Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetekedések,

kit az erdélyi nemes ifjaknak tanúságára most fordítottak magyarul Silius Italicusbul

Virtuti nihil invium

Quisquis enim duros casus, virtutis amore
Vicerit, ille sibi laudemque decusque parabit.
At qui desidiam luxumque sequetur inertem,
Dum fugit oppositos incauta mente labores.
Turpis inopsque simul miserabile transiget aevum^

Sola ergo virtus nobilitat

Non igitur genus est, non sanguis, non statuarum
Mutarum series, non auri copia, quae te
Nobilitet : Virtus, virtus, hac Nobilis Hector,
Alcidesque fuit : Fuit hac quoque nobilis ílle
Ilias aeternum cui prebuit inclyta nomen.

Ifjúság virágját ti kik viselitek,
Hazánkban szép nemes vértől születtetek,
Ha jó hírrel, névvel élni igyekeztek,
Ez kicsin írásom, intlek, hogy értsétek.

Oly igen szeretlek, szerelmes nemzetem,
Mert ti véretekből vagyon eredetem,
De kevés jót láthat köztetek én szemem,
Azért búsul gyakran keseredett szívem.

Az jó erkölcs nálunk az igaz nemesség,
Kiben az nem lakik, nincs ott az tisztesség,
Noha nemes névnek örül minden község,
De anyánktól nem száll reánk ez ékesség.

Nagy munka, fáradság, mértékletes élet,
Drága szép tudomány mindent nemesíthet,
Mü penig csak tunyán heverünk ez mellett,
Úgy szerzünk világban mostan nemes nevet.

Nemrégen tötték le az fegyvert nyakunkról,
Emlékezetünk sincs régi romlásunkról,
Kis békesség alatt hízunk tobzódástól,
Ki miatt elpusztult nagy nép sok országból.

Erre példát vehetsz régi nagy Rómáról,
Rómával vetődő fényes Karthágóról,
Ne menj messze, bátor szólj Magyarországról,
Bujaság, tobzódás ütte le lábokról.

Sokképpen ezekről én is gondolkodván,
Mulandót, jövendőt elővetvén, hányván,
Emberek mivoltán elmémet fárasztván,
Leülék búskodva, fejemet lehajtván.

Szememre álom azonban érkezék,
Holott álmélkodva csuda látást láték,
Hirtelen két asszony előmben állapék,
Zengéssel az égből jövének, úgy tetszék.

Pogányok közt lakó istenasszony forma,
Vala ábrázatjok nem emberi módra,
Egyik bal kéz felől mellettem megálla,
Másik is legottan jobbomra fordula.

Egyikre is nézvén, másikra is, mondék:
Micsoda személyek, vagy ki nekik nevek?
Virtus és Voluptas, mondák, nevezettek,
Hogy szabadítsanak búmtól, azért jöttek.

Termetét szépíti Voluptas asszonynak
Édes nyájassága kiadott szavának,
Drága jó illattal felkent homlokának,
Tündöklik szép színe kötözve hajának.

Kegyes vidámsága, magas állapatja,
Mind földig tündöklő vont arany ruhája,
Csuda mesterséggel gyöngyözett fátyola,
Arannyal, kövekkel felfűzve pártája.

Ide s tova nézvén, szemei víllognak,
Kiknek ő fényei belső tűzzel hatnak,
Édes szerelmemre forgással lángalnak,
Akárkit is tőrben, látom, hajtanának.

De nem ilyen cifra másik állapatja,
Különbezik vala attól minden módja,
Rút, borzos homloka, együgyű orcája,
Sohul nem változott, helyben áll szép haja.

Igyenesen állván nem mozog dereka,
Szép víg szeméremmel tekinget azonban,
Nagy tökéletesség ő ábrázatjában,
Hasonlóbb férfihöz lába járásában.

Tiszta fejér palást ő vállain fénlik,
Égszínű köntösben inkább gyönyörkedik,
Azzal szilígysíge tísztán mutatódik,
Hogy mennyei volna, azon is ismerszik.

Ezeknek azért hogy nézném ábrátzatját,
Várom mindeniknek hozzám akaratját,
Hogy gondolatimnak mutatnák meg útát,
Vernék el bús szívem kétséges homályát.

Ezközben Voluptas előveté magát,
Nézi szép ruháját, hajtogatja nyakát,
Sok igíretekkel indítá ő dolgát,
S nagy frissen, kevélyen így kezdé el szavát:

Oratio Voluptatis

Az fényes nap alatt földön kik lakoznak,
Te jó ifjú legíny, higgyed azt igaznak,
Hogy többen követik útát én zászlómnak,
Hogysem Virtus asszony hadában járnának.

De mi bolondított ennyire meg téged,
Hogy nehéz dolgokkal elmédet terheled,
Űdődnek virágát arra mit emeled,
Hogy gondokban fogyasd ifjú kedves élted.

Cannával szörnyű nagy romlás, veszedelem,
Nincs eszedben talám ebbeli félelem?
Túl akarsz te kelni az Styx vizén velem,
Meotis tót, Padust általúszod, hiszem.

Micsoda célt tész már igyekezetednek,
Vagy mit igyekezel ellene szélvésznek,
Higgyed, sík kereke az vak szerencsének,
Ha mire viszen is, ne higgy személyének.

Akarod, talám te Herculest követned,
Sok szerencséjének gyümölcsét elérned,
De heában való azt megkésértened,
Csak egyik dolgát is nemhogy elkezdened.

Azvagy te is vedd fel az eget válladra,
Mint az Atlas király, noha elfárada,
Kit mikor az égnek nagy terhe lenyomna,
Hercules az eget felvevé vállára.

Ha penig indulsz szerencse-próbálni,
Mint az Cadmus vitéz sárkánnyal megvíni,
Nem hiszem, hogy várost kezdhess te fundálni,
Ha mind egy-egy vitéz sárkányfogból nő ki.

Intlek azért téged, hagyj békét ezeknek,
Kerüld el hálóját az veszedelemnek,
Ne légy te paizsa kopiatörésnek,
Vitorlát se bocsáss fegyverhozó szélnek.

Mert ha el nem hagyod szíved indulatját,
Ez kegyetlen Virtus tart úgy mint egy rabját,
Utána viseled ő királyi botját,
S hallgatnod kell gyakron áloműző dobját.

Parancsol teneked fejedre nagy fennyen,
Küldöz vérontásra harcok közepiben,
Elöl jársz mindenkor az ütközetekben,
Gyakorta beléptet mind tűzben, vizekben.

De hogy most ne szóljak ily természetiről,
Vérben telhetetlen kegyetlenségéről,
Azok rómaiaknak fő nemzetségekből
Hozok elő neked egynéhány nevekről.

Kiket táborában irígyen kerített,
Hízelkedő szókkal mindaddég hitetett,
Hozván eleikben atyjoknak neveket,
Hogy végre fegyverre vette szegényeket.

Kérdhetsze meg tőle az Deciusokat,
Hova tötte amaz vitéz Brutusokat,
Szánom előhozni az Fabiusokat,
Kikben háromszázat egy nap levágatott.

Aemiliusoknak vitéz nemzetségét,
Hova tötte Paulust, azoknak kenyerét,
Ki mikor nem bírná sebekben fel testét,
Nem száná harchelyen fejének elestét.

Ez világon négy volt legkedvesb szolgája,
Minden hadaiban főbb, vitézb hadnagya,
Kiknek címerének úgy fénlik virága,
Mint szép, tiszta égén fényes nap világa.

Ezeknek is gondját, halld meg, mint viselte,
Előszer szép hírrel, névvel égig vitte,
Sok harcra, munkára őket addig űzte,
Végre hópénzeket vérrel megfestette.

Julius császárnak mi jutalmat adott,
Azki ezer várost fegyverrel meghajtott,
Háromszáz tartománt hozzá hódoltatott,
Tíz százezer embert űzőben megfogott,

Miatta egy harcon százezer elveszett,
Nem számlálhatjuk, mennyit vitézkedett,
Nincs oly, ki tött érte annyi ütközetet,
Huszonhárom sebbel lelkének fizetett.

Nagy Sándornak nála sok hű szolgálatja,
Mit érdemlett volna sok sebének zsoldja,
Hitette, hogy neki az világot adta,
Másfelől italba méreggel megfojtja.

Az ifjú Scipio serénség tüköre,
Ki neki zászlóját igazán viselte,
Mindenkor szablyáját érte megvérezte,
Számkivetésben, lásd, lőn rút temetése.

Annibal peniglen volt neki inasa,
Sok hevet, hideget tűre érte kárba,
Vénségéig mindent vitézül próbála,
De számkivetésben méreg lőn halála.

Mit nézz te is tehát az jóhírre, névre,
Avagy eleidnek cselekedetikre,
Mit hívod az halált üdődnek előtte,
Elhozza azt Virtus, ha les ő sellyére.

Mert őneki szolgál az háládatlanság,
Éjjeli vigyázás, sok nyughatatlanság,
Fáradság, sok éhség, munka, nehéz rabság,
Irígység, kevélység, kételen kévánság.

De ha engem követsz, hallgatsz intésemben,
Háládatlan hozzád nem leszek semmiben,
Könnyebb úton viszlek virágos kertemben,
Holott gyönyörűség, szabadság mindenben.

Neked megmutatom drága palotámot,
Ez világi jókkal megrakott házamot,
Kiben megnyugotlak, mint ily hű szolgámat,
Posztón járj, meg ne üsd az kőben lábadat.

Soha édes álmod ott meg nem szakasztja
Az harcra ingerlő jó hangos trombita,
Sem jeges dér, eső nem bánt meg táborba,
Rekkenő hévség is nem búsít meg soha.

Nem kell ott sebekben, sem vérben fertezned,
Rút, véres pázsintra asztalodat vetned,
Arról penig szűkön kenyeredet enned,
Sem holttestek között harchelyen heverned.

Szomjúságtól se félj, vagy nehéz italtól,
Mikor hevíteznél nagy fáradtságodtól,
Mert fáradság leszen ott csak szép táncokból,
De ugyan megújulsz akkor is jó bortól.

Félelemmel szerzett bánat, nehéz munka
Szívedet, testedet ott soha nem bántja,
Sisak alatt nagy por orcád nem rútítja,
Hadakat, csatákat hírrel hallasz oda.

Nagy gyönyörűséggel hosszú napok folynak,
Különb múlatságot minden órák adnak,
Hosszú ifjúságot teneked mutatnak,
Szép könnyű élettel vénségre juttatnak.

Az hatalmas Isten valamit mutatott,
Embernek jovára szent kezéből adott,
Vigasságra való gyönyörű állatot,
Adom neked együtt az szép nyugodalmot.

Nézhetsze, az magos mennyei seregek
Mely szép csendességgel magok között élnek,
Békesség, boldogság ezért vagyon vélek,
Szükség, példát rólok halandók vegyenek.

Mert akármint fussad, űzzed szerencsédet,
Karddal, vitézséggel terjeszd életedet,
Többről többet keress, nyerj  meg mindeneket,
Ugyan másé leszen, elveszted fejedet.

Valamit az nap lát ez széles föld felett,
Heábavalóság alá mind vettetett,
Virtus miatt ember csak rabságra esett,
Azért élj nagy vígan, tarts jól te testedet.

Ebben penig dolgát, kérlek, tekinthetsze,
Az csendes életet kardon elcserélte,
Telhetetlenségét hírnévnek nevezte,
Emberi nemzetet ezzel mint vesztette.

Azért vagyon immár az sok hadakozás,
Királyok, császárok között visszavonás,
Kazdag országokban változás, pusztulás,
Ez áruló miatt öldöklés, vérontás.

De bezzeg ezeket soha nem jovalltam,
Az szép békességet halálig kívántam,
Jó tudományokra mindent tanítottam,
Emberi nemzetet megszaporítottam.

Én vagyok az ember, ki mindent térítek,
Rút ostobaságtól, vadságtól enyhítek,
Édes szerelemre szűzeket ingerlek,
Ifjakat, menyeket öszveszerkesztetek.

Szép Venus asszont is én adtam volt férnek,
Simois víz mellett vitéz Anchisesnek,
Kiről eredeti lött olasz nemzetnek,
Nagy monarkaságot földre terjesztettek.

Nem számlálhatom meg neveket sokaknak,
Azkik jótétemért engemet áldottak,
Az szép Ilonát is én adtam Parisnak,
Kedvem ellen társa volt első urának.

Még az isteneket sem hagytam én hátra,
Sokszor változtattam őket más formába,
Csak szeretőjökhez juthattanak néha,
Jártak barom, avagy madár ábrázatban.

Hajts ide azért már hallásra filedet,
Meggondold világra te születésedet,
Hoztál anyádtól csak mezítelenséget,
Azzal mégy ki innét, úgy szabjad éltedet.

Jól meglássad tehát, mit igirsz magadnak,
Mert ha ma vagy holnap rabja lész halálnak,
Ne múlasd heában jovát el napodnak,
Szüzesség, ifjúság meg nem hivathatnak.

Noha most idődnek legszebbik virága,
Senki nem születik kétszer ez világra,
Elmúlik az idő, mint patak zúgása,
Gyönyörkedjél tehát, míg vagy jobb korodba.

Tudok sokat olyat, kik vénséget értek,
Mindaddég éntőlem úgy idegenkedtek,
De ismét énhozzám ugyan visszatértek,
S az én zászlóm alá vígan beszegődtek.

Senkit én nem láttam, azki meg nem bánta,
Hasznos intésemet hogyha hátra hagyta,
Halála órán is igen megsiratta,
Néha későn azért ugyan megtért volna.

Mihelt szép Voluptas szavát elvégezé,
Virtus is haraggal tekinte kétfelé,
Pirosság orcáját azonnal betelé,
Égre fohászkodván beszédét így kezdé.

Oratio Virtutis

Oh, te gonosz, csalárd, hízelkedő állat,
Kí szép ifjak szívén vagy mételyes harmat,
El kell annak veszni, ki étkedben kaphat,
Keritő mérges szód de jóknak nem árthat.

Mondják, világnak vagy királyné asszonya,
Hiszem, hogy azért jársz ily fényes ruhában,
Igaz, mert mennyégbe nincs annak lakása,
Ki világiaknak jár ruházatjokba.

Gonosz személyeknek hitető orcája,
Az csalárd embernek álnokság ruhája,
Melynek rejtekiben undokságát tartja,
Kűvül mézet mutat, de méreggel rakva.

Te is mind arannyal, kövekkel vagy ékes,
Orcádnak rútsága kenőkkel festékes,
Jóknak adására csak kűvül vagy színes,
De belöl testednek szépsége fertelmes.

Mindenkor fel vagyon álnok hálód vetve,
Mint pokolnak torka, soha nincsen telve,
Kedves ifjak, mennyek megfogatnak benne,
Mint tudatlan vadak, akadnak a tőrbe.

Imhol, szemlátomást vinnéd te az vízre
Ez ifjú legént is, ha nem volnék vele,
Csalárd édességen úgy fognád meg végre,
Mint hal horgot kapván, az zsinóron függve.

Hozzád hasonlatost jobb volna keresned,
Ilyent ártatlanul hogysem elvesztened,
Virágában éltét setétségre vetned,
Látod, hogy semmiből nem keresi kedved.

Vagyon ennél nyilván Isten ajándéka,
Okosság, bölcsesség életnek világa,
Serénység, vigyázás, kedve csak az munka,
Hát mire ingerled ily nagy tunyaságra.

Nem tudod-e dolgát mégis embereknek,
Mely nagy tisztességet magokon viselnek,
Természet ez földön kisebb isteneknek,
Minden állatok közt őket hatta főbbnek.

Az Isten mennyével nagyobb személyében,
Halandó embernél szent dücsőségébe,
Fennebb való ember annyival mindenbe
Egyéb állatoknál, mert nekik Istene.

De bizonyos kötés tartja méltóságát,
Világon embernek ily nagy uraságát,
Mellyel ha akarja, elvesztheti magát,
Ha penig keresi, feljebb viszi dolgát.

Mert kik itt rút tunyán, bujaságban élnek,
Keresik csak kedvét tobzódó testeknek,
Azok sötétségre gyötrődni vitetnek,
Plutóhoz föld alá szegények érkeznek.

Kik penig az égnek útára sietnek,
Cselekedetekkel földről kiköltöznek,
Vélik ez világi pompát csak semminek,
Semmi ocsmánysággal nincs terhelve testek.

Megnyitják azoknak mennyország kapuját,
Holott elfelejtik világ háborúját,
Ki-ki ott nyeri meg újabb királyságát,
Elveszi éltének bódog koronáját.

Nem halnak azok meg testestől, lelkestől,
Mint kik megétetnek te mérges étkedtől,
Földön itt megmarad hírek jótétekből,
Mennyégben is lelkek él gyönyörűségtől.

Te ajándékidnak vége penig halál,
Csak kicsin ideig vak szerencsétől áll,
Földi jókból leszen, megint földre leszáll,
Vég nélkül jót nálad senki is nem talál.

Halhatatlanságra én mindent felviszek,
Valakik utánam mindvégig sietnek,
Noha nehézb úton hágni kell ezeknek,
De ha feljuthatnak, mindörökké élnek.

Hallám, hogy sokakat hozál elő szódban,
Kik vitézlő dolgot viseltek világban,
Nagy dicsíreteddel éltek táboromban,
De megcsalatkoztak minden jutalmokban.

Azki úgy él, mint te, szabad mindent szólni,
Zabolát te nyelved nem szokott viselni,
Szíved álnoksággal rakva, kész hitetni,
Mint madarász sípszón madarakat csalni.

Mikor reám szólasz, magadat gyalázod,
Magad ne is dicsírd, nincs pokol szomszédod,
Kár, hogy az borhályog elfogta látásod,
Soha az igazat te meg nem találod.

Az erős Hercules azmíg engem szolgált,
Halhatatlanságat énutánam talált,
Pokolból kihoztam, meggyőzte az halált,
Szerencse mezején ugyan rendet kaszált.

Ily vitéz férfiú de elhivé magát,
Mert elrontá végre jótétem kőfalát,
Felhagyá országom szép erős végvárát,
Akkor cserélé el halhatatlanságát.

Adá magát mindjárt testi bujaságra,
Viselt gondot oszton csak te táborodra,
Te hajtottad minden veszedelmes útra,
Fertelmes részeges undok tobzódásra.

Egy hitván asszonynak szerelme meggyőzé,
Ki kemíny harcoknak sok súlyát viselé,
Kopja helyén guzsalt ő kezében vevé,
Botját elhajítván orsóját pergeté.

Asszonyember ruhát vőn öltözetiben,
Fényes sisak helyén kontyot tőn fejében,
Nöjét félte gyakron fenyegetésében,
Mit fonhatott szegíny, vitte eleiben.

Halála is végre történék miattad,
Mert gonosz szerelem tüzével faggattad,
Ő feleségével megbolondítottad,
Veszélyére tűzben nyavalyást ugrattad.

Dicsíretes penig azoknak ő dolgok,
Kiknek mindenkor fájt szerelmes hazájok,
Édes nemzetekért nem szánták halálok,
Ellenségek ellen megújult szablyájok.

Nem rút tobzódásért, sem bús szerelemért
Ontott fényes fegyver testekből kedves vért,
Mint Trója sok népe veszett egy asszonyért,
Kinek undok híre mai napig elért.

Világon úgy eddig egy város sem volna,
Emberi nemzet is végre mind elfogyna,
Senkinek nem lenne hazája s országa,
Ha csak ennék s innék, volna semmi gondja.

Ezt láták régen is amaz Deciusok,
Hogy elpusztul, romol végre szép hazájok,
Ha csak tobzódásra leszen főbbik gondjok,
gyalázattal tunyán végezik halálok.

De én oskolámban azok nevekedtek,
Fabiusok, Brutusok azért vitézkedtek,
Hogy holtok után is élni igyekeztek,
Az barmokkal együtt nem veszett el nevek.

Julius császárnak szép vitézlő dolga
Sokban dicsíretes, míg lőn igaz szolga,
De hogy szerencséje hízelkedve forga,
Kevélységben esék, engem farban rúga.

Jó erkölcs őbenne ottan megváltozék,
Fertelmes bujaság rajta uralkodék,
Ő hazája ellen hogy felfegyverkedék,
Méltán nemzetitől halála törtínék.

Az nagy Alexander ezenképpen jára,
Míg jó erkölcs, mint gyöngy, lőn nála oly drága,
Nagyobbról-nagyobbra szerencséje hága,
Mindent adtam neki, valamit kivána.

Magát ember lévén egykor elfelejté,
Oly nagy kisebbségben hírét-nevét ejté,
Isten gyanánt magát végre tisztelteté,
Szerelmes barátit szertelen öleté.

Ezt hozá tobzódás, részegség őneki,
Elunák fejenként őtet jó vitézi,
Ember-e vagy Isten, nem tudák mint félni,
Méreggel próbálák ha megemésztheti.

Scipio peniglen hazájára vethet,
Hogy szolgálatjáról hamar feledkezett,
Becsületet otthon minden ritkán vehet,
Kit sok vitéz, sok bölcs gyakron késérthetett.

Háládatlanságát azért ő is látá,
Hazájának vétkét magán tapasztalá,
Holta után Róma magát meggyalázá,
Cinteremben testét mert ő takartatá.

Koporsóján hagyá ezt Rómának írva:
Háládatlan hazám, testem se tarts halva,
Kinek oly volt érted kedves szolgálatja,
Hogy általa másszor születtél világra.

Annibálról végre hogy sokat ne szóljak,
Köszönje teneked, gonosz Voluptasnak,
Hogy sorsa változék ily nagy férfiúnak,
Mert mérged étke lőn vitézlő dolgának.

Róma fegyverének szántalan soksága,
Annyit nem árthata neki olasz harca,
Mint szép Capuának gyönyörű városa,
Hadát erőtlenné tevé Venus hada.

Azért azki végig én pályámat futja,
Bezzeg annak leszen fényes koronája,
De ki lovát vissza félútból forditja,
Pályának jutalmát méltatlan kívánja.

Tekinthetsze dolgát Dionysiusnak,
Ki hűséget tarta végig én zászlómnak,
Meghajtá városit az nagy Indiának,
Szabadságot ada szép Beotiának.

Tisztességgel láták ezért minden népek,
Mert nagy jámborságát tudták sok nemzetek,
Pompával szekerét vonták vad tigrisek,
Triumfálva őtet követék vitézek.

Ilyenek hadamban többek is szolgáltak,
Halhatatlanságra azkik utat nyittak,
Hallhattad is hírét két atyafiaknak,
Tyndaris királynak édes fiainak.

Kiket jó erkölcsért, jámbor életekért
Még most is óhajtnak jó viselt dolgokért,
Égben csillagokhoz vitettenek ezért,
Ott vigyáznak most is tengeren járókért.

Innet említhetjük jó Romulus vítézt,
Ki mind holtáiglan terjeszté szép hirét,
Nemcsak régi Róma viselé ő nevét,
Nagyobb monarchia tőle vőn fő kezdést.

Nem ládd-é ugyanis, mint vagyon teremtve,
Istentől az ember bölcsen ékesítve,
Fejét az ég felé fel azért emelte,
Hogy ábrázatjával az szép eget nézze.

Holott az vadaknak, oktalan barmoknak
Fejek földre függ le, mint rest állatoknak,
Mert ők mind nagy tunyán élnek csak hasoknak,
Mennyei sok jóktól azért megfosztattak.

De emberi nemzet dicsíretre való,
Születése neki dücsőségre hajló,
Isten ajándékát ha veszi, igen jó,
Bódogságban leszen így végig állandó.

Nézhetsze Rómának pásztor eredeti,
Csak egy templomocska lőn első kezdeti,
Fidenas városa őtet fenyegeti,
Hogy semmié teszi, előszer azt véli.

De pásztorok urrá csakhamar levének,
Vitézi élettel mindent meggyőzének,
Erősb jobb kezekkel ők nagyra növének,
Szentelek nagy Rómát ez világ fejének.

Viszont ha megnézed nagy erős városok,
Kazdagsággal fénlő hatalmas országok,
Az bujaság mia vesztek most olyanok,
Mint gané csak porban hever friss rakások.

Istennek haragja, sem ellenség kardja
Nem ontott annyi vért emberek közt soha,
Mint, gonosz Voluptas, te étkednek sova,
Mikor embereknek szívét megszállhatja.

Az részegség neked legfőbbik barátod,
Bujaság igen hűv kedves útitársod,
Rút hírnév, gyalázat, kisebbség jutalmod,
Környüled repesnek, ők töltik poharod.

Énvelem peniglen vagyon az tisztesség,
Az víg tekintetű szép, fényes dücsőség,
Mindeneknél kedves nagy tökéletesség,
Fejér szárnyon járó gyors győzedelmesség.

Az jó szerencsének kezemben üstöke,
Borostyánkoszorú fejében kötözve,
Triumphus előttem frissen felöltezve,
Ki az égben viszen sok jót érdemelve.

Szép szűz az én házam s magos hegyen rakva,
Útja igen szoros, meredek felhágva,
Darabos előszer, köves indulatja,
Munkát szenved, oda ki menni akarna.

Nem szokásam, senkit hogy én ott megcsaljak,
Csak hízelkedéssel vagy valakit tartsak,
Oly jók én házamban soha nem ís jutnak,
Szerencsétől melyek vetetnek s adatnak.

Ajándékom nekem örökké megmarad,
Senkinek kezéből én jóm ki nem apad,
Azki énutánam szive szerint fárad,
Mindéltig házamban magasságban vigad.

Oda felérkezvén felyül mindeneket,
Láthat alól rajta tunya embereket,
Kik barmok módjára töltötték élteket,
S nem keresték ezek az én ösvénimet.

Azért, ifjú legény, nem azt kell követned,
Mivel hízelkedik Voluptas teneked,
Különben kell mindent inkább késértened,
Mit igír, az ellen szükség igyekezned.

Sokszor csak szalmára kelletik fekünned,
Álom nélkül mezőn sok éjet töltened,
Hol hevet, hideget, éhséget szenvedned,
Az szép igazságot híven kell tisztelned.

Szeretet, gyűlölség ettől el ne vonjon,
Se gonosz ajándék téged el ne nyomjon,
Mert ez három dolog gyakran azon vagyon,
Hogy az igaz vérről mindent eltaszítson.

Valamihez kezdesz, bizonnyal elhiggyed,
Hogy az Isten látja te cselekedeted,
Szíved titka is el tőle nem rejtheted,
Igyedben melletted leszen, ha keresed.

Azért valamikor veszedelem árja
Szép hazádra jövend, s az szükség kívánja,
Előszer az fegyvert te jobb kezed fogja,
Így lesz míndeneknek tüköre, példája.

Várak vívásában, erős ostromokon
Legelöl forgódjál fegyverbe harcokon,
Mindennek előtte az kőfalt sáncokon
Te hágd meg serényen, vér folyjon karodon.

Tökéletes légy te minden dolgaidban,
Igaz itílettel mit végezsz magadban,
Se arany, se fegyver meg ne győzzön abban,
Hogy te előmehess rendelt szándékodban.

Kiért neked én nem bársony köntöst adok,
Kit moly is megeszen, s veszendőnek látok,
Ajándékon drága kenetet sem nyútok,
Mely férfiaknak ocsmány s nem illendő valók.

Hanem neked adok halhatatlanságot,
Világban éltedben igaz boldogságot,
Kár nélkül, bú nélkül való szép jószágot,
Holtod után penig dücsőült országot.

Mihelt az szép Virtus szovát így végezé,
Szentséges elmével ezeket jelenté,
Szívemet, lelkemet magához téríté,
Testem neki magát szolgálni igíré.

Voluptas penig ezt hallván elbúsula,
Nagy haraggal járván búában így szóla,
Nem késlellek tovább titeket heába,
Látom, intésemnek most nincs semmi haszna.

Eljő még az idő, csillagom is felkél,
Nem leszen akkor szóm, tudom, csak fúvó szél,
Én tiszteletemmel meg minden ember él,
Akkor tetőled is, Virtus, senki nem fél.

Ez szók után fejet rázván felkészüle,
Fekete felhőkben tőlem elrepüle,
Álmot szemeimtől rettegés elűze,
Ily csuda látáson testem is elhűle.

Peroratio

Erdélyi ifiak, én ezt nektek írám,
Kikkel mind egy vízen hajókázik sajkám,
Legyen ebben bátor Istenem én bírám,
Jót kévánván nektek vettem erre pennám.

Paedaretus szívvel talám nem lehetnék,
De vele mind együtt én annak örülnék,
Hazánknak szolgálni híven ha kelletnék,
Jobbat háromszázat magamnál találnék.

Avagy közöttetek bárcsak számost láthatnék,
Ki Virtus házában lakni kévánkoznék,
Szoros ösvénire hágni igyekeznék,
Én romlott hazámmal többet vigadhatnék.

De nem kérkedhetik Erdély fiaival,
Mint görög szép Spárta édes magzatival
Noha megkerítvén nem volt az kőfallal,
De kőfalnál erősb volt jó polgárival.

Ott az anyák szültek csak szép hazájoknak,
Melyért fiok hadban ha veszett, vigadtak,
Hogy méltó magzatot neveltek Spártának,
De kenyere nem volt köztök az tunyáknak.

Itt hazánkért bátor senki meg ne haljon,
Közönséges jóért neki csak jót adjon,
Romlott tagaira oly írat ragasszon,
Kivel rút, halálos sebe ne újuljon.

De talám ilyen is nincsen tíz közöttünk,
Ha kit pedig támaszt vérünkből Istenünk,
Érdemlett Virtusa viseli előttünk,
Ördögnél is inkább arra irígykedünk.

Sem éjjel, sem nappal addég nem nyughatunk,
Átokkal, méreggel, vassal rajta vagyunk,
Hamis árulással utána ballagunk,
Mígnem farkasoktól szaggattatik juhunk.

Mely nagy gonoszságnak okát ha keresed,
Neveléstől vagyon, jól eszedben veszed,
Resten, tunyán nő fel köztünk jó nemzeted,
Nem különb baromnál régi nemes véred.

Szép tudománytól fut, munkát fel nem veszen,
Nem tanul, azt mondja, mert pappá nem leszen,
Katonának sem jó, hogy hírt, nevet vegyen,
Szerencse-próbálni Kolozsvárra megyen.

Mikor penig látja jámbor atyafiát,
Kiben az szép Virtus mutatja virágát,
Irígyli, hogy ő nem éri bódogságát,
Gyűlőségből rontja ezért állapatját.

Rút, tunya bagolynak tudod ő szokását,
Csak egérrel tartja minden barátságát,
Nem kedveli társul sólyomnak szép fiát,
Naptól fut, csak éjnek szereti homályát.

Elein az ifjak nem így élnek vala,
Mert én is régenten voltam Corinthusba,
Mentenek nagy messze idegen országra,
Csakhogy erkölcseket szoktatnák Virtusra.

Szkítai vadságot tőlök ott lerakták,
Az szép tudománynak ajtaját kinitták,
Bőröket mint kígyó, azzal újították,
Édes hazájoknak magokat áldozták.

Elméjekben szállott isteni bölcsesség,
Mind elmarad tőlök az undok kevélység,
Rágalmazat, vadság, gyűlöség, irígység,
Csak jót hagyott nálok virtusi ékesség.

Most mihelt serdülhet, jószágát eladja,
Sokáig az árát ládában nem hagyja,
Hogy láda fenekén rozsda meg ne fogja,
Hanem míg benne tart, erre leszen gondja.

Köntösének bársony legelső arája,
Sok aranygomb annak grádicsos trágyája,
Aranyboglár, sok gyöngy neki bokrétája,
Víg tánc, városokban szép asszony mátkája.

Egykor megtekinti, hát üres erszénye,
Nincs otthon is semmi másnak szánt ekéje,
Bársony köntös semmit nem főzet ebédre,
Péter bíró elkölt, nincs sohul reménye.

Akármint kérkedjék ottan eleivel,
Nagy báróságának hírével, nevével,
Ha drága szép Virtus nincsen elméjével,
Elcsúsz urasága mind együtt pénzével.

Leszen nemzetének ő csak gyalázatja,
Megismerszik, hogy volt csak Voluptas rabja,
Mit munka s vér  által keresett jó atyja,
Azt buján költötte rossz, tékozló fia.

Nemes születését bár ilyen ne hányja,
Mert csak annyit teszen, ha magát gondolja,
Mint ha oroszlánnak szamár lenne fia,
Vagy nagy elefántnak rút majom magzatja.

Azért ha ki akar jóra igyekezni,
Szép Virtus beszédét híven kell fogadni,
Munkával életet szükség jobbítani,
Bujaság-, restségtől magát el kell vonni.

Kicsin birodalmok így löttenek naggyá,
Nyomorult nemzetből nagy sokan királlyá,
Porból emeltettek kuldusok urakká,
Virtus útján járván löttenek boldoggá.

Fényes nap világa nincs melegség nélkül,
Intésem sem leszen jóknak gyümölcs nélkül,
De az tunya szamár, rest sarkantyú nélkül,
Tudom, hogy ellehet bársony nyereg nélkül.

Mély álomból szükség mindnyájan serkennünk,
Magunkért, hazánkért jóra igyekeznünk,
Vigyázva találván megáld mi Istenünk,
Világon is marad így jó hírünk, nevünk.

Azki ez verseket magyarul fordítá,
Szerelmes hazáját kesergé, siratá,
Fiainak reá kevés gondját látá,
Nagyobb nyavalyától félti s ezért száná.

Ezerhatszáz és nyolc bolygó esztendőben,
Hogy magyar korona németnek fejében
Pozsomban téteték, magyarok földében
Mátyás király lőn, ezt úgy írák Erdélyben.

Forrás: RMNy 1000; RMKT XVII, 1, kiad. Klaniczay Tibor, 70. sz.

A kép Johannes Mantelius Emblemata Hieropolitica c. kötetéből (Köln, 1647. ) származik.

A szöveg élén álló két latin strófa magyarul: 1: A Virtusnak semmi nem elérhetetlen. Aki a Virtus szeretetében győz a nehézségeken, az hírt és dicsőséget szerez. Aki pedig henyélést és a pazarló semmittevést választja, és a nehézségeket éretlen módon kerüli, az haszontalan és szánalmas életet él. 2: Csak a Virtus nemesít. Nem a nemzetség, a vér, a néma szobrok, az arany bősége tesz nemessé; a Virtus, a Virtus - ez nemesítette Hectort és Alcidest. Ez nemesítette azt is, kinek örök hírt szerzett az Iliász (talán Achilleusra gondol? Vagy Homéroszra?)
NB Alcides Hector eredeti neve volt, mielőtt vezeklésül belefogott volna a 12 munkába. (Ld. Ókori lexikon)