Kezdőlap | Tartalomjegyzék |  

Paskó Kristóf (16341685)

Paskó Kristóf változatos életútja több figyelmet keltett, mint műve: készült róla egykori paszkvillus, Jókai  A kétszarvú ember egyik főszereplőjévé tette meg, ami alapján aztán 1925-ben Dézsi Lajos népszerűsítő tanulmányt szentelt Paskó életének.
    A bihari kisnemes Barcsai fejedelem híve. Az 1660. évi váradi ostromot is Barcsaival együtt nézi végig a török táborból. Később Kemény Jánoshoz, majd Apafihoz pártol: a sztambuli követjárások egyik állandó szereplője. Drinápolyban egyszer húsznapi várakozás után járulhat a fővezér színe elé, aki „alkalmas ideig való könyörgését hallgatá [...] utoljára csak ezt mondá: menj ki az ajtón” (Rozsnyai Dávid). Erdély új határainak megállapításáról lett volna szó. Erdély adóügyeiben sem sikerül mérsékelnie a török sarcot, Apafi börtönbe záratja. A Béldi-féle összesküvés után fej- és jószágvesztés vár rá, ezért a törökhöz menekül, de ott is letartóztatják. Majd Thököly közbenjárására szabadul. Csak Sárospatakra térhet vissza, itt hal meg nagy szegénységben. Magánélete is tele tragédiával: bebörtönöztetése alkalmával egyik legfőbb vádlója saját felesége.

Paskó verses krónikájának (A nemes és régenten híres Erdély Országának keserves és szomorú pusztításáról írt siralom, [Szeben], 1663) első négy énekében kevés a történés, az eseményleírás helyét a „siralmak” foglalják el. Az unalomig menő önismétlések közé – melyek révén azt a közkeletű toposzt írja újra, hogy a pogánynak Isten büntetéséből kifolyólag van hatalma a keresztény magyarokon – egy-egy szép, naturalisztikus barokk leírás is vegyül: „Tatár korbács enyett [enyves, értsd: ’alvadt’] vérrel fordult testek oly igen sujtoltatnak, / Ízek, inok, csontok kötéstül szerenként helyéből kimozdulnak, / Bágyadt erejekben, elepedt lelkekben, Isten, hozzád sohajtanak.”

Az 5–8. ének a váradi ostrom leírása. Szalárdi, Bethlen, Georg Kraus (erdélyi szász történetíró) krónikájával összehasonlítva Paskó szövegét, megállapítható: csak annyiban tér el ezektől az ostromleírásoktól, amennyiben az eseményeket egyetlen hős, Ibrányi Mihály köré csoportosítja. Paskó szinte eposzi rangra emeli Ibrányit, ami által még egyértelműbbé válik a propagandisztikus szándék: kanonizálni kell egy olyan hőst, aki a törökpárti fejedelem, Barcsai táborából érkezve életét áldozza a török elleni harcban. Ugyanaz a koncepció, mint Szalárdinál, aki a törökpártiság fontosságát hangsúlyozza, és a „magyarkodó magyarokat” hibáztatja a török Várad elleni támadásáért, de amikor a vár védelméről van szó, egy pillanatig sem habozik, hogy kinek az oldalára álljon. Sajátos „transzszilvanista” álláspont: jóban lenni a törökkel, megőrizni a hűbéri viszonyt, de nem behódolni. Paskó úgy igyekszik feszültséget teremteni, hogy az utolsó előtti részben beiktat egy Ibrányi-beszédet (adhortatiót), mely szerint a védők elhatározzák, hogy nem adják meg magukat, hanem egy utolsó ütközetre indulnak, aláaknázzák a várat, és a törökkel együtt levegőbe röpítik azt. Ezt az „öngyilkos” akciót egyetlen más krónikaíró sem említi – Szalárdi emlékiratában épp ellenkezőleg, arról számol be, hogy nem a várvédők, hanem a török akart egy utolsó ostromra indulni, felrobbantva a már aláaknázott bástyákat. Mindez tehát Paskó saját poétikai leleménye. A váradi ostrom valóban eposzi rangú téma, Paskó, kezdetleges szinten ugyan, de a téma ilyen irányú feldolgozását kísérelte meg. (Nagy Levente)

 

Tartalom
Erdélyországnak ... pusztításáról írt siralom (részletek)

Irodalom
RMKT, XVII, 10., 1981, kiad. Varga Imre, 157–197, 671–678.
Nagy Levente, Zrínyi és Erdély, Bp., Argumentum, 2004.