Kezdőlap | Tartalomjegyzék | |
Paskó Kristóf (1634–1685) Paskó Kristóf változatos életútja több figyelmet keltett, mint műve: készült róla egykori paszkvillus, Jókai A kétszarvú ember egyik főszereplőjévé tette meg, ami alapján aztán 1925-ben Dézsi Lajos népszerűsítő tanulmányt szentelt Paskó életének. Paskó verses krónikájának (A nemes és régenten híres Erdély Országának keserves és szomorú pusztításáról írt siralom, [Szeben], 1663) első négy énekében kevés a történés, az eseményleírás helyét a „siralmak” foglalják el. Az unalomig menő önismétlések közé – melyek révén azt a közkeletű toposzt írja újra, hogy a pogánynak Isten büntetéséből kifolyólag van hatalma a keresztény magyarokon – egy-egy szép, naturalisztikus barokk leírás is vegyül: „Tatár korbács enyett [enyves, értsd: ’alvadt’] vérrel fordult testek oly igen sujtoltatnak, / Ízek, inok, csontok kötéstül szerenként helyéből kimozdulnak, / Bágyadt erejekben, elepedt lelkekben, Isten, hozzád sohajtanak.” Az 5–8. ének a váradi ostrom leírása. Szalárdi, Bethlen, Georg Kraus (erdélyi szász történetíró) krónikájával összehasonlítva Paskó szövegét, megállapítható: csak annyiban tér el ezektől az ostromleírásoktól, amennyiben az eseményeket egyetlen hős, Ibrányi Mihály köré csoportosítja. Paskó szinte eposzi rangra emeli Ibrányit, ami által még egyértelműbbé válik a propagandisztikus szándék: kanonizálni kell egy olyan hőst, aki a törökpárti fejedelem, Barcsai táborából érkezve életét áldozza a török elleni harcban. Ugyanaz a koncepció, mint Szalárdinál, aki a törökpártiság fontosságát hangsúlyozza, és a „magyarkodó magyarokat” hibáztatja a török Várad elleni támadásáért, de amikor a vár védelméről van szó, egy pillanatig sem habozik, hogy kinek az oldalára álljon. Sajátos „transzszilvanista” álláspont: jóban lenni a törökkel, megőrizni a hűbéri viszonyt, de nem behódolni. Paskó úgy igyekszik feszültséget teremteni, hogy az utolsó előtti részben beiktat egy Ibrányi-beszédet (adhortatiót), mely szerint a védők elhatározzák, hogy nem adják meg magukat, hanem egy utolsó ütközetre indulnak, aláaknázzák a várat, és a törökkel együtt levegőbe röpítik azt. Ezt az „öngyilkos” akciót egyetlen más krónikaíró sem említi – Szalárdi emlékiratában épp ellenkezőleg, arról számol be, hogy nem a várvédők, hanem a török akart egy utolsó ostromra indulni, felrobbantva a már aláaknázott bástyákat. Mindez tehát Paskó saját poétikai leleménye. A váradi ostrom valóban eposzi rangú téma, Paskó, kezdetleges szinten ugyan, de a téma ilyen irányú feldolgozását kísérelte meg. (Nagy Levente)
Tartalom Irodalom |