[Bene Borbálához]

Táborokban s udvarokban gyakran forgottam,
Nemes vérrel s tisztességel sokat próbáltam,
Noha mástul is hallottam,
De elhinnem nem tudhattam,
Cupidónak s hatalmának fejem meghajtsam.

Csudálkoztam s álmélkodtam dolgán sokaknak,
Nagy szerelmén s lött sérelmén szép Pyramusnak,
Midőn Thysbe szándékának,
Kedveskednék mátkájának,
Vérit ontsa, s magát rontsa, s adja halálnak.

Észben vészi, aki érzi, s magán tanulhat,
Cupidónak s nyilainak ereje elhat,
Akit tőrben hódíthat,
Ellene nehezen állhat,
Csak egy tánccal, mint nagy lánccal öszvekapcsplhat.

A poéták nem jól írták Cupidót vaknak,
Mert egy látás, szempillantás szivet hódítnak,
Egy tekintet tart rabjának,
Hogy szívedben lőtt nyilának
Lássad mérgit, kínzó férgit, s hódulj karjának.

Igaz dolog, mert úgy forog, kinek mi tetszik,
Abban szive, esze, kedve egyedül nyugszik,
Sőt, álmában is úgy tetszik,
Hogy kebelében nyugoszik,
Tisztaságal s vidámsággal véle játszódik.

Csak megvallom, s nem károlom szívemnek voltát,
termetedhez, nemzetedhez lött indulatját,
Sőt, hitednek ha vallását,
Megtekintem igazságát,
Neked szivem, neked kedvem megadja magát.

Ezt jól értsed s füledben vedd, s magad el ne hidd,
Noha mástul, javallásbul hallom, vagy szelíd,
Azért édes szemed felnyisd,
Rossz tanácsra dolgod ne bízd,
Amit mondtam, javallottam hírül ki se írd.

Ha időnket, esztendőnket egybenszámláljuk,
Familiánk’ s nemzetünket jól megvizsgáljuk,
Ha sorsunkat meggondoljuk,
Jól egyeznek, mind úgy látjuk,
Azért itten semmi nintsen, hogy azt megbánjuk.

Sokan sokat, jót s gonoszat mind elszenvednek,
Szeretetért s böcsületért kedvet keresnek,
De hogy végre üresülnek,
sok gondoktól menekednek,
Nyert praedával, vidámsággal örvendeztetnek.

Mezőt, földet, hegyet s völgyet én is eljártam,
Fáradságot, munkát, dolgot nem sajnálottam,
Hogy személyedet láthattam,
Messze földre kisétáltam,
Azért bérem, reménségem csak reád bíztam.

De mégis van, mondom nyilván hozzád nagy jussom,
Vérem ára, drága sarca lött portázásom,
Merthogy házadhoz jutásom
Lött első bétapodásom,
Mindjárt buzdult, vérem indult, s jó jelnek tartom.

Szerencsés jel, azt bár hidd el, vérem olmása,
Keresetem el nem vesztem, akárki lássa,
Tudom, szived lágyulása
Lesz véremnek sajnálása,
Azért megállj, szívedben szállj, kedvem orvosa.

Keménykedjél, veszekedjél – attul nem tartok,
Finnyáskodjál, s elforduljál – nem búsulhatok,
Mert rajtam nem fog átok,
Kigyességet benned látok,
Bár itt vegzálj, másutt megállj – szivedben hatok.

Azért megvalld, szívem ne csald gyanupöröddel,
Tudom, szeretsz; sőt, meg sem vetsz, leszesz jókedvvel,
Megemlíted nevem reggel,
Vidámítod magad ezzel,
Mondván: legyen az én kincsem jó egészséggel.

Lesznek olyak, akik annak ellene mondanak,
Hízelkedve, mást megvetve sokat hazudnak,
Süvegvetve nyájaskodnak,
Gyakran meg is látogatnak,
De jól meglásd, hogy meg ne bánd tőrit azoknak.

Ám te lássad, úgy vizsgáljad, hogy jól forduljon,
Akaratod, indulatod csak ahhoz álljon,
Akin szíved megnyugodjon,
Mindazáltal jótanáccsal szíved hajoljon.

Tudom, azok, kik igazok szemben szóllonak,
Egyben illünk, mifelőlünk úgy gondolkoznak,
Borbálának jót kívánnak,
Vedd be tanácsát azoknak,
Amit mond Pál, szava megáll, ne higyj másoknak.

Semmi immár gátlást nem vár, mindent elhagyjunk,
Akármint lesz, akárhogy lesz, csak megnyugodjunk,
Áldást egymásnak kívánjunk,
Az időtől többet várjunk,
Amit Isten rendelt itten, abban megmaradjunk.