| Kezdőlap | Tartalomjegyzék | |
Szilasi László Balassi Bálint költészetének utóélete a 17. század elején Balassi Bálint, a 16. század legmeghatározóbb magyar költője, negyvenévesen, Esztergom ostrománál halt meg, 1594-ben. Mai tudásunk szerint a költőnek életében egyetlen verse sem jelent meg nyomtatásban. Akár szimbolikusnak is tekinthetjük a tényt, hogy először, halála után két évvel, az utolsó, a hagyomány szerint immár halálos ágyán szerzett verse látott nyomtatásban napvilágot. Balassi Bálint Végtelen irgalmú... kezdetű versét, az 50. zsoltár (Ah, Deus immensum clemens miserere precantis...) Théodore de Béze parafrázisát követő fordítását, tanítványa és legfontosabb követője, Rimay János illesztette be a Balassi-testvérek halálára általa összeállított Epicédium című, 1596-ban, Vizsolyban megjelent, magyar nyelvű gyászvers-gyűjtemény harmadik, Ihon, édes hazám... kezdetű darabjába. A gyorsan reagáló (csak az 1595-ben, Bártfán megjelent, latin nyelvű Epitaphia... című gyűjtemény [Imre 2003.] által megelőzött) Rimay-kiadvány széljegyzete szerint "Ezt a Psalmust az Béza verseiből ő maga (ti. Balassi Bálint) fordította ki, csak halála előtt való betegségében." A szöveg második legrégibb, tíz évvel később keletkezett nyomtatott változata Pázmány Péter 1606-os Imádsagos könyvében található, a hét bűnbánati zsoltár csoportjában, A mű címe (L. Soltar) mellett Pázmány is félreérthetetlenül jelezte a szerzőt (Balassa Ba). A Rimay-kiadványnak egy, a debreceni református kollégiumban őrzött példányába egy ismeretlen kéz mégis azt írta Rimay idézett széljegyzete alá, hogy Bizon nem s[zerzette], (ti. Balassi Bálint) mert [Nyéki] Vörös M[átyás] Nagy Győri ka[nonok] szerzette, Ba[lassa] soha nem la[tta]. (Eckardt 1951. 273-274.) A közeli utókor ezen ismeretlen képviselője tehát elvitatta a Végtelen irgalmú... szerzőségét Balassi Bálinttól, s azt Nyéki Vörös Mátyásnak tulajdonította. E vélekedés létrejöttét - többek között - a Balassi-szövegek hagyományozódásának sajátos módja is magyarázhatja. A Balassi-szöveghagyomány összetett problémacsoportja a régi magyar irodalom kutatásának talán leginkább vitatott területe (Stoll 1994. 6-24.). Rendkívül nehéz a kutatóközösség egésze által elfogadott állításokat megfogalmazni. Ezért ebben az összefoglalásban azokat a kijelentéseket tekintem elfogadottnak, s lehetőség szerint azokra szorítkozom, amelyeket megjelenésük óta nem ért nyilvános, írásbeli kritika. Jelen tudásunk szerint tehát Balassi Bálint 1589 őszén egy olyan gyűjtemény (Maga kezével írt könyve) összeállítását tervezte és kezdte el, amely a szerző eredeti elképzelése szerint talán 3 x 33 + 1 = 100 verset tartalmazott volna (Horváth I. 1982). A terv ebben a formájában soha nem vált valóra. A ránk maradt források azonban egy olyan laza, többféleképpen is értelmezhető kompozíciót őriznek, amely bár nem valósítja meg, szerkezetileg azonban esetleg mégis magán viselheti az eredeti elképzelés nyomait. Az első 33-as sorozat valóban létrejött: 33 megszámozott, s a fikció szerint „gyermekségétől fogva házasságáig szerzett” szerelmes versből áll. A második 33-as (házassága alatt ill. feleségétől való elválása után szerzett), döntően Juliának nevezett kedveséhez szóló szerelmes sorozatot szervetlenül beékelt (vallásos és szerelmes témájú, számozatlan) versek szakítják meg, de a jól megszerkesztett 33-as ciklus így is világosan kitapintható. A harmadik, vallásos tematikájú sorozat vélhetőleg szintén 33 darabot tartalmazott volna - de erről igazán bizonyosan csak annyit tudunk, hogy a valóban elkészült 10 dicséret és zsoltár a szerző szerint még nem tette teljessé (Vadai 1994. 99.). A kompozíció szerelmes veresekkel, az elején csonka Célia-ciklus darabjaival zárul. Az eredeti (számszimbolikus) kompozíció-tervet tehát végülis felülírta az önéletrajzi fikció - az pedig, hogy kötetkompozíció ebben a véglegesnek szánt, vagy legalábbis azzá vált formájában is éppen 99 ill. 100 verset tartalmaz, immár nem az eredeti koncepció eredménye, hanem valószínűleg csupán a véletlen műve (Horváth I. 1997). Balassi Bálint Maga kezével írt könyve nem maradt ránk. Rá vonatkozó, kikövetkeztetett, hiányos és folyamatosan vitatott ismereteinket elsősorban a kéziratos hagyomány kiemelkedően legfontosabb, a modern tudomány számára 1874 óta ismert darabjából, a szerzői kódex 1589-es ősmásolatáról készült 1610 körüli másolat 1650 után keletkezett másolatából, az ún. Balassa-kódexből merítjük (Vadai 1994). Ez az egyetlen, nagyjából teljesnek mondható ránk maradt kéziratos Balassi-gyűjtemény. Ezen kívül még néhány szerelmes vers másolatát ismerjük a Fanchali Jób-kódexből (1603-1608: 9 db vers), a Vásárhelyi-daloskönyvből (1672 k.: 4), a Csáky-énekeskönyvből (1690 u.: 4) és Radvánszky János kódexéből (1693-1695: 4). Két további vers szövege Batthyány Ferenc másolatában maradt ránk, egy-egy vers szövegét ismerjük még a Csereyné-kódexből, a Zichy család zsélyi levéltárából előkerült verskéziratból, ill. a Balassa-kódex vegyes szerzőjű toldalékából. Tudunk továbbá több olyan kéziratos gyűjteményről (Rimay János példánya, II. Batthyány Ferenc gyűjteménye, a Zrínyi-könyvtár Balassi Bálint fajtalan éneki című kötete, Wesselényi Ferenc és Ráday Gedeon gyűjteménye és az ún. erdélyi gyűjtemény), amelyeknek korábbi létezése többé-kevésbé bizonyosnak vehető, ám nem maradtak ránk, ezért tartalmuk nem ismert. A kezünkbe vehető források textológia vizsgálata alapján mindenesetre szinte biztosra vehető, hogy - a korábbi vélekedésekkel ellentétben - a szövegek egyetlen közös forrásból, egyetlen korabeli másolatból származnak. Ez a másolat pedig talán a költő barátjának és patrónusának, II. Batthyány Ferencnek a (mára már elveszett) gyűjteménye lehetett (Vadai 1994/2.). A nyomtatott Balassi-szöveghagyomány kérdései még bonyolultabb problémákat vetnek fel. Bár Rimay János élete végén, 1629 tavaszán határozottan és dokumentálhatóan dolgozott mestere verseinek már korábban is tervezett összegyűjtésén és kiadásán, a tervezett edíció végülis nem készült el (Ötvös 1990, Kőszeghy 1999.). Egy nemrégiben megtalált töredék alapján (H. Hubert 1995, V. Ecsedy 1997) a kutatás pillanatnyilag úgy véli, hogy Balassi verseinek első kiadása valószínűleg Bártfán jelent meg, ifj. Klöss Jakab könyvnyomtatónál, 1632-ben. A kötetet a Solvirogram Pannonius álnevű, személyében ismeretlen kiadó (egy 1665-ös, Severinus Márk özvegyének kassai tipográfiájában készült utánnyomásból ismeretes) előszava vezette be. Ezen előszó alapján erősen valószínűsíthető, hogy Solvirogram ismerte Rimaynak a Balassi-kiadással kapcsolatos korábbi tevékenységét, és talán az ő kéziratából is dolgozott. A kiadvány a Gyarmati Balassa Bálintnak istenes éneki címet viselte, ám vegyes énekrészében egy tucatnyi 17. század eleji egyéb költő versét is hozta, Balassi neve alatt pedig viszonylag nagy mennyiségű Rimay-verset szerepeltetett, ezért a szakirodalom ezt a kiadást és a belőle készült későbbieket rendezetlen kiadásoknak nevezi. Bár az Istenes énekek sztemmája jelen pillanatban épp a gyökerénél a legbizonytalanabb, annyi bizonyos, hogy e kiadástól kezdve a nyomtatott hagyomány azonnal határozottan két ágra válik szét. A katolikus, vegyes énekrészében Nyéki Vörös Mátyás verseit hozó, „bécsi típusú” ág a valószínűleg csupán a 190. oldalig elkészült, de végül meg sem jelent 1633-as bécsi kiadással veszi kezdetét, s a belőle készült 1699-es nagyszombati kiadással le is zárul (Vadai 1991, Nuzzo 1994). A protestáns, a vegyes énekrészben Pécseli Király Imre verseit hozó, „lőcsei típusú” ág nagyságrendileg több kiadványt hozott létre, s legjelentősebb teljesítménye az, hogy a váradi Szenci Kertész Ábrahámnak, vélhetőleg textológiailag értékesebb és precízebb kézirati hagyományra (Rimay verseinek egy, a Solvirogram Pannoniusénál teljesebb ill. Balassi verseinek a Balassa-kódex szövegével lényegében azonos kéziratára) támaszkodva, 1656 k. sikerült nem csupán gazdagítania a Balassi-corpust (Áldott szép Pünkösdnek..., Pusztában zsidókat..., Ó, én édes hazám...), de többé-kevésbé sikerült szét is választania Balassi és Rimay korábban összekeverve kiadott verseit. E kiadástól kezdve (bár az Ó, szegény megromlott... és a Mert ki megtér... kezdetű énekek továbbra is Balassi neve alatt szerepeltek) a címlapra immár felkerült Rimay János neve is. A szakirodalom ezt a kiadást és a belőle készült későbbieket rendezett kiadásoknak nevezi. Az Istenes énekek nyomtatott hagyománya a 17. század közepétől a 19. század elejéig, bő 150 éven át folyamatosnak mondható. A sorozatos megjelenések nyomán Balassi versei (Rimayéival némileg még mindig összekeveredve) a 17. század közepétől kezdve előbb a magyar poézis egészének, majd a magyar nyelvű vallásos költészetnek kultikus tiszteletben részesülő, mintaadó példáivá lesznek. „Ki hasonló nevet viselt nemzetedben,
„CALLIOPE múzsát dicsérték
régenten, Magyarok között is jó híres
pszalmistát, Az utolsó, 1806-os pozsonyi és pesti Landerer kiadásokig az Istenes énekeknek közel félszáz kiadása jelent meg: anyaguk elfogadott és ismert költészeti közkincsnek számított (Klaniczay 1957, Szabó 1983). Jellemző, hogy miután Döbrentei Gábor 1816-ban, kizárólag Balassi verseit vélvén közölni, köztük egy Rimay-szöveget is publikál, Kölcsey Ferenc úgy írja meg a (Balassit hazafias versei miatt kanonizáló) Nemzeti hagyományokat (1826) és a Hymnust (1823), amelyben Rimay János Ó, szegény megromlott... kezdetű (s valóban hazafias témájú) versének hatalmas utólettel rendelkező nép - szép - kép - ép...tép-rímtoposza (Imre 1984, Imre 1995) s az általa megidézett egész 16-17. századi költészeti hagyomány visszhangzik, hogy még mindig azt hihette: Balassi Bálint verse ihlette írásra (Gerézdi 1968, 402.). Visszatérve: úgy tűnik, Balassi Bálint verseinek hagyományozódása közvetlenül Rimay János halála (1631) után, jelenleg vizsgálható forrásaink szerint Solvirogram Pannonius vélhetőleg 1632-es, bártfai edíciójával kezd lassan átváltani a (dominánsan) kéziratos hagyományozódásról a (dominánsan) nyomtatottra, s ezzel egy időben a Balassi-életmű meghatározó hangsúlyai is áthelyeződnek a szerelmi versek témájáról és nyelvéről a vallásos versekére. Mindez - úgy vélem - részben megmagyarázhatja a debreceni Epicédium-példány (elsősorban vélhetőleg katolikus nyomtatványokból tájékozódó) bejegyzőjének vélekedését is. A 17. század első harmadának Balassi-olvasói a hagyományozódás vázolt sajátosságai következtében olyan, túlnyomóan kéziratos szerelmi oeuvre-t láthattak a Balassiéban, amely alapján a Végtelen irgalmú... kezdetű nyomtatott vallásos éneket szinte szükségszerűen kellett kirekeszteniük a számukra kanonikus Balassi-életműből. „Balassi verseinek nem voltak szerzői gyűjteményei, csak a szerző gyűjteményének egyetlen másolata terjesztette el ezeket a verseket” (Vadai 1994/2.) - jelen tudásunk szerint tehát ez a kijelentés a ránk maradt források tekintetében lényegében ugyanúgy igaz a kéziratos, mint a nyomtatott szöveghagyományra. Az egyvonalú leszármazás elméletének azonban - részben látszólag, részben valóban - ellentmondanak bizonyos explicit kijelentések. Ezek a kijelentések a hagyományozók olvasásmódjának egészét illetően is felettébb beszédesek: a közvetítők általában saját filológiai-textológiai teljesítményüket dicsérik, ill. kritikával illetik a többi, kortárs másolót. Ez a hagyomány talán magától Balassitól ered. Ha hiszünk Rimaynak, akkor azt mondhatjuk, hogy mai tudásunk szerint Balassi volt az első magyar szerző, aki határozott kritikával illette a kéziratos hagyományozódás folyamatosan alakuló szövegét (Thienemann 1931) - s azzal a szerzői szöveg állandóságának eszményét szegezte szembe. Rimay tervezett Előszava szerint Balassi a következőket írta neki Braunsbergből (Braniewo, Lengyelország): „S nevetem azokat, s búsulás nélkül sem szenvedhetem, akik akármi írásimot is elméjeknek csomós pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával (obruálván sensusit is) vesztegetik, fesletik, ízetlenítik, és azmellett engem való rágalmazásokkal nyelveknek hegyeit is fenik.” (Ács 1992. 51.) A Balassa-kódex 1., 148., és 175. lapján (a Balassi-, Rimay-, ill. „mostani poéták” verseit tartalmazó részek elején) az 1610-es másolótól származó jól tájékozott előszavak találhatók, s közülük az első kettő jól érezhetően valamiféle „filológiai versengés” keretei között fogalmazza meg magát. „Ezeket penig az maga kezével írt könyvéből írták ki szórul szóra, vétek kevés helyen esett benne, az sem egyébtől lött penig, hanem az Balasi írásának nehéz olvasása miatt, de afelől meglehet [...].” (Vadai 1994. 1.) „Következnek Rimai Jánosnak külenb- külenbféle énekei, jóllehet minden szerzíse szinte itt nincsen, mert mind könyvestűl az Tiszába ejtettík volt, amely könyvben mind épen megvoltanak, azulta együvé nem szedhették őket csak ennyire is, az mint itt vannak.” (Vadai 1994. 148.) Rimay a maga tervezett Balassi-kiadásának második okaként azt adja meg, „hogy méltó szűbeli fájdalommal való szánakozásom volt ez énekeknek mód nélkül való morcongásin s vékony sugár ágainak természetiből való tekergetésével hozott fonnyadásin, midőn ki-ki az ő maga elméje csonkaságához, tompaságához csonkítaná s tompítaná hajlásokat, ez egész magyar nemzetség, magyar nyelv ékessége tükörinek ferteztetésével és pazarlásával. [...] [K]épébe holta után neheztelem én is, s nem szenvedhetem is sok embereknek velek való ízetlenkedését, kik a magyar nyelv ékessége példájának közöttünk való terjedéséért, sőrődéséért irtogatni is erőlködtek reájok ragadott bojtorjánoktúl és színekhez nem illő haloványoktúl, hogy így természetjek szerint való ábrázatjokban is tekintelgetnők őket, s tökéletes magyarság ajánló formát és példát is vehetnénk követésönkre belőlük.” (Ács 1992. 50-51.) Solvirogram Pannonius előszava hasonló öntudattal és határozottsággal lép fel a hagyományozódás egyéb módjaival szemben. „Sokan vadnak, kik felette igen ez Istenben elnyugodt, hazája szerető vitéz Úrnak munkájára régtűl fogva vágynak, de mind együtt s igazán sehol nem találhatnánk: mert némely meggondolatlanok elmés voltokat akarván mutogatni, felette igen megvesztegették, magok vagy másoknak nevét imígy-amúgy kikalapáván a versek fejéből, és így osztán az ő elméjekből származott munkának mondják [...].” (Szabó 1983. 14.) Bő húsz év múlva azonban, Szenci Kertész Ábrahám előszavában, némiképp ironikus módon, Solvirogram Pannonius munkája is épp filológiai pontatlanságai miatt lesz kritika tárgya. „Mivel [...] Balasi Bálintnak Istenes éneki [...] Rimai János ékes énekivel annyira voltak elegyedvén [...], hogy melyek legyenek a megnevezett úr elméjének istenes rajzati, a más fő személynek viszont idvességes találmányi, aki ugyan gyakran olvasta légyen is a két rendbéli munkát, alig tudhatott (avagy ugyan nem is) választást közöttük tenni. [...] (Szabó 1983. 23.) Ezekből az észrevételekből úgy tűnik tehát, hogy Balassi (és Rimay) versei a korban több vonalon és többféle módon is hagyományozódtak - s ezek között volt egy olyan, talán Balassira visszavezethető, hagyományozódási szokásrend, amely a kéziratosság alakuló szövegével szemben a szerzői nyomtatott szöveg (feltételezett) állandóságát tekintette eszményének. Ezen szokásrend ill. olvasásmód irodalomtörténeti teljesítőképességét jól jelzi, hogy szinte kizárólag az általa létrehozott másolatok maradtak ránk - saját rendszerükön belül vélhetőleg jórészt valóban egyetlen fő vonalon származva le egymásból. Ez a Balassi-szöveghagyomány - a ránk maradt kísérőszövegek tanúsága szerint - mindvégig elsősorban tematikusan olvasta Balassi verseit: a corpust a szövegek témája szerint osztályozta a maga számára. A Balassa-kódex kísérőszövegei egy olyan, döntően szerelmi tematikájú életművet állítanak elénk, amelyet csak néhol szakítanak meg a vallásos ill. vitézi témájú szövegek: „Következnek Balassi Bálintnak különb-különbféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicséret és vitézségről való ének is vagyon.” (Vadai 1994. 1.) Rimaynak a tervezett Balassi-kiadáshoz írott Előszava fő vonalaiban követi ezt az értelmezést, s tervezett nyomtatványának szerkesztési elvévé avatja azt, ám a Balassa-kódex tematikus csoportjainak sorrendjét (szerelmi - vegyes - istenes) megfordítja, s így a vallásos költőt helyezi előtérbe: „Műve célpontjául Juliát tette meg [...]. Mely munkáját három részre való osztásomban foglaltam ez jelen való írásomban. Az első részében Istenhez tött keresztyén buzgó könyörgéssi vadnak helyheztetve [...]. Az másik részében elegyedett állapatrúl való, elvegyült énekeinek engedtem helyt [...]. Juliáról szerzett énekei foglalták pedig az harmadik részét maguknak [...].” (Ács 1992. 48., 53.). Solvirogram Pannonius előszava - néhány fordulatában Rimay tervezett kiadásának kísérőszövegeit egészen szorosan követő módon - jól láthatóan hasonlóképpen gondolkodik, s Rimay elképzelését a végsőgig vive a kiadásból, bár a szerelmes verseket is számontartja, minden nem-vallásos tematikájú szöveget kirekeszt: „Ellenben penig vadnak sokan ismét olly ízetlen agyafúrt emberek, kik héjában való csácsogó nyelveket megzabolázni nem tudván, e vitéz urat immár halála után is rágalmazásokkal séregetik azért, hogy a régi tudós embereket követvén szerelmes verseket írt. [..] De annak békét hagyok, hanem ím ez néhány istenes énekit, melyeket több foglalatossági között, mikor hozzá érkezett, kit psalmusokból, kit az Új Testamentomban lévő idvösségös locusokból, kit penig csak a maga inventiojából írt, azoknak [kik a] jóságos cselekedeteket meg tudják böcsülni, kieresztem [...].” (Szabó 1983. 15., 17.) A rendezett kiadást először létrehozni képes Szenci Kertész Ábrahám pedig már kizárólag az istenes versekről beszél: „Ím mind a két méltóságos személynek Istenes énekit jóakaróim fáradságos munkájok által együvé szedegettem, és e kis formában kinyomtattatván, szem eleibe kibocsátottam.” (Szabó 1983. 23-24.) Mindemellett kétségtelen, hogy a szöveghagyományozás olvasásmódja, a tematikus interpretáció mellett, a kezdetektől fogva nagy súlyt fektet a szövegek retorikai, elsősorban az imitatio és az aemulatio szempontjait preferáló olvasására. A Balassa-kódex prózai betétei műfaji és explicit imitációs érzékenységről egyaránt tanúságot tesznek. „Az ki azért gyönyörködik benne, innét igazán megtanulhatja, mint köll szeretőit szeretni, és miképpen köll neki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá, de nem mindent hövít úgy az szerelem tüze talán, mint őtet. ” (Vadai 1994. 1.) „Kezdenek itt már különb-különbféle szép énekek, melyeket ez mostani poéták szerzettek, akarván az poétaságban elméjeket fárasztván futtatni az Balassi Bálint elméjével, és poétaságban elérni, és meg is haladni, melynek bizony csak az egyike is kétség, nemhogy mindkettő.” (Vadai 1994. 175.) Rimay tervezett Előszavában gazdagítja a retorikai és műfaji szempontrendszert, Balassit pedig szintén követendő, de immár meghaladhatatlan tökéletességű elődként alkotja újra: „[Juliának] szépségétől, erkölcseinek édességétől és elméjének nagy díszétől megejtve, hozzá a rábeszélés különféle fajtáival szerelme viszonzásáért könyörög, hol kéréseket, hol fenyegetéseket, dicséreteket, hízelgéseket, hol meg példákat szapora és éles elmével mindenütt előhozva [...]” (Ács 1992. 48.). „Ha ki csak ezeket az jó emlékezetű néhai nagyságos Gyarmati Balassa Bálint uram (tőlem egybeszedegetett s renddel helyheztetett) tudományos elméjéből írt tudós énekit ítílettel megolvassa és kelletiképpen való rostálással hányja is meg minden résziben őket, nem tagadhatni, hogy mint az sas az apró madarak előtt, úgy ő minden magyar elméjek előtt az magyari nyelvnek dicsősége fondamentomába való állásával felette előrehaladott s célt tött az pályafutásra, ezben az pályafutásban való serénkedőknek fel.” (Ács 1992. 49.) Solvirogram Pannonius - a tematikus olvasás primátusát Sylvester János virágének-kritikájához (1541) felettébb hasonlatos módon: a retorikai olvasás felől megingató - szavai szerint pedig Balassi verseiben „oly dolgok vadnak, kiváltképpen ahol exemplis pennarum [költői képekkel] él, melyek sem magyar, sem deák nyelven nem találtatnak, hanem vagy török vagy penig más írásokban; jóllehet nem e kibocsátott [vallásos] énekekben, hanem más munkákban vadnak. [...] Nincs soha olly szép harmatos gyenge virág, hogy a pók mérget ne szíjon róla, melyről a méhek mézet szedegetnek: azokban a magyar nyelvnek ékességét s a szóknak okosan és helyesen való összveszerkesztését, abban lévő harmóniát s elmés inventiokat, melyekkel, mint szép folyó patak, ékesen csergedez, kell megtekinteni.” (Szabó 1983. 14., 16-17.). Szenci Kertész Ábrahám pedig immár kénytelen saját, tekintélyekkel megtámogatott irodalmi ízlését szembeszegezni azokkal az olvasókkal, akik az általa javasolt olvasásmódot használják ugyan, de interpretációjuk eredményeképpen eltérő kritikai ítéletre jutnak: „Lesznek, akik javallják, találtathatnak ollyak is, kiknek ízetlenül esnek némely énekeknek materiái, de ugyanazon author [Ovenus] felel meg azoknak is: Non cuivis lectori et auditorive placebo,/ Lector et auditor non mihi quisque placet [nem fogok minden olvasónak vagy hallgatónak tetszeni, nekem sem tetszik minden olvasó vagy hallgató]” (Szabó 1983. 24.) A modern szaktudomány a 20. században nagyjából egységes, a szöveghagyományozódásról és annak interpretációs szokásairól szerzett ismereteinkkel jól harmonizáló képet alakított ki Balassi költészetének 17. századi utóéletéről és hatásáról, imitációinak poétikai sajátosságairól és teljesítményeiről. A Balassi-utóélet e hozzávetőleges, és éppen alakulóban lévő folyamatábrája szerint Balassi a 17. század első felében elsősorban kéziratban terjedő, szerelmi tematikájú verseivel gyakorolt hatást, leginkább a főúri szerzők által írt világi költészetre, a század második felétől pedig elsősorban nyomtatott kiadásokban megjelenő vallásos versei hatottak, leginkább az egyházi költészetre (Gerézdi 1968.). Ez a döntően helytálló megállapítás az újabb kutatások nyomán mindkét irányból kiegészítésre szorul. Egyrészt: Balassi szerelmes versei már a költő életében, a 16. század végén elkezdik kifejteni hatásukat, s e hatás a 17. század közepe után sem hal el: megtermékenyítő ereje 18. századi, sőt későbbi közköltészeti ill. népköltészeti alkotásokon is jól érzékelhető. Másfelől: Balassi vallásos verseinek recepciója (Rimay és Pázmány említett kiadványai mellett a század első évtizedében létrejött unitárius énekeskönyvek által) már a 17. század legelején megkezdődik, jelentős hatást már az első kiadástól, 1632-től kifejtenek, ismertségük s a hagyományban való aktív jelenlétük pedig a mai napig dokumentálható. Mindenesetre a 17. század első harmadában Balassi időben közeli hagyományként, irodalmi kultusz kereti között, egyéb mintákkal versenyezve, változatos imitációs eredményekhez vezetve hatott, addig a század közepétől kezdve Balassi már távoli hagyománynak számított, elfogadottsága kizárólagosabb, de immár higgadtabb keretek között mozgott, imitációi pedig egyre egyhangúbbak lettek. (Stoll 1961., Szigeti 1982). A követők a tulajdonképpeni poétikai imitáció helyett egyre inkább tetszőlegesen applikálható allegorikus közhelyszótárként használják a (mint láttuk: előbb csupán Rimay szövegeivel, de később egyéb, szintén Balassinak tulajdonított szövegekkel is) poszthumusz megnövekedett pszeudo-Balassi-corpust. Mindennek eredményeképpen bő 250 éven át, nagyjából a 17. század közepétől (a nyomtatott kiadások elterjedésétől) a 20. század elejéig (Dézsi Lajos Balassi-kiadásáig [Dézsi 1923.]) a radikálisan kitágított, a valóban általa írt versekénél jóval nagyobb életművel („Appendix Balassiana”) felruházott Balassi - Szigeti Csaba hasonlatával élve - „éppen olyan kollektív költő volt, mint Homérosz” (Szigeti 1985. 684.). Ha mármost mindennek értelmében igaz az, hogy a Balassi-követés kézzelfoghatóbb, egyben poétikailag termékenyebb korszaka a 17. század első felére tehető, ha igaz az, hogy „a magyar költészet történetében az 1620-as évek körül jól érzékelhető változás zajlik le. (...) a tendenciaszerű módosulások a Balassi halálát követő két-három évtizedben indulnak el, illetve mennek végbe, s vezetnek a poétikai változáshoz” (Hargittay 1979. 330.), akkor mindezek után érdemes a 17. század eleji magyar költők Balassi-imitációit közelebbről is megvizsgálnunk. A Balassi-követés ezen szakaszának vizsgálatát a szaktudomány mindezideig a manierizmus korszakfogalmi rendszerének (Bán 1963, Bán 1970, Klaniczay 1970, Klaniczay 1975.) alkalmazásai által végezte el. Ezen értelmezési keretek között a szemantika, a kompozíció, a költői képek és a vers hangzásvilágának, ill. ezek (Balassinál még meglévő) egységének felbomlása lett a 17. század első felének (elsősorban Rimay János reprezentatív költészetének) legfőbb, összefoglaló jellemzője. Az interpretációk szerint Rimay versei fokozott érzéki hatásokkal, retorikai mesterkéltséggel, intellektuális jelleggel, tágas asszociációs mezővel váltják fel Balassi döntően vizuális jellegű, természetes áradású, amelioratív és klasszikus módon elrendezett költői világát. Balassi himnikus litániastílusát, bibliai képlátását, hasonlatait és metaforáit (Eckhardt 1948) Rimay oxymoronra, katakrézisre, bizarr asszociációkra, az elidegenedés, a betegségek és a test naturalizmusára cseréli le, eredeti manierista költői képrendszer kialakítására téve ezzel korai, de máris átfogó kísérletet (Pirnát 1964, Kovács 1970, Komlovszki 1982). Az időközben megszületett újabb kutatási eredmények azonban nem csupán a manierizmus adekvát költői formáinak hazai megjelenéseit tették - a jelenséget a hazai liturgikus és vágáns hagyományok túlsúlyával magyarázva - igen erősen kérdésessé (Zemplényi 1998. 57-62.), de immár radikális és talán tényleg megsemmisítő kritikával illették magát a manierizmus fogalmát is (Zemplényi 2002. 6.). Ebben a radikálisan megváltozott értelmezési keretben pedig Rimay János költészete immár nem reneszánszon túli, hanem kifejezetten azon inneni kezdeményezésnek tűnik - „ha egyáltalán stílustörténeti kritériumokban gondolkozunk” (Zemplényi 2002. 144.). Ebben a helyzetben mindenesetre célszerűnek látszik immár valóban közelebb merészkedni a szövegekhez, s megpróbálni a retorikai olvasás eszközei által feltárni, tulajdonképpen miféle retorikai-poétikai különbségeket termeltek is ki a 17. század első harmadából ránkmaradt konkrét Balassi-imitációk. Történeti-poétikai értelemben erre az is biztatás lehet, hogy a poétika- és kritikatörténet tanulságai szerint az átfogó imitatio a XVI. század második felétől stilisztikai, elsősorban az elocutio, azon belül is elsősorban a tropusok és figurák kérdéseire összpontosító követésre, méghozzá annak is aemulatiora (az előd poétikai felülmúlására) törekvő változatára koncentrálódott, elméleti és gyakorlati értelemben egyaránt (Bán 1975). Más szótárban fogalmazva ez azt jelenti, hogy a szövegek közötti viszonyok, az eddig átfogóan (s a magyar irodalomban különösképpen) jellemző formális, integratív, affirmatív, monologikus jellegüket lassanként elveszítve, ekkortól kezdtek apránként dialogikus színezetet ölteni (Kulcsár-Szabó 1995, Nagy 1999). Az imitáció elméletén belül végbement változások hatását erősítették a kor újszerű retorikai megfontolásai is. A XVI. század közepén a retorika koncepcióváltáson megy át, s a tropusok művészetévé alakul át (Klaniczy 1975, 56.). A változás elsősorban Petrus Ramus nevéhez köthető. Ramus a klasszikus, öt részes retorikát (inventio, dispositio, elocutio, memoria, actio) két részesre szűkítette le. Az inventio és a dispositio a dialektika része lett, a memoria önálló tudománnyá alakult: Ramus retorikája kizárólag az elocutiot és az actiot tartalmazta tehát. A retorika történetében a 16-17. század fordulója ennek az „ortodox rámizmusnak” a korszaka - még akkor is, ha Ramus szinkretikus követői nem sokkal ezután ki is egészítették a Ramus-féle klasszikus kétrészes retorikát a dialektikába átment részek pótlásával (oratoria). A 16. század utolsó negyedében mindenesetre (a klasszikus ötrészesek mellett) nagy számban voltak Magyarországon is használatban olyan retorika-tankönyvek, amelyek (az előadás, az actio kérdései mellett) szinte kizárólag a szóképek és az alakzatok (tropologia ill. schematologia) kérdéseire koncentráltak, s egyáltalán nem foglalkoztak a beszéd-elrendezés, a bizonyítás, a genera causarum, a genera dicendi vagy a statusok tanának problémáival (Bartók 1998, 108-122., Imre 2000. 131-183). Amikor pedig Philipp Melanchthon és követői a Szentírás-exegézis területén a leghatározottabban felléptek a négyes értelem (sensus litteralis, allegoricus, moralis, anagogicus) órigenészi tana ellen, s ezáltal, a betű szerinti értelem átvitt értelmekké történő transzformációival szemben, az átvitt értelemnek a betű szerintire való visszavezetésében jelölték ki a Biblia-értelmezés feladatát, akkor egy olyan, újszerű olvasásmódot szorgalmaztak, amely újra csak a trópusok és figurák kiemelt fontosságára hívta fel a figyelmet (Imre 2000, 19-128., 399-418.). A konkrét imitációs értekezésekben, a retorika történetében és az interpretáció-elméletben lezajlott ezen változások a 17. század elejére tehát, úgy tűnik, együttesen olyan szellemi környezetet teremtettek a költő-előd poétikai követése számára, amelyen belül az elődhöz való viszony kialakítása elsősorban a költői nyelvek: a kifejezés módjainak (elsősorban pedig az alkalmazott trópusok és figurák) versengésében ölthetett testet. *** Irodalom Ács (1992): Rimay János Írásai. Szerk.: Ács Pál. (Régi Magyar Könyvtár. Források 1. Szerk.: Kőszeghy Péter). Budapest, Balassi. Balassa (1643): Balassa Bálint allegorikus önéletrajzi drámája, In Régi Magyar Költők Tára XVII. század. (Szerk.: Stoll Béla) 12. kötet. Szerk.: Varga Imre - Cs. Havas Ágnes - Stoll Béla. Budapest, Akadémiai, 1987, 759.
Bán (1963): A barokk. Szerk.: Bán Imre. Budapest, Gondolat. Bán (1970): Bán Imre: A magyar manierista irodalom. ItK, 1970. 4. 451-465. = Uő: Eszmék és stílusok. Budapest, Akadémiai, 1976,168-185. Bán (1975): Bán Imre: Az imitatio mint a reneszánsz arisztotelizmus esztétikai kategóriája. FilKözl 1975. 4. 374-386. = Uő: Költők, eszmék, korszakok. Szerk.: Bitskey István, Debrecen, KLTE, 1997.
Bartók (1998): Bartók István: „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk” (Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630-1700 között). Budapest, Akadémiai - Universitas.
Dézsi (1923): Balassi Bálint minden munkái. Szerk.: Dézsi Lajos. 1-2.kötet. Budapest.
Eckhardt (1941): Eckhardt Sándor: Vallás és poézis. In Uő: Balassi Bálint. Bp. [1941.] 24-33. = Uő: Balassi-tanulmányok. Bp., Akadémiai, 1972. 152-160.
Eckhardt (1948): Eckhardt Sándor: A régi magyar költők képei. In Magyar Századok. Horváth János emlékkönyv. Budapest, 69-79. = In Uő: Balassi-tanulmányok. Budapest, Akadémia, 1972. 309-324.
Eckhardt (1951): Balassi Bálint Összes Művei. Összállította: Eckhardt Sándor. Budapest, Akadémiai. Eckhardt (1955): Rimay János Összes Művei. Összállította: Eckhardt Sándor. Budapest, Akadémiai. Gerézdi (1968): Gerézdi Rabán: Balassi Bálint utóélete. Itk, 1968. 4. 401-410. Hargittay (1979): Hargittay Emil: A 17. századi magyar vers poétikája. MTA I. OK 1979. 3-4. 321-330. Horváth I. (1982): Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben. Budapest, Akadémiai. Horváth I. (1997): Horváth Iván: Az eszményítő Balassi-kiadások ellen. Előzetes közlemény. In Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. Sorozatszerkesztő: Keserű Bálint) Szerk.: Balázs Mihály - Font Zsuzsa - Keserű Gizella - Ötvös Péter. Szeged, 191-203. H. Hubert (1995): H. Hubert Gabriella: Balassi Istenes énekeinek legelső kiadása? Magyar Könyvszemle, 1995. 2. 169-172. Imre (1984): Imre Mihály: Egy rímtoposz históriája (nép - szép - kép - ép...tép) ItK, 1984. 399-426. Imre (1995): Imre Mihály: „Magyarország panasza” - A Querela Hungariae toposz a XVI-XVII. század irodalmában. (Csokonai Könyvtár 5.) Debrecen, Kossuth. Imre (2000): Retorikák a reformáció korából. Szerk.: Imre Mihály (Csokonai Könyvtár, Források, 5.) Debrecen, Kossuth. Imre (2003): A Balassi-kánon első változata. Az 1595-ös bártfai antológia. Studia Litteraria (Tomus XLI.) 2003. 41-80. Klaniczay (1957): Klaniczay Tibor: Hozzászólás Balassi és Rimay verseinek kritikai kiadásához. MTA I. OK (XI.), 265-338. Klaniczay (1970): Klaniczay Tibor: A reneszánsz válsága és a manierizmus. ItK, 1970. 4. 419-450. = Uő: A múlt nagy korszakai. Budapest, Akadémiai, 1973. 226-282. Klaniczay (1975): A manierizmus. Budapest, Gondolat. Komlovszki (1982): Komlovszki Tibor: Rimay és a Balassi-hagyomány. ItK, 1982. 5-6. 589-600. Kovács (1970): Kovács Sándor Iván: A reneszánsz verskompozíció és felbomlásának néhány példája Rimaynál. ItK, 1970. 500-503. Kőszeghy (1999): Kőszeghy Péter: Balassi Bálint és Imre. In Jankovics József 50. születésnapjára. Budapest, Balassi-Rebakucs, 19-21. Kulcsár-Szabó (1995): Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás: létmód és/vagy funkció? It, 1995. 4. 495-541. Lachmann 1995: Renate Lachmann: A szinkretizmus mint a stílus provokációja. Helikon 1995. 3. 266-277. Nagy (1999): Nagy Levente: Imitációs technikák három 17. századi eposzunkban (Szigeti veszedelem, Kemény és Rákóczi-eposz). In Az olvasó - az olvasás. Irodalmi tanulmányok. Szerk.: L. Simon László és Thimár Attila. (FISZ Könyvek 1.) Budapest, FISZ, 185-199. Nuzzo (1994): Gyarmati Balassa Bálintnak Istenes éneki, Bécs, 1633. A fakszimile szövegét közzéteszi: Kőszeghy Péter. Armando Nuzzo tanulmányával. (Bibliotheca Hungarica Antiqua XXIX.) Budapest, Balassi. Ötvös (1990): Ötvös Péter: Rimay Balassi-kiadásának tervéhez. Egy meg nem kapott levél. ItK, 81-87. Pirnát (1964): Pirnát Antal: Rimay János. In A magyar irodalom története. Főszerk.: Sőtér István. II. A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. Szerk.: Klaniczay Tibor. Budapest, Akadémiai, 15-29. Stoll (1961): Régi Magyar Költők Tára XVII. század. (Szerk.: Stoll Béla) 3. kötet. Szerelmi és lakodalmas versek. Szerk.: Stoll Béla. Budapest, Akadémiai. Stoll (1994): Balassi-bibliográfia. Összeállította: Stoll Béla. (Balassi-füzetek 1. Sorozatszerkesztő: Kőszeghy Péter.) Budapest, Akadémiai. Szabó (1983): Balassi Bálint és Rimay János Istenes énekei. Szerk.: Szabó Géza. Budapest, Helikon Szigeti (1982): Szigeti Csaba: A Rimay-vershagyomány a XVII. században. ItK, 1982. 5-6. 614-619. Szigeti (1985): Szigeti Csaba: Appendix Balassiana (Kronológia, tradíció, hagyománytudat a XVII. századi Balassi-követő nemesi műköltészetben). ItK, 1985. 6. 675-687. Thienemann (1931): Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Pécs, Danubia. Thuri (1647): Thuri Mihály: Calliope múzsát dicsérték... In Régi Magyar Költők Tára XVII. század. (Szerk.: Stoll Béla) 4. kötet. Az unitáriusok költészete. (Szerk.: Stoll Béla.) Budapest, Akadémiai, 1969. 443-445 (443). V. Ecsedy (1997): V. Ecsedy Judit: Tipográfiai vizsgálódások az „Istenes énekek” körül. Magyar Könyvszemle, 1997. 2. 201-204. Vadai (1991): Vadai István: Balassi-Rimay Istenes Énekinek elveszett kiadásairól, ItK, 63‑73. Vadai (1994): Balassa-kódex, Közzéteszi: Kőszeghy Péter. Előszó, átírás, jegyzetek: Vadai István. [Hasonmás és betűhű átírás]. Budapest, Balassi Kiadó. Vadai (1994/2): óVadai István: Balassi Bálint fajtalan éneki, ItK, 673-681. Zemplényi (1998): Zemplényi Ferenc: Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom. Budapest, Universitas. Zemplényi (2002): Zemplényi Ferenc: Műfajok reneszánsz és barokk között. Budapest, Universitas. |