A nyenyec

Az rtf-változat letölthető innen

Nyenyec irodalom

A nyenyec irodalom megszületésének körülményei minden tekintetben megegyeznek a vogul és osztják irodalomról mondottakéval. Létrehozói többnyire tanítók, tanárok, a leningrádi Északi Népek Intézetének és a Herzen Pedagógiai Főiskolának egykori hallgatói, illetve ezeknek tanítványai. Feltétele, a nyenyec nyelvre alkalmazott ábécé, majd az ezen alapuló nemzeti nyelvű tankönyvekben megvalósuló írásbeliség a húszas, harmincas évek fordulóján teremtődött meg kollektív munka eredményeképp. Az elsősorban a kiváló szamojedológus, G. N. Prokofjev érdeméből az 1932-ben közreadott első tankönyv, „Az új szó” még latin betűs volt. 1937-ben térnek át a cirill alapú írásra. Az 1917 előtti nyenyec nyelvű kiadványok, illetve népköltési gyűjtések anyagát és tanulságait nem, vagy csak igen kismértékben hasznosították az új írásbeliség létrehozói, a múlt eredményeire egyáltalában nem támaszkodtak a nyenyec nemzeti műveltség első apostolai. Teljesen új lapot nyitottak, mindenben szakítva a múlttal, a régi és az új eredmények így csupán a nemzetközi szamojéd filológiában szerepelnek együtt, egymást kiegészítve.

A nyenyec szépirodalom első fórumai a húszas évek második felében más szibériai népekével közös, Leningrádban kiadott főiskolai almanachok, majd valamivel később a nyenyec nyelvű iskolai tankönyvek, valamint az első nyenyec nyelvű újság, az 1932 és 1934 között Narjan-Marban megjelenő „Vörös tundrajáró” voltak. Az első önálló szépirodalmi kiadvány az 1934-ben közreadott „Sarkvidék” című kötet Jegor Talejev, Pjotr Tajlarej és Szemjon Nogotiszij írásaival. Műveik részben folklórátdolgozások, részben agitációs célzatú megnyilatkozások. A nyenyec irodalom megalapítói között tartják számon továbbá Tyimofej Szinicint, Sz. Avgyejovot és J. Szoboljevet is.

A harmincas évek közepén lép színre több maradandó értékű mű létrehozatalával a nyenyec irodalom első jelentős nemzedéke. Ennek egyik kiemelkedő alakja a nyelvészként is kitűnő Anton Pirerka (1905−1941). Olvasókönyve és mesekötetei mellett megkülönböztetett figyelmet érdemel önéletrajzi elbeszélése, a „Vedo kisebb fia”. E műve csak sok évvel halála után jelent meg, felesége (a szamojéd nyelvek ismert kutatója, N. M. Tyerescsenko) és újságíró fia gondozásában. A hideg, a járványok, a természeti csapások pusztulással fenyegették a magára utalt nomád pásztorcsaládokat, különösképp azokat, amelyekből hiányzott a családfő – tanúsítja a régi nyenyec életet megrázóan dokumentáló írása.

Ivan F. Noho egykori szegény pásztorfiúból emelkedett felelős pártfunkcióba. A nyenyec dráma megteremtője. „Vauli Nyenyang” című drámájában a nyenyecek és az osztjákok közös, tizenkilencedik század eleji szociális indítékú felkelésének állít emléket, középpontban a zendülés vezetőjével, a címszereplővel. Az 1937-ben írt „Sámán” az új rend kibontakozását akadályozó, még mindig igen befolyásos sámánokat mutatja be.

Nyikolaj Vilka (1911−1941) sikeres elbeszélések és kisregények szerzője. Igen sokat tanult hírneves nagybátyjától, Tiko Vilkától. Maga is kitűnően ismeri a nyenyec folklórt és történelmet, amelyet forrásul véve meglepően fejlett stílusú prózai művek sorát írja. Több szibériai antológiában is helyet kapott két kisregénye, a „Marja” (1938) és „A szigeten” (1936). A forradalom előtti nyenyec sors krónikái ezek, az éhínség és a skorbut elől menekülő nyenyecek viszontagságairól adnak pontos és művészi képet.

A nyenyec irodalom háború utáni periódusát, főként az ötvenes évekét, de a későbbi időkét is I. G. Isztomin (1917) munkássága határozza meg. Zürjén családból származik, nyenyec környezetben nő fel, felsőbb iskoláit oroszul végzi. Mindhárom nyelven szabadon beszél és ír. Életét azonban a nyenyec nyelv és irodalom szolgálata tölti ki. Küzdelmes sors jutott osztályrészéül. Gyermekkorát egész életére kiható súlyos betegség komorította, apja a törvénytelenségek áldozata, bizalmatlansággal és gyanúval kellett magának is szembenéznie néhány évig. A szalehárdi tanítóképző elvégzése után 12 éven át nyenyecet, oroszt és rajzot tanít szülőföldjén, majd a tyumenyi könyvkiadónál a nemzetiségi irodalmak szerkesztője. Aktív közéleti ember is egyben, Északnyugat-Szibéria fiatal írói nem hiába tartják kedvelt mesterüknek. 1936 óta jelennek meg írásai, a lírának, drámának, prózának egyaránt művelője. Noha versei több antológiában is helyet kaptak, s „Virágok a hóban” című drámáját sikerrel játszotta a tyumenyi színház, igazi területe az epika, az elbeszélés és a kisregény, illetve e kettő határterülete. Publikációi előbb lapokban, antológiákban látnak napvilágot, majd a negyvenes évek legvégétől önálló kiadványok sora következik, jóval több mint tíz kötet nyenyecül és oroszul. Isztomint is legfőképp az életformaváltás kérdései foglalkoztatják, a legkülönfélébb embertípusok sorsában követi nyomon a jelen és a múlt találkozását. Idősek és fiatalok, férfiak és nők, egyének és közösségek viaskodnak e kérdéssel, de a csatát már nem egymás ellen, inkább önmagukkal vívják. A legsúlyosabb érvek a továbblépés mellett az életet szebbé és könnyebbé tevő tények: a tágas kőház a sátorral szemben, a villanyvilágítás a mécs ellenében, a közösség szervezett, céltudatos, együttes tevékenysége a kiszolgáltatott és gyakran rögtönzésre késztetett egyénnel szemben. Alakjai sorából mindamellett nem az új világ szószólói a leghitelesebbek, hanem az idősek, a tegnaptól elszakadni kezdők, a vívódók, a félúton állók. Felejthetetlen „Az utolsó vándorút” című kisregény öreg nyenyec házaspára, ahogy fokozatosan oldódó bizalmatlansággal civilizálódik, de szomorúságuk is érthető, hiszen amit elhagynak, a nomád vándorlás, a csum,[1]

a szokások, a fából készült kis bálványok voltaképp egész cselekvő életüket, fiatalságukat jelentette. Szelíd mosollyal jellemzi a „Szilveszteri mulatság” című pompás elbeszélés élemedett nyenyecét is, aki a megszakítás nélküli kemény munkában töltött élet alkonyán ismeri csak meg a felhőtlen vidámságot, a felnőtteket is megillető játékot.

A kommunista párt nevezetes XX. kongresszusa után fiatal alkotók sora lép színre a nyenyec irodalomban is, működésükkel e kis irodalom felívelő, termékeny periódusa veszi kezdetét.

A nemzedék legidősebbje Ivan Juganpelik (1925), aki gyermek- és ifjúkorát apjának segédkezve vadászként, halászként töltötte el. A Vörös Hadsereg katonájaként a Nagy Honvédő Háborúban kétszer is súlyos sebet kap. Leszerelése után kezd tanulni, politikai tanfolyamokat végez, klubvezetőként, komszomoltitkárként, majd 1953-tól újságíróként dolgozik. Ekkoriban kezdi komolyabban is foglalkoztatni népe folklórja, amelynek a későbbiekben egyik jeles gyűjtője és közreadója lesz. Költészetét nagy általánosságban a közéletiség jellemzi, ő a nyenyec nyelvű politikai líra legjelentősebb művelője. Több önálló kötete is megjelent, közülük az „Északi fény” (1969) a legfigyelemreméltóbb.

Leonyid V. Lapcuj (1932) nevét a nyenyecek mellett széles körben megismerték a Szovjetunió oroszul olvasó polgárai is. A tundrák fia rendkívül nehéz, betegségekkel súlyosbított gyermekkor után jut el az újságírás révén az irodalomhoz. 1951-től rendszeresen publikál verset, elbeszélést, riportot vegyesen. A jellegzetes északi témák megszállottja. A ridegnek és egyhangúnak mondott szibériai táj ezernyi szépségét csillantja meg nyelvileg is, formailag is gondos költeményeiben, prózai írásai pedig a nyenyec élet mindennapjainak s számos jól megválasztott nyenyec alaknak a tükörképei. A polgári életben pártmunkásként tevékenykedő költő és író oroszul is, nyenyecül is több önálló kötetet publikált már, közülük jelentősebb az „Elbeszélések Jamalról” (1962); „A tundra” (1970); „Az én földem” (1973). Kortársai nevében is szól – hasonló részletet bármelyiküktől idézhetnénk – mikor így ír szűkebb hazájáról:

(részlet, H. Kiss Judit fordítása)