Komlovszki Tibor: Egy manierista „Theatrum Europaeum” és szerzője
(Részletek)

A versciklus
Fél évszázaddal ezelőtt jelent meg ismertetés, jórészt tárgyszerű beszámoló — először s egyben utoljára — a Sebes agynak késő sisak című terjedelmes XVII. századi versciklusunk ról. Az 19l5-ben napvilágot látott ismertetés után irodalomtörténetírásunk — bár számontartotta —, de nem tett újabb kísérletet elmélyültebb elemzésére. A verses kompozíció Balassi strófáinak áramlása pedig gyakorlott költői kézre vall: bár „ismeretlen”, de határozott arcélű verselő, következetes, kimunkált szemléletének jegyeit viseli. A szerzőség kérdése önmagában sem érdektelen, mert megnyugtató megoldása vagy új s nem jelentéktelen költővel gazdagíthatja a magyar későreneszánsz-manierista periódus verselőinek a körét vagy jól ismert poéta életművét emelheti jelentősebbé.
     Ismeretlen szerzőnk a harmincéves háború európai forgatagának, a hadiszerencse nagy változandóságinak közepette vetette papírra „deák versekből” a költői kompozíciót a nagy háború addigi tanulságainak a számbavételére. Az európai zűrzavar, a „közigazság”, „közszabadság” s a hit megpróbáltatásai, a kiszámíthatatlan, váratlan tragikus változások a nemzetek életrendjében — énekciklusunk szerint —, főként az egyes országokat, népeket igazgató fejedelmek sokszor nem kielégítő kormányzási elveinek, illetve gyakorlatának köszönhető. Az elmúlt időszak háborús viszonyai fokozottan próbára tették a fejedelmek erkölcsi tulajdonságait: egyesek kiállták a próbát, mások könnyűnek bizonyultak. A költő egy eleve adott, következetes etikai normarendszerrel szembesíti a nagy háború addigi jelentős szereplőit, országait, megadva a lehetőséget, hogy „saját szavaikkal” adhassanak számot viselt dolgaikról. A szerzői rokonszenv a protestáns résztvevők alakjait övezi, de ellenszenve a szembenállók iránt sem elvakult. Az erkölcsi normák világába, pontosabban: az etikai színre megidézettek — legyenek protestánsok, avagy katolikusok —, valamennyien ismerik a mércéül szolgáló etikai normákat, s azokra ügyelve számolnak be ténykedésükről.
     A versciklus szemlélete józan, tárgyilagos: nemcsak a cselekedetek fontosak az erkölcsi ítélkezésnél, de a szándék, a jóhiszemű indulat is mérlegre kerül, és befolyásolja az olvasó megértő vagy elítélő érzelmeit.
Főként a nagy háború szembenálló hadvezéreit idézi az etikai színre: egy mindenki által ismert eseménysor végén egyenként lépnek az olvasó elé és elmondják, szónoklatot tartva, amit közismert tetteik, szerepük igazolására fontosnak tartanak. A megidézettek kissé mono ton szónokiassága egy nagy bírósági tárgyalásra emlékeztet, melyben a „bűntény” maga a nagy háború, addigi pusztításaival, az európai nemzetek közötti zavaros állapotokkal, a jövőt illető bizonytalansággal. A színre idézetteknek pedig e „bűntény” előidézésében és addigi kimenetelében betöltött szerepükről kell nyilatkozniuk. A szónokok ezért a maguk mentségét adják elő (ha tudják), szándékaik tisztaságáról, nemességéről próbálnak meggyőzni, vagy némi kerteléssel ugyan, de őszintén felfedik ellenszenves tulajdonságaikat.

A verses kompozíció monológ-árama egy határozott koncepcióba illesztett történeti jellem-példatár, számos kiaknázatlan, elszalasztott drámai lehetőséggel. A „dráma”, a harmincéves háború egy szakasza tulajdonképpen lezárult, amikor szereplői az etikai színre lépnek és kezdenek szavalni. A verses mű világképe már a barokk felé is mutat, hiszen a történelem egy adott szakaszának a színszerűség közelében járó felfogása a Theatrum mundi szemlélet előképe. A barokkban a világ egy nagy dráma, versciklusunkban a harmincéves háború egy szakasza csaknem „Theatrum Europaeum”.
     A Sebes agynak késő sisak e „színszerű” felfogásban gyökerező, az egész verses kompozíciót meghatározó alapvonása: a gyakorlott kéz feltűnően s egyöntetűen szónokias hangvétele.
A monológok áramlása különféle jellemeket, hadvezér-, ül. fejedelem-típusokat szólaltat meg. Található közöttük olyan, aki a „közigazság”, „hitbeli szabadság” öntudatos, önzetlen apostola (Bethlen Gábor); az igaz ügy tragikus sorsú megszállottja (a cseh Frigyes); vagy a „hitbeli szentség” szelíd, kissé félénk, tehetetlen védelmezője (János Ernő); aki „az békességet, s az csendes életet” mindenkoron szerette, de nem volt kellően óvatos, s a „tettetett barátság” hálójába került (Jakab angol király). De a „tisztkívánók”, a jogtalan hatalom-gyarapítók is szót kapnak; a gonosz szerencse kegyeltje (Ferdinánd) vagy a zavarosban halászgató (Fülöp spanyol király) és a roppant hatalommal rendelkező, aki hadaival „egész Európának” törvényt akar szabni (Wallenstein), A nagy háború egyetlen résztvevője nem szónokol csupán, Gusztáv Adolf, de ő még nem kötelezhető „vallomástételre”, hiszen csak a verses mű írása idején avatkozott a küzdelembe. Szerzőnk bizalmasan szólítja meg első győzelmei hírére, tőle még sokminden jó várható, az ő útját még nem rontották el „kártevő evedzőkkel”.

Történeti példatár
A szónokiasság sodrásában áramlik a királytükrökből jól ismert antik és bibliai történetek emlegetése, a moralizáló tanulságok, intő figyelmeztetések nyomósítására. Csaknem kizárólag olyan ókori hadvezérek, császárok tettei kerülnek megemlítésre, akikről Guevara is beszámolt Marcus Aureliusról szóló híres és népszerű királytükrében, s amely magyar tolmácsra is talált 1628-ban. A történeti példákra való hivatkozással majd minden színre idézett szónok él: sokszor éppen a nagy tanulsággal bíró jeles vagy gonosz példa rajzával kezdi beszédét, s ezzel az intonálással már saját tetteinek várható tanulságát is jelzi. A beszélő néha csak a tanulságos cselekedet végrehajtójának a nevét fedi fel, de a történet elmondásáról megfeledkezik. Ezzel tulajdonképpen a „tájékozott olvasó” műveltségére is számít a versciklus szerzője, mert hiszen csak úgy értheti meg a példa jelentését és célját, ha jól ismeri Antonio Guevara Fejedelmeknek serkentő óráját.
A példákra való hivatkozás olykor azonban olyan nyomasztó, hogy a maga-mentségét előadó hadvezér a római történettel kezdődő előadásában végül is alig tud sort keríteni a saját dolgaira, mert az antik történet bíbelődő részletezésével már jórészt kimerítette a rendelkezésére álló strófákat. így jár a versfüzérben az Erdély szempontjából egyébként oly fontos Buquoy császári hadvezér, aki ilyen messziről kezdi szónoklatát:

Roma városának,
Fundálása után,
Kétszázhúsz esztendőben,
Tránquinius király,
Uralkodik vala,
dölfös kevélységében,
ezt a Rómaiak,
Suberbusnak hítták,
vezetek neveben.
Ennek Pálczájátul
elpártolnak vala,
Gabi város-beliek.

A római történetnél tíz versszakon át időzik s önmaga szerepének a bemutatására már csak felényi, ötstrófányi helye marad.

Moralizáló szenvedély
Versciklusunk másik szembetűnő sajátja — a szónokias hangvétel mellett— a moralizáló szenvedély, az önjellemzéseket minduntalan megakasztó, az erkölcsi tanulságra az olvasó figyelmét azonnal s terjengősen felhívó modor. A moralizáló hajlandóság uralma prédikátor szerzői alkatra vall, reformációs (majd protestáns) indíttatású énekeinkben már évszázados hagyomány, hogy a legszebb fogalmazási! szépírói helyeket — legtöbbször már az indulásnál — agyonnyomja a rázúduló s kivédhetetlen moralizáló elmélkedés. Szerzőnk is ezt a prédikátor verselő-hagyományt műveli, amikor nem engedi szabadabban áramlani fantáziáját, hanem a moralizáló ösztön igájába fogja. A moralizáló hang rokon a későreneszánsz intellektuális, logikai vers-szerkesztésével: Rimay ennek jegyében írja filozofáló és emblematikus verseit, s míg Rimaynál a magyarázat foglal el olykor a kelleténél nagyobb teret, versciklusunk szerzője viszont az erkölcsi intelmekre fordít különös gondot.
     A rokonszenves királyok, hadvezérek jellemzésénél nyomatékkal hangsúlyozza, hogy főként a hit védelmében fogtak fegyvert. Az igaz hit védelme, a „közigazság”, „közszabadság” oltalma egyenrangú kategóriák. Védelmezőik jámbor, istenfélő fejedelmek. „Ismeretlen” szerzőnk külön verset szentel — manierista embléma-magyarázat formájában — a protestánsok hitét jelképező igaz Religiónak. Az „örök boldogságra útmutató” fáklya is első személy
ben beszél nagy küldetéséről:

Ket Sugár Szárnyamon,
az Mennyekben hordom
ez Földről az híveket.

A Religió nemcsak önmagát mutatja be, de a megpróbáltatásokkal teli időről is panaszkodik, főként a hit válságáról. Ez a vers sejteti leginkább, hogy versciklusunk szerzője talán prédikátor lehetett, hiszen ez a szónoklat a legszenvedélyesebb, ennek a hangja nem oly kiegyensúlyozott, mint a többié, a hitet változtatókat kemény jelzőkkel bélyegzi meg. Az igaz hitet féltő aggodalma egyben a versciklus záróakkordja: „hitbeli változás, mi nem igaz
vallás...”

A Sebes agynak késő sisak rutinos verselő, deák forrásra támaszkodó, de önálló koncepciót is sejtető verses munkája. Nemcsak szemlélete tekinthető részben eredetinek, de némely magyar vonatkozású értesülése: Buquoy Érsekújvárnál, Dampierre Pozsonynál bekövetkező halálának a hangsúlyozása, az osztrák kudarcoknál való jóleső elidőzése, de főként a Bethlenről rajzolt lelkes hangú portré, verselünk saját, Erdély-központú tájékozottságáról, érzelmi kötöttségéről tanúskodik. A Bethlen-portré nemcsak a versciklus keretében foglal el központi szerepet, de önálló, a versfüzértől független versként sem jelentéktelen. Olyan koncepciót hirdet benne, amelynek vállalása és megvalósítása az új fejedelem, I. Rákóczi György feladata. A Bethlenről szóló vers így nem csupán a nagy fejedelem méltó megörökítése, de egyben példa a nyomába lépő új fejedelem számára is. Nem lehetetlen, hogy szerzőnk a versciklus írása közben az új fejedelem intencióira is ügyelt.

A szerzőség kérdése
A szerzőség kérdésének lehetőségeit vizsgálva csakis olyan verselőt foghatunk gyanúba,. aki otthonos a fejedelmi tükrök világában, annak terminológiája vérévé vált, aki rutinos verselő, Balassi-strófában más verseket is írt, hivatását tekintve prédikátor, vagy legalábbis protestáns hitű, de csak mértékkel indulatos a pápistákkal szemben, az erdélyi fejedelmi udvar szférájának közelében él, sztoikus elmélkedésre hajlamos, más műveiben is szónokias hangvételű, mert ez alkatbeli sajátja.
     E kizáró szempontok mérlegelésével végül is — némi engedménnyel — két verselő jöhet számításba: Rimay János és Prágai András.
Rimay talán a gyanúsabb, hiszen annak idején érdeklődéssel olvasta Guevara királytükrének magyar változatát, s Rákóczi Györgynek küldött levelében lelkesedéssel írt a fordító ékesen díszes stílusáról.” A Fejedelmeknek serkentő óráját ismerte tehát, egy ideig az erdélyi fejedelemség közelében is tevékenykedett, ráadásul sztoikus elmélkedő is volt, Justus Lipsius szemlélete túlságosan is egyoldalúan befolyásolta egész költészetét, a nagyobb verses kompozíció sem idegen tőle, a Balassi-strófa gyakorlásában pedig jártas. Ő is nemegyszer kikelt az udvariság vétkei ellen, különösen a „tisztkívánókat” ítélte el, s a hamis udvariság ellen nagyobb művet is készült írni.
Költői hangvétele azonban inkább elmélkedő, szemlélődő és magyarázó, semmint szónokias. Rimay gondosabb, tudatosabb stiliszta volt annál, hogysem megelégedett volna olyan laza logikai kompozícióval, mint a Sebes agynak késő sisak. A Balassi-fivérek emlékére írott versciklusa éppen a manierista változatosság példája, a versformától a költői képekig.s Versciklusunk valamennyi éneke viszont a Balassi-strófa áramlásában halad. Tudatosan alkalmazta Rimay a concettismo hasonlat- és kép-kultuszát is, s ezért csaknem minden versében találhatunk (olykor a modorosság közelében fogant) élesebb kontúrú, a környező szövegből nem várt hangulatával „kiugró” naturalista képeket, hasonlatokat. A Sebes agynak késő sisak verseiben hiába keressük az ilyen tónusú képeket. Rimaytól idegen volt az a pápista-ellenesség is (bár mérsékelt), ami versciklusunk egyik alapmotívuma.
     Rimay költészetében, még terjengős emblémáiban, filozofáló énekeiben is mindenkor érezni az elmélkedő költő szubjektív vonásait, sajátos lírikus alkatát. A Sebes agynak késő sisak verseinek moralizáló történeti példatára,a hangvétel állandósult, fárasztó szónoki lendülete inkább a szónokló prédikátor halvány kontúrjait sejteti a sorok mögött.
     De valószínűtlen, hogy Rimay nem sokkal halála előtt, midőn súlyos betegségéről panaszkodott, terjedelmesebb verses kompozíció írásához fogott volna. Versciklusunk pedig 1630 júliusa előtt nem -készülhetett. Ekkor avatkozott a harmincéves háború küzdelmeibe Gusztáv Adolf, s róla is szól egy ének. A versciklus szerzésének ideje legvalószínűbben 1631, tehát éppen Rimay halálának éve.

Fejedelmeknek serkentő órája — Sebes agynak késő sisak
A szerzőség kérdésének kulcsát a Fejedelmeknek serkentő órája terminológiai vizsgálata adja kezünkbe.
Guevara király tükre Marcus Aurelius jeles (de fiktív) élettörténete, mely az abszolutizmus elvi és gyakorlati kérdésében minden fejedelemnek nagy tanulságokkal szolgál, egyxterjedelmes moralizáló történeti példatár. A jó vezetés etikai és gyakorlati vonatkozásait tárgyalja, érdekes történetekkel fűszerezve az előadást, ékes manierista stílusban, számos, a prózai szövegben elmondott történet tanulságát versben is összegezve, élénkítve, változatossá téve az előadás menetét. Az igaz fejedelem egyénisége, etikai eszményei, azok megvalósításának lehetséges útjai, valamint az abszolutizmus kissé elvont gyakorlati kérdésköre kerül tüzetesebb részletezésre. Guevara udvari világképe, szemléletét tekintve rokon az újsztoikusok világképével,10 s így nem véletlen, hogy a sztoikus nézetek magyarországi népszerűsége idején talál magyar fordítóra.
     A Guevara Európa-szerte ismert könyvében megformált eszményi uralkodó ugyanúgy, mint a versciklusunkban jelenlevő s mértékül szolgáló igaz fejedelem, akire minden szónokló titokban figyel, azonos jellemvonásokkal rendelkezik. Nemcsak rokon alkat Guevara eszményuralkodója és a Sebes agynak késő sisak sorai mögött rejtező fejedelem, hanem minden ízében azonos. Mindkét eszményi monarcha a béke embere, csak végszükségből hadakozik, maga irányítja országát, de hallgat az okos tanácsra, nem enged senkinek veszélyesen nagy hatalmat, kerüli a változásokat, tiszteletben tartja a nagy történeti példákat, nem „tisztkívánásból” került a királyi (fejedelmi) székbe, hanem rátermettsége rendelte oda, a „közigazság”, „közszabadság”, s az igaz hit apostola, türelmes bíró. A jó szomszédoknak hűséges barátja, nem vonakodik segíteni őket, ha bajba kerülnek, óvakodik a kétszínű barátoktól, alattvalóktól. Ha végszükségben kénytelen a „közigazság”, „közszabadság” vagy a hit végső veszedelmét hadakozással elhárítani, akkor jó hadvezér, körültekintően vezérli hadait, kerüli az oktalan vérontást, s a legyőzöttekkel sem kegyetlen. Még bőven lehetne sorolni azokat a tulajdonságokat, amelyek a két fejedelem-eszmény alkatbeli azonosságát bizonyítják, de talán ennyi is elegendő a vérbeli rokonság megléte igazolására.
     Tartalmi szempontból (a harmincéves háború eseményeire és egyes szereplőire vonatkozó értesüléseket nem számítva), a Sebes agynak késő sisak verseiben egyetlen olyan gondolat sincs, akár fontos, akár lényegtelenebb, amely ne nyert volna megfogalmazást prózában vagy már versben is (nemegyszer éppen Balassi-strófában) a Fejedelmeknek serkentő órájában. Az igaz fejedelem alakja, a szerencse-elmélet, a béke, a „közigazság”, „közszabadság” dicsérete, a változásoktól való félelem, a tisztkívánók elítélése, a hit szabadsága fontosságának hangoztatása: az a morális kérdéskör, amelynek aggályosan precíz jelenléte, hangsúlyozása a versciklus lényege, kivétel nélkül megtalálható a Guevara-fordításban.
     A szerencse. — A versciklus egyik vissza-visszatérő főmotívuma a hadvezérek, fejedelmek harci sikerei vagy kudarcai láttán kifejtett következetes szerencse-elmélet. A szerencse a verses mű koncepciójában egy megfoghatatlan, de eredendően gonosz, kétes erkölcsi értékű hatalom kiszámíthatatlanul önkényes adománya: nem feltétlenül az igaz, a „közigazság” érdekében kardot fogó fejedelmek, hadvezérek fegyvereit segíti, hanem legtöbbször éppen azokat, akik vesztére törnek a „közszabadságriak”. Az igaz ügyet támogató szerencse nem is e bizonytalan Fortuna adománya, hanem közvetlenül Isten akaratának a jele. A versciklus így két szerencsével számol: az isteni elrendeléssel és a kétes világi szerencsével. A nagy háború rokonszenves hőseinek a hadi sikereit ezért nem Fortuna, hanem maga Isten vezérli. A gonosz indulatoktól fűtött, „tisztkívánó” szereplők sem hallgathatják el, hogy ők viszont a kétes szerencse adományait élvezik. A szerencse-szemlélet, mint a versciklus annyi más meghatározó jegye, a fejedelmi tükör koncepciójának az alkalmazása. A Fejedelmeknek serkentő órája egyik kis verse pontosan kifejti ezt a szerencse-elméletet:

 Az eszes embernek nem jó magát bízni,
 Az vak szerencsére szintén támaszkodni,
 Kétséges dologban istenre kell nézni,
 Valahova vonszon Isten akarattya
 Bátran oda mennyen emberek szándékja,
 Isten kezében jár szerencse kormánya.
 Azmit az Istenek elvégezték egyször
 Meg nem másolhattya soha az az embör,
 Mennyei tanácsot földi tanács nem tör.

Károly angol király is ennek szellemében szavalja versciklusunkban: „soha szerenczeit jobra az Istennel/ nem biszhattya az ember.” Bethlen sem mulasztja el hangsúlyozni: „nagy herczegsegemet / nem vak szerencze atta.” Ferdnand viszont elöbb úgy szeretné föltüntetni, mintha Isten kedvezne neki:

 Lám kívánságomat,
 kit szivem sem gondolt,
 szerenczém meghalada,
 Remensegem fölött,
 az. szép gyözödelmet
 az Isten nekem atta.

 Később azonban beismeri:

Most ugyan ket kezzel
kebelemben emel,
az mosolygó szerencze.

Fülöp spanyol király vallja be legnyíltabban, hogy a gonosz szerencse kegyeltje:

 Szinten tenyeremre,
 szállót az szerencze,
 mostan által latom,
 immár nem nyukhatom,
 továb köll nyuitoznom,
 melyben vagyon io modom
 Nincz már gát előttem,
 szabados szerenczem,
 tágas mezőn nyargallok.

Protestáns íróinknál ezekben az évtizedekben a kiszámíthatatlan szerencse változandósága szinte a kor megpróbáltatásainak, bizonytalanságának Jelképévé nő. Prózában és versben intik az olvasót (és a hívőket) a világi szerencse mulandóságát történeti példákkal igazoljak kegyetlen pálfordulásait. A szerencse-elmélet tüzetes kifejtése, föl-fölbukkanó sztereotíp fordulatokkal, megtalálható tehát a Fejedelmeknek serkentő órájában, a Sebes agynak késő sisak csaknem valamennyi versében, de Szenci Molnár is egy teljes fejezetben elmélkedik róla a Discursus de summo bonóban, számos apró versben is figyelmeztetve a hivő olvasót (antik
költők nyomán) forgandóságára.
     A világ állhatatlan, kiszámíthatatlan nyughatatlansága, a kor bizonytalansága a későreneszánsz költője számára e szerencse-elmélettel jellemezhető leghívebben. Talán innen, a szerencse-szemlélet ezen nyomasztó szerepéből érthető, hogy Zrínyinél is — és egész életművén végigvonulva — olyan fontos, minduntalan újabb és újabb elmélkedésre ösztönző az isteni gondviselésről szóló tanítás és a kiszámíthatatlan szerencse antagonizmusa.

Félelem a változásoktól. — A Fejedelmeknek serkentő órája társadalomszemlélete a konzervativizmus jegyében fogant. A mérsékelt abszolutizmus népszerűsítését egy állandósult félelem-érzet kíséri: félelem bármiféle politikai, társadalmi változástól. A Guevara-fordításban Prágai főként a „törvénybéli” változásokat ítéli el: „Minden törvénybéli változtatás veszedelmes és pártütesnec oka.” A Sebes agynak késő sisak is alkalmazza ezt a konzervatív szemléietet:

 Nehéz az királyság,
 mikoron az ország,
 viszszás az uyság alat.

A versciklus szónokai következetesen elítélik a politikai, „törvénybéli” változásokat, a nagy európai zűrzavar egyik előidézőjeként emlegetve. A harmincéves háborút kísérő politikai bizonytalanság mellett azonban a versciklus talán még fájóbban ad hangot a hitbeli változásnak. A Guevara-fordításban Prágai így jellemezte a fejedelemség állhatatlanságához vezető változásait:

Ollyan az kössegnec minden állapattya,
Mint az nad meg hajol szélnek fuvasára,
Az Fejedelemség ha jut változásra,
Az ország is indul alhatatlanságra.

A versciklus igaz Religiója is ezeknek a soroknak a szellemében (és stílusbeli fordulataival) beszél, de már az emberek „hitbeli” változásáról:

 Az Körösztenysegben,
 minden Emberekben,
 nincz állandó hit vallás,
 minden fele hitre
 mint nád forgó szélre,
 hamar leszen változás.

A Religio. — A versciklus Religióról szóló verse, mely a szerző prédikátor hivatására vet fényt, manierista embléma-magyarázat, ugyanúgy, mint Rimay Religióról írt hosszú éneke. Rimay a keresztény Religiót ábrázoló kép előtt állt meg, s a kép beszélni kezdett, szelíd önjellemzést adott magáról, megmagyarázva a festmény allegorikus motívumainak jelentését. Rimay mintegy lejegyezte a halkan megszólaló kép vallomását. A Sebes agynak késő sisak Religiója indulatosabb, szenvedélyesebb szónoklatot tart, nem a festmény szólal meg e versben, hanem maga a testet öltött igaz vallás beszél önmagáról, és zaklatott keserűséggel ostorozza az emberek állhatatlanságát. A zsidókat cserbenhagyó szamaritánusokat olvassa a kétszínű hívek fejére, és a színét könnyen változtató, a körülményekhez igazító kaméleonhoz hasonlítja a hitet változtatókat. Az indulatos kesergés az ellenreformáció gyors térhódításának kétségbeesett tudomásulvétele.
     Az igaz hitet féltő aggodalom jelentkezett már egy évtizeddel korábban Prágai András „Por fövenyen épült” kezdetű, jezsuitaellenes versében is, de még szelídebben. Prágai ekkor még csak az igaz hit állandóságát, következetességét állította szembe a jezsuiták hitével, amely „nem leszen állandó mihelt kisirtet eri”. A versciklus Religiója (a Fejedelmeknek serkentő órája terminológiájával fogalmazva) már a hitbeli válság zaklatott hangú jellemzése.

Békesség — Hadakozás. — A fejedelmi óra eszményi uralkodója békés indulatú, nem híve a vérontásnak, inkább a kompromisszumot, mintsem a háborút választja, és csak a gond jaira bízott ország végső veszedelmét látva fog fegyvert. A versciklus rokonszenves szereplői sem önző szándéktól vezéreltetve indítottak háborút, hanem valamennyien az igaz ügy védelmében kényszerültek hadat vezérelni. Guevara számtalanszor dicséri a békességet mint  a félelmetes változások, a nyughatatlanság kívánatos ellenképét. A versciklus is szinte a „legfőbb jónak” tartja a békességet:

Közzel jár Istenhez,
kinec békességéhez
mindenkoron vagyon kedve,
Nem eggyez Istennel,
kinec gyülösseggel
buzgó gerjedez szive,
Nincs nagyob boldogságh,
mint mikor az országh
vigyáz az békesegre.

Erj az békességet,
s az czendes eletet
mindenkoron szerettem,
senkinek kárara,
vagy boszszuságara
haddal nem igyekesztem.

Ha azonban az ország szabadságát, a hitet közvetlen nagy veszedelem fenyegeti, akkor a fejedelem már nem késlekedik, hanem hadainak élére áll; hiszen a szabadság a fejedelmi óra, de a versciklus szerint is minden jónál, még az életnél is előbbvaló:

Mindenfele jóknac sokasaganalis
nincs kedvesebb az szabadságnál.

Job az szabadság az életnél.

gyalázatos hirnel,
rabságos életnél,
jobnak tartom az halált.

Job nekem meg halnom,
 hogy sem könnyen hadnom
az en szabadczágomat.

A háborúba kényszerült fejedelem nem annyira hadainak erejétől, mint inkább az igaz ügyet támogató isteni gondviseléstől reméli a győzelmet. A versciklus is ennek a szemléletnek ad hangot:

„Többet kel bizni az hadakozásnac igaz igyében, hogy nem mint az harczra való készületnec erejében.”

Matathiást regen,
Antiocus ellen,
Isteni kcgyesseghre,
czak kiezin erővel,
de nagy diczerettel,
boszszu állásra vive.

A hadait irányító fejedelem képzett hadvezér, nagy körültekintéssel vezeti katonáit, kétségesnek látszó vállalkozásokat nem kezdeményez, feleslegesen nem vakmerő, s inkább kitér a harc elől, hogysem az ellenség nagyobb erejével állítsa szembe a maga vitézcii. A versciklus rokonszenves hadvezérei sem feledkeznek el ezekről a hasznos tanácsokról:

Az ki okos vitéz ha lehet eléb áll,
Hogyha az ellenség hatalmasb nálánál,
Az vakmerőséggel nagy gyalázatot vall,
Inkább dicsirtetic Pyrrhus el futása,
Mikor látta hogy nem hasznos harcolása.

„hogy meg ne ütközném hasznosb volt követnem a szaladot tanáczol, mert kiczin erővel, es vakmerőséggel senkit en nem bisztatok.”

Politikai paszkvillusaink ebben az időben már kíméletlen, szatirikus csúfolódó-átkozódó, semmiképpen sem tárgyilagos hangvételükkel tűnnek ki. Versciklusunk, bár az erdélyi fejedelemség szószólója, nem követi a politikai paszkvillusok hangnernbeli gyakorlatát, hanem józan mértékletességgel, sztoikus „megértéssel” beszélteti az ellenszenves szereplőket is. Ők is önmagukról adnak jellemzést, de csak mértékkel „szólják el” maglikai. Még Ferdinánd is, bár ő a kiszámíthatatlan Fortuna kegyeltje, s a szerencse adományait „tisztkívánása” teljesülésérc próbálja fordítani, csak mértékkel árulja el gonosz „tisztkívánó” ösztöneit. Erdély ellenfelei, mint pl. a két hadvezér: Buquoy és Dampierre nem is annyira ellenszenves, mint inkább tragikus szereplői a lezajlott történelmi színjátéknak.
     Az ellentábor vezetőinek ez a „szelíd” jellemzése is Guevara könyvének intését követi: „Az jóságos cselekedetet és birodalmat megh az ellenségben is csudalnunc kel.” A két hadvezér megjelenítése: nagy, szárnyaló haditerveik, a kezdeti sikerek említése, majd a bukás, a halál szűkszavú, tárgyilagos elbeszélése mutatja ugyanakkor talán leginkább a verses kompozíció elszalasztott színszerű, drámai lehetőségeit. A két hadvezér egy-egy tragikus drámai alak, de nem játsszák szerepüket, nem szereplő-társaikhoz szólnak, csak elszavalják történetüket.

Jámbor szomszédság — Tettetett barátság. — A békesség dicséretével összefüggésben hívja fel a fejedelmi óra az uralkodó figyelmét az igaz szomszédok megbecsülésére, a frigykötések tiszteletben tartására. Nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a fejedelem ne legyen késedelmes, ha jó szomszédai közül valaki bajba kerül, hanem gyors igyekezettel siessen segítségére. Sokszor éppen a gyorsaságon múlhat minden. Versciklusunk pedig, mintha ennek a tanácsnak a sokoldalú igazolására készült volna: a cseh Frigyes tragédiája nem következhetett volna be, s talán még a nagy európai zűrzavarnak is elejét lehetett volna venni, ha a jó szomszédok idejében és nem késlekedve segítenek. Már a versciklus címe is a fejedelmi órának ezt az intését sugallja: Sebes agynak késő sisak. A versciklus egyik szónoka, Brandenburgi Keresztély, Magdeburg adminisztrátora pedig a maga kárára is utalva részletesebben szól e fontos kérdésről:

Enis sok tanáczra,
az Chehek dolgában,
kesön attam magamat.

Ha kezdetiül fogva,
ugy akartam volna,
az dolgot oltalmazni,
es mind tanáczommal,
pénzemmel, s hadammal,
siettem volna jönni,,
igy az köz szerencze,
job tisztességemre,
talált volna fordulni.

Mikor Frideriken,
az szegény czeheken,
már az sebek meg estek,
rá gondolám magam,
hogy betegh agyokban,
nekik paisok legyek,
sebesitet agynak,
kesö ir az sisak,
magamnak ezzel ártek.

Háború idején biztonsagot jelent a jó szomszédság, segítséget a bajban, békesség idején pedig igaz barátságot: „Mindenkor nagyobb boldogság embernec jó szomszédgyaval egyessegben lenni, hogy nem mint gonosz hadakozót megh hodoltatni.”
„Jámbor szomszédgyaval, mint attyafiaval, el, s hal az igaz ember.”

A jó szomszédsággal összefüggésben kerül sokszor szóba, mind a Fejedelmeknek serkentő órájában, mind pedig versciklusunkban az álnok, tettetett barátság elítélése. A békesség egyik nagy ellensége a „frigyszegés”, a nem igaz barátság, mert váratlanul cserben hagyhatja a fejedelmet, s a legnagyobb baj okozója lehet:
„Az hamar hívőknek, gyakortab az szövetkezöknec es bekeseg szerzéseknec
tettetése ártalmasabb volt az fegyvernél.”

tettetett baraczágh,
szívben főt alnoksagh,
igy ram hoszta e sok kart.

Latom minden felöl,
csak nem romlásban dül,
az emberi társasagh,
mert senkit nem biztat,
söt felelmet mutat,
az tettetet baraczágh.

[…]

Nincs értelme tovább szaporítani a párhuzamba állítható helyek felsorolását, hiszen versciklusunk csaknem valamennyi sorához találhatunk rokon fogalmazású helyeket Guevara könyvének magyar változatában. Az idézettek mindenesetre sohasem szó szerinti, hanem lényegbeli egyezéseket mutattak, nem a hatásról tanúskodtak, hanem — s főként — az azonos
terminológián belüli fogalmazásról.

A fejedelem-eszmény alkatbeli azonossága meg a szembetűnő tartalmi rokonság természetesen még csak azt bizonyítja, hogy a Sebes agynak késő sisak szerzője mindenképpen s igen alaposan ismerte Prágai András fordítását, s annak fejedelmi eszményét gondosan szemmeltartva fordította a latin verseket. Hogy oly következetesen tudott igazodni a Feje delmeknek serkentő órája terminológiájához: kissé gyanús. Már az eddig párhuzamba állított helyek is példázták, hogy a tartalmi rokonság mejlett stílusbeli azonosságot is megfigyelhetünk a Guevara-fordítás és versciklusunk énekei között. Bán Imre joggal hangsúlyozta Prágai fordításáról, hogy ,,minden ízében szónokias alkotás. Nemcsak annyiban, hogy állandóan meggyőzni akar, hanem a retorika legsajátosabb eszközeinek használatával is. Anyagának nagy része beszéllek alakjában lép elénk.” A Fejedelmeknek serkentő órája is tehát egészében szónokjas hangvételű, mint versciklusunk, s ezt az alaptónusát csak nyomósítja, hogy számos retorikus szerkesztésű levél ishelyet kap benne: valamennyi önmagában is-egy-egy szónoki beszéd. Prágai azonban a fordítás közben nemcsak prózában tett szert a szónokias hangvétel gyakorlatában, de (mint már láttuk) vers-betéteinek jelentős hányada is e szónokiasság jegyé ben fogant. Közöttük nem egy Balassi-strófában készült.

A szerzőség kérdésében a hangvétel azonossága igen, fontos tanúvallomás, talán éppen a perdöntő, mert későreneszánsz-manierista irodalmunkban senkit nem ismerünk a Guevara-fordító Prágai Andráson kívül, aki ilyen gyakorlottan szónokias hangvételben írt volna, s nemcsak prózát, de verset is. Ezért kissé szemügyre kell vennünk a Fejedelmeknek serkentő órája verseit fordító költőt.
Irodalomtörténetírásunk már többször méltatta Prágai András Guevara-fordítását, prózájának manierista stílusára is felhívta a figyelmet, de még ismert versei is elkerülték valahogy az irodalomtörténeti érdeklődés horizontját. Csupán híres jezsuitaellenes versét tartottuk számon, és egy kis cikk emlékezett meg nem valami fényesen sikerült időmértékes versforma-kísérletéről. A Fejedelmeknek serkentő órája pedig bemutatja Prágai Andrást, a költőt is. A Rákóczi Györgynek, a fordítás mecénásának és feleségének, Lórántffy Zsuzsanná, nak szóló ajánló-dicsőítő énekei mellett, Guevara munkájának versbetéteit ő is versben adja, legtöbbször megszaporítva, nemegyszer megduplázva a sorok számát. Verselési kedve már e fordításban szembetűnő, hiszen a margót is teli tűzdeli apró szentenciázó versikékkel, számos versforma lehetőségeit próbálgatva.
     A Guevara-fordítás versei között számos olyan akad, amely közvetlen ihletője, illetve előképe is a versciklus egy-egy énekének vagy a föl-fölbukkanó sztereotip részleteknek. A jó fejedelem tulajdonságait sommázó versek közül például Ciprus „emlékezetes” királyának sírfelirata, a „Csillagoc az égen”, a ,,Noha nagy méltóság legyen az Király ság” kezdetű, valamint Marcus Aurelius halála előtt fiához, Commodushoz intézett verses intelme („Pompás Királyságra könyü vágyódni”) olyan összegezései Guevara könyve tanul ságainak, amelyek a fogalmazást (nem csak a jelentést) tekintve vissza-visszatérnek a Sebes agynak késő sisak verseiben. A tanulságokat sommázó (részben első személyben szóló) versek különösen érdekesek, hiszen a királytükör hatalmas anyagának kivonatai ezek, a terjedelmes mű vége felé szerepelnek, emlékeztető verses összefoglalásokként.
Ciprus „emlékezetes” királyának szerény, de magabiztos önjellemzéseis az eszményi tulajdonságokkal megáldott fejedelmet állítja elénk, csaknem pontokba szedve, szólamszerűen felsorolva mindazt, amihez egy fejedelemnek igazodnia kell:

 Minden dolgomban nagyobnac tartottam, .
 Hogy rettegtetés nélkül parancsoltam,
 Az kösscgnel nagy szeretetben voltam,
 Mert az hadakozást el távoztattam.

 Nagy böcsbcn tartottam az békességet,
 Szomszédommal meg tartottam az frigyet,
 Nem tettem semmi nagy kegyetlenséget,
 Ha az kösseg kérésemuec engedet.

 Ciprus királyával rokon alkat a Sebes agynak késő sisak néhány fejedelme, így főként V. Frigyes, a téli király és Bethlen Gábor, valamint (kissé már halványabban) szövetségeseik.
     Míg Ciprus királya az eszményi fejedelem számos tulajdonságát képviselheti, addig a Sebes agynak késő sisak rokonszenves fejedelmei, hadvezérei önmagukban csak néhány vonást testesíthetnek meg az eszményből. Az eszményi fejedelmi alkat a maga sokrétűségében mégis megtalálható a versciklusban is, de csak akkor, ha a rokonszenves szónokok jellemvonásait összegezzük. A versciklus rokonszenves szereplői így kissé „reálisabb” egyéniségek, mert mindegyikük csak néhány pozitív tulajdonságról adhat számot. Együttesen azonban az elvont eszményt képviselik. A guevarai fejedelem-eszmény soha nem lép tehát az olvasó elé a versciklusban, de minden szónok szemmel tartja, mert testetlenül mégis jelen van a sorok mögött. Az eszmény a mérce, akihez igazodni kell, belőle kell valamit felmutatni vagy egyeseknekőszintén bevallani, hogy az eszményi alkattal éppen ellenkező tulajdonságaikra derült fény a háború jellemvizsgáján.
     Az eszményi fejedelmi alkat összetevő részesei, s az egyes „pozitív” szereplők jellemvonásaiból összeilleszthető teljes és sokoldalú jellem: még a reneszánsz szerkesztés példája. A fejedelmek, hadvezérek közötti viszony a mellérendelés törvényszerűségeit mutatja.
Már az eddigiek során párhuzamba állított helyek is többről árulkodtak, mint egyszerű „összefüggésről” vagy „kapcsolatról” a fejedelmi óra meg versciklusunk között. Ha pedig egy-két Balassi-strófát is kiemelünk a fejedelmi tükörből meg versciklusunkból, és egymás mellett olvassuk őket, akkor a költői alkat — most már kimondható —, a költő személyének azonosságát is határozottan érzékelhetjük:

A lendületes, szónokias hangvétel, a terminológia, a Balassi-strófa kezelése nem rokon vagy hasonló jellegű költői alkatra utal, hanem az azonosságot bizonyítja. Alig hihető, hogy valaki ilyen kifogástalanul utánozta volna a Fejedelmeknek serkentő órájában 1628-ban napvilágot látott versek hangvételét alig pár évvel megjelenésük után. Az pedig még kevésbé, hogy ennyire azonos hangvételű költő-rokona lett volna Prágainak. A fejedelmi óra verseit fordító-átdolgozó Prágai a Sebes agynak késő sisak verseinek a szerzője is.
     Ezek után nem nehéz már a szerves logikai összefüggést nemcsak megérezni, de megérteni is a Guevara-fordítás és a Sebes agynak késő sisak versei között. Az ott megfogalmazott fejedelmi eszmény valójában csak itt kerül a jelennel való szembesítésre. Amit ott a történelem régmúlt világába transzponálva dicsért vagy megbélyegzett, csak itt, a versciklus önigazoló monológ-sorában kaphat gyakorlati jelentőséget. Prágai versciklusában nem a fejedelmi eszményt teszi mérlegre és szembesíti a nehéz időkkel, hanem Quevara uralkodó-eszményéhez méri Európa királyait, hadvezéreit. Kik tudták helyüket megállni, kik rendelkeztek megingathatatlan etikai értékekkel? Erre adnak választ a szónokok. A tanulság pedig nyilvánvalóan az erdélyi fejedelemnek szól. [...]

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények, 1966/1–2., 85–106.