempontból igyekszik Gyöngyösit Zrínyi fölé helyezni a költői rangsorban, de azzal az immár reálisabb megjegyzéssel, hogy „Zrínyi és Gyöngyösi – mint két ragyogó vezér-csillag, úgy állanak, úgy fénylenek legelől […]” – az emlékezetre érdemes dicső hazafiak sorában.
    A (neo)klasszicizmus intellektualizmusa, gyönyörködtetés-ellenes invencionalizmusa, majd a romantika-okozta ízlés- és irodalmi tudatváltás értékrend-módosítása, az eredetiség iránt felerősödött igény, az újszerű zeneiség, a nyelvi és művészeti megalkotásban jelentkező korszerű követelmények, az érzelmesség fokozottabb jelenléte, s az elutasító kritikai-irodalomtörténeti álláspont miatt Gyöngyösi költészete lassan elhomályosult a köztudatban.
(Jankovics József)

Tartalom
Külső linkek a Balassi Kiadó Gyöngyösi-összkiadására
Sajtó alá rendezte: Jankovics József és Nyerges Judit, kísérő tanulmányok: Jankovics József

Márssal társolkodó Murányi Vénus
Porábúl megéledett Főnix avagy Kemény János emlékezete
Palinódia (Kesergő Nimfa)
Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága
Csalárd Cupido
Proserpina elragadtatása
Cuma városában...
Heroida-fordítások
Rózsakoszorú

Linkek
Gyöngyösi a MAMÜL-ben
Gyöngyösi a Spenótban
Gyöngyösi bibliográfia

Irodalom
Badics Ferenc, Gyöngyösi István élete és költészete, Bp., 1939.
Gyöngyösi István Összes költeményei, kiad. Badics Ferenc, I–IV, Bp., 1914–1937 (RMKT XVII, I–IV).
Kosztolányi Dezső, Gyöngyösi István, Pesti Hírlap, 1935. jan. 27.
Waldapfel Imre, Gyöngyösi István-dolgozatok, Bp., 1932.
Uő., Gyöngyösi István, 1935 = T.-W. I., Humanizmus és nemzeti irodalom, Bp., 1966, 150–169.
Bán Imre, Gyöngyösi István, Alföld, 1964, 458–460.
Agárdi Péter, Rendiség és esztétikum. Gyöngyösi István költői világképe, Bp., 1972.
Gyenis Vilmos, Gyöngyösi István: a korigények és a közízlés, It, 1983, 545–589.
Kibédi Varga Áron, Retorika, poétika, műfajok. Gyöngyösi István költői világa, It, 1983, 545–589.
Kovács Sándor Iván, Gyöngyösi István Kemény-eposzának Zrínyi-imitációi, ItK, 1985, 389–414.
Porogi András, Gyöngyösi István Kemény-eposzának politikai koncepciójáról, It, 1986, 583–609.
R. Várkonyi Ágnes, A rejtőzködő Murányi Vénus, Bp., 1987.
Varga Andrea,  Párhuzamok és különbségek Zrínyi és Gyöngyösi István szójátékaiban, Iris, 1995/4., 70–77.
Győri Orsolya, A Gyöngyösi Istvánt imitáló Koháry István, Iris, 1996/1–2., 70–74.
Ruttkay Veronika, Gyöngyösi „Murányi Vénus"-ának nyomai Arany, Petőfi És Tompa elbeszélő költeményében
Bartók István, História és poézis: Gyöngyösi megjegyzései a költészetről, ItK, 2005, 243–258.