Clemens Marotnak
a tőle franciai versekben foglaltatott ötven zsoltárinak alkalmatosságával
az asszonyi rendhez ugyan franciai nyelven íratott intő versei
magyarul

Mikor el fog jöni amaz Aranyidő,
Mely csak az Istenre lesz, nem másra néző,
És az eklézsia, mint ő saját népe,
Egyedül Őt féli s dicséri énekbe,
Nem lészen, mint régen, a dicsöség másé,
Hanem, amint illik, egyedül az ÚRé;
Búcsú adatik az apró Isteneknek,
Kiknek a hiveknél nem lészen keletek.

Asszonyi állatok és ékes leányzók,
Kik Isten választott templomai vagytok,
Látjátok mindennap a sok vétkes példát,
Mint felejti ember az ő frigyes URát!
Királyi paloták és belsőbb kamarák
Még csak kegyességnek színét sem mutatják,
Zengenek ezek is gyakran énekléssel,
De buja szerelmet gerjesztő versekkel,
Zengenek füleket csiklandó tréfákkal,
És minden jó lelket untató nótákkal.

Ezek helyén néktek mutatok én olyat,
Mely senkit semmiben meg nem botránkoztat,
Mert ha gyönyörködtök az éneklésekben,
Lelki mulatságot találtok fel ebben.
Tudván pedig, hogy tinéktek nem kellnek
Oly énekek, kik szerelmet nem zengenek,
Ím titeket rászerezlek ezekre is!
Egyedül szerelmet szólanak ezek is,
Mert Isten nem egyéb, hanem csak szerelem,
És e Szeretetről szerzetett én versem.
Isteni szeretet, aki ezt diktálta,
Szent Dávid pediglen, ki vötte írásba,
Még pedig sok tűrés s háborúság között,
Mellyel e nagy király élete küszködött.
Istené e munka; itt az ember dolga
Nem egyéb, csak eszköz volt s az írópenna.
Ez verseket pedig könnyű már érteni,
Mert magatok nyelvén kezdettek szólani:
Hogy énekeljetek oly dicséreteket,
Kik nem hirdetnek idegen Isteneket,
Akiknek csak arra is nincsen erejek,
Hogy fejetekre egy hajszálat tegyenek.

Azonkívül pedig olyan e szerelem,
Melyel el van töltve mindenütt én versem,
Mely ti szíveteknek nem fordul búvára,
Mint ama világi, mely csak lélek kínja.
Ez ti lelketeket örömmel tölti bé,
Változtat bennetek mindent édességgé,
Így az angyaloknak teljes örömökben
Részt vésztek, kiknek csak ez a dolgok mennyben:
Sőt az Isten Lelke ugyan belétek száll,
Mert az ilyen szívben kívánt szállást talál.
Bészállván, a szívet a jóra téríti,
Ajakitok szavát énekre készíti,
Ujjaitokat is maga igazgatja,
S muzsikaszerszámon kegyesen hordozza,
Hogy amit a száj mond, a muzsika zengje,
Isten dicsértessék így mind a kettőbe.

Oh, boldog minden az, valaki láthatja
Azt az arany időt az ő divatjába!
Mikor osztán a szántóvető ember is
Mind az ekét tartja, s mind így énekel is,
És az ország útján a szegény szekeres
Mendegélvén, kedvet énekléssel keres,
A műves ember is az ő műhelyében
Művét űzdögéli szép éneklés közben,
Kiki ő munkáját zsoltárokkal sózza,
És dolgai között lelkét is újítja.
De mely szép dolog és boldogság hallani,
Pásztorok s pásztornék ha fogják követni!
Midőn a nyáj után szépen mendegélvén,
És a zöld erdők közt ígyen énekelvén,
Szavok után együtt zengnek a kösziklák,
És a kies vizek azon nótát tartják,
Ez néma állatok vélek énekelnek,
És Teremtőjöknek dicséretet tésznek.

Asszonyok, leányzók hogyhogy állhatjátok,
Ti elmével bírván, mikor ezt látjátok,
Hogy Isten a néma teremtésit híjja,
Hogy ti restségteket tisztire nógassa?
Fogjatok hát hozzá, asszonyok, leányzók,
Aranyidő mentét ne tartóztassátok,
Énekelvén nagy kész indulattal szíből
E szép zsoltárokkal teljes könyvecskéből!
Hogy e világ végre szakassza el magát
Amaz istenektől, hol semmi jót nem lát;
Szokjék el már ama rút buja versekről,
Ezzel eggyütt járó veszett szerelmekről;
Adjon helyt szívében az egy Szeretetnek,
Mely megbánhatatlan jót szerez lelkének.

Ezt az Aranyidőt MARÓT így kívánta,
Éltében valami zsengéjét is látta.
Szélesen előment e kívánt jó osztán,
Sok nemzetek közt e munka kioszolván.
Jó munkája mellé jót kívánt előre,
Bé is tölt, maga is fennmaradt jó hírbe.

Forrása: RMKT XVII. 13., kiad. Varga Imre, 1988, 475–476.