Kádár István éneke

1. Szörnyű nagy romlásra készült Pannónia,
   Kinek mint tengernek megáradott habja,
   Az búnak-bánatnak környülvött nagy árja,
   Mert az vitézeknek esett most egy héja.

2. Nem illik ez vitézt nékem elhallgatnom,
   Sőt méltó Kádárrúl bölcs verseket írnom,
   Elsőben Szentírást ezekre kell hoznom,
   Azután ez romlott magyar népre szabnom.

3. Olvassuk amaz nagy Ótestamentumban,
   Kevés nép maradott sokszor zsidóságban.
   Mert fogván vitettek Babilóniában,
   Sok zsidó vitézek estek el az harcban.

4. S az Isten ládáját egyszer el is nyerték,
   Ophinit és Phiniást mikoron megölték,
   Midőn Ely papnak ez dolgot megvitték,
   Rút halállal megholt, székiből kiesék.

5. Hektor is Trójában valamíg lakhatott,
   Addig az város is épen maradhatott,
   De mihelyen Hektor nyíllal eloltatott,
   Mindjárt az város is pogány kézre szállott.

6. Nem így van-e dolga kis Magyarországnak,
   Ebben nevekedett vitézlő Kádárnak?
   Mása volt, higgyétek, Hektornak, Joábnak,
   Oltalma volt Kádár nyilván  az országnak.

7. Azt reménli vala már felőle szívünk,
   Isten után hogy ő lesz egyik védelmünk,
   Bástyánk, erős tornyunk ő lenne minékünk,
   Oh, mint megcsalatál szerelmes nemzetünk.

8. Teljes életinek dicsíretes dolga,
   Mert az szegénységet soha nem prédálta,
   Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta,
   Te lehetsz, Alföldsóg, ennek  bizonysága.

9. Elhagyá érettünk az Felföldnek pártját,
   Hogy hallá ide alá magyarok romlását,
   Felköté érettünk Kádár István kardját,
   Ő bezzeg kevéssé forgatá szándékát,

10. Oh, mely de hirtelen esek változása,
   Midőn küldék űtet Sáka oltalmára,
   Újfaluhoz gyüle tatárok tábora,
   Ott lészen Kádárnak utolsó csatája.

11. Az sereget pedig felszóval biztatja,
   Mondván, várjuk által az tatárt a síkra,
   Ezentül Borosnak elérkezik hada,
   Újfalunak is majd megsegít hadnagya.

12. Az vízen mindjárást sok tatár érkezék,
   Kádár vitéz módra vélek megütkezék,
   Hátul az seregek eszekben nem vevék,
   Hogy másutt az vizén több tatár költözék.

13. Felemeli Kádár szemeit az égre,
   Mondván, jöjj el, Isten, én segítségemre,
   Nosza vitézkedjünk, katonák, két kézre,
   Mert nem látok jőni embert segítségre.

14. Az zászlótartónak felszóval kiáltja:
   Vidd el, fiam, innét az zászlót más útra,
   Hogy itt ne vesszen mind urunk kevés hada,
   Mert Magyarországért meghalok én még ma.

15. Kiontom véremet én szegény hazámért,
   Ezentül meghalok édes nemzetemért,
   Nem szánok éretted bizony ontani vért,
   Mert én az Krisztustul vészek jutalmas bért.

16. S az tatár az nyilat, mint polyvát, rászórja,
   Mégis ugyan villog s forgódik két karja,
   Kétszer az tatáron magát általvágja,
   Még az ellenség is dolgait csudálja.

17. De hogy elfáradott az nyilak terhétül,
   Mégis mindhalálig öklel hegyestőrrel,
   Leomlik az tatár előtte sereggel,
   Azért búcsúzását így bízta rám renddel:

18.  „Elsőben végbeli szerelmes barátim,
   Fülöki, szécséni, putnoki rokonim,
   Nógrádi,  palánki, gyarmati társaim,
   Diósgyőr, olnadi, szendrei vitézim,

19. Kikkel az Alföldön sokszor nyomorgottam,
   Sok deret, hideget, meleget kóstoltam,
   Sokszor az pogányon szerencsét próbáltam,
   Már Isten hozzátok, tületek megváltam.

20. Végekben lakozó fő-fő kapitányok,
   Kik engemet kinccsel sokszor ruháztatok,
   Éntülem az kincsért törököt vártatok,
   Már elmúlt, éntülem többször ne várjatok.

21. Ha addig, amidőn köztötök lakhattam,
   Számtalan csatában veletek forgottam,
   Hogyha személyteket miben megbántottam,
   Megbocsássatok, mert én is gyarló voltam.

22. Széki Péter, azki buzgó szeretettel
   Úgy  voltál  énvelem, mint az test az lélekkel,
   Megbocsáss az egész szendrei  sereggel,
   Ha voltam nálatok valami vétséggel.

23. Mint atya magzatit, engem úgy szerettél,
   Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél,
   Sok jó akarattal voltál, mind fizettél,
   Isten boldogítson, engem megbecsültél.

24. Pap János, Diósgyőr kedves kapitánya,
   Az ki életemnek voltál sok hasznára,
   Látod, az halálnak akadtam, horgára,
   Tégedet is hívlak terhes oldozásra.

25. Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem,
   Nem akaratból is bárkit megsértettem,
   Ellenségnek földén veletek hogy tűrtem,
   Megengedjetek, ha tinektek kárt tettem.

26. Mezei hadaknak fő elöljárói,
   Urunk mellett hűséggel forgódó úrfi,
   Hajdú városoknak kapitány hadnagyi,
   Mind megbocsássatok, urunk kevés hadi.

27. Nagyságos nemzetes édes fejedelmem,6
   Kinek hópénzével kevéssé élhettem,
   Nagyságod is megvált bizony már éntülem,
   Azért nagyságod is megbocsásson nékem.

28. Ha én ez országért nem vitézkedhettem,
   Arrul mind az egész sereget követem,
   Az hatalmas urat lelkem szerint kérem,
   Adjon vitézeket jobbakat helyettem.

29. Immár, jó katonák, az istenért kérlek,
   Az miként én éltem, ti is úgy éljetek,
   Az szegény árvákon megessék szívetek,
   Ne légyen az magyar soha ellenségtek.

30. Mer már dicsekedni, jó vitézek, lelkem,
   Hogyha valakitül valamit elvöttem,
   Avagy az szegényen erőszakot  töttem,
   Ámbár holtam után átok légyen helyem.

31. Szabó Pál, szerelmes kedves kenyeresem,
   Az kit hadnagyságra jó szívvel emeltem,
   Tedd az sírban kérlek  meghidegült testem,
   Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem.

32. Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre,
   Amaz cifra pompás temetőhelyekre,
   Hanem, hol testemnek kicsorgott az vére,
   Csak ott légyen közel eltemető helye.

33. Mely nehezen esik tőled megválásom,
   Azt meg nem mondhatom, mert nincsen szólásom,
   Nem lehet teveled tovább maradásom,
   Mert Krisztussal leszen mennyben én lakásom.

34. Azzal is bizonnyal méltán kérkedhettem,
   Az Jézus Krisztusiul drága hópénzt vöttem,
   Kinél soha  többet nem vár az én lelkem,
   Minden hórul hóra nem vész el óntülem.

33. Ámbár az vadak is testemet megrágják,
   Hollók és farkasok velőmet kiszíják,
   Itélet napjára meg előállítják,
   Amaz rettenetes székhez feltámasztják.

36. Amaz szent gyűrűket ujjaimban rakták,
   Amaz szent koronát én fejembe nyomták,
   Lelkemet az Krisztus székihez állatták,
   Szent, szent kiáltással nevemet felírták.

37. Nem nyújtom már tovább én búcsúzásomat,
   Vitézek tartsátok meg ez regulámat,
   Kövessétek kérlek az én nyomdokomat,
   Ha akartok venni mennyben koronákat."

38. Ez éneket az ki röndelé versekben,
   Vitéz Kádár Istvánt kesergé szívében,
   Csak alacsony sorsú gyönge értelmében,
   Az nevét kereshedd néhult az versfőben.

39. Dicsíret, dicsőség légyen az Istennek,
   Fogja még fel pártját ez megromlott népnek,
   Adjon vitézeket szegény nemzetünknek,
   Kiért dicsíretet mondjunk szent nevének.

Forrása: RMKT XVII, 9, kiad. Stoll Béla, Bp., Akadémiai, 1977, 161. sz. A főszöveg (és mi is) a (Petrovay-énekeskönyv változatát követi.
Hihetetlenül népszerű vitézbúcsúztató. Kéziratban, ponyván egyaránt terjedt. A 17-18. századból közel húsz variánsát tartják számon. Folkloizálódott is, egyes részleteit a közköltészet és az orális hagyomány is variálja.
Kádár István történeti alak. Erdélyi kisnemes, a fejedelem szolgálatában álló hadnagy volt. 1658-ban esett el Berettyóújfalu közelében egy tatár portyázók elleni csatában. A vers tipikus halotti bucsúztató, talán valóban a hős temetésén hangott el először. Bibliás műveltségű személy, talán tábori prédikátor írhatta. Népszerűségének titka komor, balladás hangvétele lehet. (A folkloristák a szöveget a katonaballada műfajának mintadarabjaként tartják számon.) Kádár István a népi képzeletnek megfelelő elbukó hős archetípusa. Hangulatában van valami ősi, középkorias íz. Motivikus egyezést mutat Kerekes Izsák balladájával - távolról emlékezetünkbe idézi a Roland-ének búcsújelenetét is.