Történet

A történetek létmódjának megértése hasonló nehézségeket vet fel, mint az idő kérdésének filozófiai vizsgálata, amely kérdéskör kapcsán gyakran idézik Augustinus vélekedését: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdezik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” (2002: 319) Annak ellenére, hogy hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és mindannyian rendelkezünk egy előzetes tudással a történeteket illetően, nehéz ezt a tudást diszkurzív módon artikulálni.

Pedig elvileg a kérdés, hogy mi a történet, könnyen megválaszolható: a történet hipotetikus konstrukció és – szemben a narrációval – egyben transzmediális jelenség, vagyis nem egyik vagy másik médiumra jellemző, hanem egyszerre valamennyire. A történet hipotetikus konstrukció: ez azt jelenti, hogy soha nem történeteket olvasunk, hallgatunk vagy nézünk, hanem történetmesélő szövegeket vagy képeket, amelyekből következtetünk az elmesélt történetre. A történetek tehát a befogadás számára úgy adódnak, mint fordítások, mint olyan konstrukciók, amelyek a befogadás során képződnek meg. Ebben a konstrukciós tevékenységben az is közrejátszik, hogy az egyes történetek általánosabb történet- és műfajspecifikus sémákat követnek, amelyek egyben közvetítenek a legkülönfélébb narratívák között. A történetek és az egyes történetelemek „vándorolnak”: noha „számtalanok a világ történetei” (Barthes 1998: 528), ez nemcsak a történetek sokaságára vonatkozik, hanem az átírások, az átdolgozások gyakoriságára is. A módosítás azonban nemcsak a történetek előállítására, hanem a befogadásukra is jellemző. Gyakran lehetünk annak tanúi, hogy „ugyanaz” a történet az idők során teljesen új hangsúlyokat nyer.

A történeten különféle dolgokat értünk, és létmódjának eltérő aspektusai sok szempontból feszültségben is állhatnak egymással. A történet ugyanis egyszerre írható le lezárt logikai-szemantikai egységként, történések, cselekvések időbeli és oksági, motivációs zárt egységeként, illetve a megértés ambivalens alakzataként, egy kettős logika megnyilvánulásaként, amelyet az időbeli, valamint az oksági, motivációs összefüggések közötti feszültség hoz létre. A történeteket ugyanakkor meghatározhatjuk a befogadás felől: ebben az esetben nem a mi/micsoda?, hanem a miként? kérdése a meghatározó. Ebben az esetben a „történettel” a procedurális tudást nevezzük meg; azokat a módozatokat és eljárásokat, ahogy és amelyek segítségével történetként értünk meg térben és időben kibomló viszonyokat.

Ebben a fejezetben tehát e három említett megközelítésmód alapján magyarázzuk a történeteket. E megközelítésmódokat egyben „nevesítjük”, vagyis a történetekről való gondolkodás azon képviselőinek szövegein keresztül mutatjuk be, amelyek e megközelítésmódok főbb állításait kirajzolták.

Először a történetet úgy vizsgáljuk, mint logikai-szemantikai egységet. Ez a megközelítésmód leginkább a történet arisztotelészi értelmezésével rokon. Mint ismeretes, Arisztotelész a történetet „történések/események (pragma) összerakásának” (1997: 37, 50a5) nevezi, és azt tekinti a jó történet kitüntető jegyének, hogy zárt egységet alkot. A történet, amelyet Arisztotelész „mesének” (müthosznak) nevez, olyan egész, amelynek „kezdete, közepe és vége van” (41, 50b27). Ez a csak látszólag banális meghatározás azt emeli ki, hogy egy mese megszerkesztése nem merül ki időben és térben egymás mellett álló cselekvések bemutatásában, hanem ezek logikai vagy oksági egymásra vonatkoztatása teremti meg a történetet. Egy történetet onnan ismerünk fel, hogy nem puszta időbeli egymásmellettiségen alapul, hanem olyan zárt oksági, időbeli és motivációs összefüggéseken, amelyeket érvényesnek és értelmi szükségletünket kielégítőnek tartunk. Arisztotelész sokat idézett kitétele – miszerint a költői utánzás azért előbbre való, mint a történetíróé, mert nem azt utánozza, ami megtörtént, hanem a szükségszerűség és a valószínűség szerint utánoz – többek között ennek a szükségletünknek ad hangot.

A történet második említett megközelítését tekinthetjük kritikainak, amennyiben a történetet nem tekinti a fentebb tárgyalt egységképzet mentén leírhatónak. Narratívák révén értesülünk a legtöbb minket körülvevő dologról. A narratívák azt a kitüntetett módot jelentik, ahogyan dolgokat megértünk, és e megértést megosztjuk. Ugyanakkor a narratíva nem kizárólag a már-megértett közzétételének a formája. Akár azt is mondhatnánk, hogy az a jó narratíva, amely ellenszegül a megértésnek, vagyis nem oldódik fel egy szemantikai összefüggésben. Ekkor azt vizsgáljuk, hogy a narratívák miként teszik lehetővé, hogy akár egymásnak ellentmondó értelmezéseket is kiprovokáljanak.

A történetek harmadik bemutatott aspektusa a történetek befogadása felől artikulálható. Itt azt vizsgáljuk meg közelebbről, hogyan értünk meg narratívákat, egy adott kontextusban előforduló több jelentés esetén milyen kritériumok alapján döntünk a releváns jelentés kiválasztásában, hogyan kapcsoljuk össze az egyes elemeket történetté. A narratív megértésben azért van szükség procedurális tudásra, mert a deklaratív tudás1 útján szerzett információk gyakran ellentmondásosak, konfliktus jöhet létre a narráció és történet rendjéből származó információk között. Ilyenkor a nézőnek döntenie kell a konfliktusban álló értési lehetőségek között, pontosabban az egyes információkat olyan vonatkoztatási keretbe kell ágyaznia, mely meghatározza azok értékét.

A legvégén a történetek „műfaji” kódoltságával foglalkozunk. A legtöbb esetben a műfaji jelzések meghatározzák, vagy legalábbis befolyásolják, hogy milyen történetre számítsunk. A narratív alkotások esetében a műfajiság kérdései és a cselekménybonyolítás rendje szorosan összekapcsolódik. Gondoljunk arra, hogy egy valamelyest is gyakorlott néző vagy olvasó már a peritextuális jelzések alapján (stáblista, főcím, egy regény alcíme, fejezetcímek stb.) hozzávetőlegesen egy bizonyos cselekménybonyolításra, jellegzetes fordulatokra, műfajra következtet. De ez fordítva is igaz, vagyis a cselekménybonyolítás módosíthatja a műfajiságból következő elvárásokat, amelyek meghatározzák a történetté olvasás műveleteit, és műfajképző érvénnyel léphet fel. Innen tekintve a történet, a narratív kijelentések tárgyának rendje „visszahat” a megformálás, a bemutatás módozatára.