7. A 20. század kezdetétől napjainkig

 

A 19. század végére Magyarországon és Finnországban a finnugrisztika tekintélyes tudománnyá vált. A 20. század folyamán mindkét országban több oktató-, kutatóközpont jött létre, a finnugrisztika művelése a 19. század 2. fele óta folyamatosnak mondható. Kutatástörténeti áttekintésünkben ezért a továbbiakban már nem térünk ki egy-egy személy működésére, csupán csak a 20. századi változások, főbb fejlődési irányok jellemzésére törekszünk. A 20. századi finnugrisztika részletesebb kutatástörténeti áttekintése több műben is megtalálható.

 

Azzal egyidőben, hogy a finnugor anyanyelvű országokban a finnugor nyelvészet elismert tudománnyá vált, a nyelvtudomány fejlődésében történtek olyan változások, amelyek hatására a történeti nyelvészet nagy korszaka lassan lezárult. Ferdinand de SAUSSURE (1857–1913), a genfi egyetem tanára előadásain a nyelv újszerű megközelítését hirdette, a történeti tényezőket teljesen figyelmen kívül hagyta a nyelv általános elemzése során.[1] Rövidesen a filozófiában is nyelvi fordulat következik be: a nyelv és a tudás viszonya lesz a legfőbb kutatási téma. A kutatás hangsúlyainak eltolódása lassan érezteti hatását: a 20. század második felében kibontakozó szövegnyelvészet háttérbe szorítja a történeti nyelvészetet. Hasonló fejlődési irányt mutat egyébként az irodalomtudomány is: az alkotók és művek történeti hátterének vizsgálata helyett a megalkotott szöveg minden külső körülménytől mentes értelmezésére törekszik.

 

A 20. század első felében a finnugor nyelvészet még hagyományos irányait műveli tovább: nyelvtörténet, nyelvjáráskutatás, szófejtések, idegen nyelvi hatások vizsgálata stb. Magyarországon az ugor–török háború után a turanizmus eszméje jelent új veszélyt a finnugor kutatásokra. E mozgalom 1913-ban bontott zászlót, s vezetői között a kor számos elismert szakemberét találjuk (GOMBOCZ Zoltán, NÉMETH Gyula, TELEKI Pál stb.) A cél a magyarság ősi gyökereinek feltárása volt. Az első világháború, s következtében az ország nagy részének elvesztése azonban erős identitásválságot okozott a magyar gondolkodó értelmiség körében. A reváns vágya a turanisták táborát és eszméjét felhígította, egyre többen képzelték, hogy a Kárpát-medencétől keletre élő népek elhivatott vezetője a magyarság. A Turán című folyóirat a tudósok kivonulása után az álmodozók, amatőr keletkutatók fóruma lett.

Az ingatag politikai viszonyok keltette tanácstalanságot, útkeresést jelzi a rokonságkereső törekvések fellendülése. PRŐHLE Vilmos és PAPP Ferenc a magyar–japán nyelvrokonság mellett érvelt. ACZÉL József a görög nyelvvel rokonította a magyart, FEHÉR István pedig nyelvünk angolszász eredetét hirdette.[2]

 

A turanizmus eszméje egyes politikai körök számára is kedvező volt: a Kisantant országai által körbevett Magyarország számára kitörési lehetőséget kínált. A szövetségesek keresése fordította a magyar politikusok figyelmét a függetlenné vált Finnország és Észtország felé is. A finnugor országok egymásra találása, kulturális kapcsolatainak erősítése azonban nem adott elég erőt Magyarország számára, így a politika lassan kihátrált e kapcsolatok mögül.

 

A finnugorság iránt felkeltett érdeklődést kihasználva, Finnugor rokonságunk című, enciklopédikus alapossággal megírt művében (1937) a művelt olvasóközönség számára ZSIRAI Miklós összefoglalta az alapvető tudnivalókat a finnugor népekről, nyelvekről és a finnugrisztika tudománytörténetéről.

 

A két világháború között Magyarországon a budapesti, a debreceni és a szegedi egyetemen lehetett finnugrisztikai kurzusokat hallgatni. (Tanszék azonban csak Budapesten működött.) Finnugristáink működésének eredményeképpen a magyar irodalomba szervesen beépül a finnugor folklórhagyomány: felhasználják motívumait, stíluselemeit, utalnak szereplőire.[3]

 

Az első világháború vége felé Oroszországban új politikai berendezkedést hoztak létre a forradalommal hatalomra jutott bolsevikok. Az új vezetés mindenféle szépet és jót ígért az embereknek. A népek közötti egyenlőség eszméje Oroszország finnugor népei számára is esélyt kínált a felemelkedésre. Az 1920-as években a finnugor nemzeti mozgalmak fejlődése idején a finnugor tudományok előtt is szép jövő állt. Személyes kapcsolatok is kialakultak magyar és oroszországi finnugor nemzetiségű tudósok között. A fejlődés a 30-as években tört meg, a birodalom fennmaradásáért küzdve mindenkiben ellenséget sejtett. A finnugor nemzetiségi értelmiséget megsemmisítették. Többségüket egyszerűen kivégezték, a maradék táborokban pusztult el.

 

A második világháború során a Szovjetunió felszámolta Észtország függetlenségét. Ekkor az észt értelmiség sok jeles képviselője hagyta el az országot. Jónéhány tudós Svédországban, az Egyesült Államokban vagy Kanadában folytatta tudományos karrierjét. Az észt emigránsoknak – a magyarokkal együtt – nagy szerepük volt a finnugor kutatások meghonosításában az észak-amerikai kontinensen.

 

A 2. világháború utáni rendszerváltás éles határt képezett a magyarság kultúrájában és ennek megfelelően a magyar tudományban is. Rákosi Mátyás alatt, a szocialista rendszer legerőszakosabb éveiben a tudománynak a szovjet eredmények és nézetek hirdetése volt a legfőbb feladata. A külföldre emigrált magyarok körében elterjedt az a nézet, hogy a finnugor nyelvrokonságot a Habsburgok után most egyik másik elnyomó hatalom, a Szovjetunió igyekszik ráerőltetni a magyarságra. (Az előző bekezdésben említett szörnyűségekről ekkor a külvilág még semmit sem tudott, s azzal sem volt tisztában, hogy a Szovjetunió erőszakosan törekszik kisebb népei asszimilálására, tehát egyáltalán nem érdeke a finnugor kapcsolatok ápolása és a kis finnugor népek kultúrájának támogatása.)

 

Az 1960-as évekig a finnugor oktatás esetleges volt a magyarországi egyetemeken: tehetséges és érdeklődő diákok hallgathattak finnugrisztikai órákat. A képzés reformja során finnugor szak indult előbb a budapesti majd a szegedi egyetemen. Ez azt jelentette, hogy finnugor szakos diplomát lehetett szerezni. A szocializmus évei alatt Debrecenben is megindult a finnugor szakos képzés, Budapesten pedig finn szakos képzés is kezdődött. Finnugor tanszék létesült előbb Pécsett, majd Szombathelyen. A rendszerváltás után Budapesten észt szakos képzés is indult. Az egyházi felsőoktatás újraindulásával pedig újabb oktató- és kutatóhelyek jöttek létre, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen finnugor tanszék is létesült. Ezeket az eseményeket és a tanszékek történetét ezen áttekintés keretében nem tudjuk részletesebben tárgyalni. Minden finnugor oktató- és kutatóhely feldolgozta és szakmai kiadványokban közzétette saját történetét. Tananyagunk jellegéből következően külön felhívjuk a figyelmet az interneten elérhető kutatástörténeti áttekintésekre, illetve az oktató- és kutatóhelyek tevékenységét bemutató oldalakra.[4]

 

Ezekben az évtizedekben a Szovjetunióban is bizonyos mértékig konszolidálódott a helyzet. A finnugor területeken az őslakosok nyelvének oktatását változatlanul igyekeztek háttérbe szorítani, de egyes finnugor tudományok művelhetővé váltak. Kiépültek a tudományos kutatás bázisai is: a finnugor köztársaságokban a tudományos akadémia helyi részlegeiben nyelvészeti, néprajzi, régészeti kutatócsoportok kezdték meg működésüket, s a finnugor fővárosokban (Szaranszk, Sziktivkar, Joskar-Ola, Izsevszk, Petrozavodszk) a helyi egyetemeken, pedagógia főiskolákon is lehetett finnugrisztikai stúdiumokat hallgatni. Leginkább a finnugor népek történelmének kutatását akadályozták, talán abból kiindulva, hogy ha elveszik egy nép múltját, akkor annak jövője sem lesz. A Szovjetunióhoz csatolt Észtországban a finnugor nyelvészeti kutatások megőrizték korábbi színvonalukat. Jellemző, hogy a szovjet finnugrisztikai folyóirat (Szovjetszkoje finnougrovegyenyije) is Tallinnban jelent meg.

 

Az 1960-as – 70-es években a tudomány nemzetközivé vált. Tudományos expedíció tagjaként vagy nyelvtanárként magyar és finn kutatók vették fel a kapcsolatot finnugor kollégáikkal, jutottak el távoli vidékekre. A kapcsolatok intézményesítése, rendszeressé tétele érdekében a szakemberek megteremtették a tudományos eszmecserék fórumát, 1960-ban összehívták az első finnugor kongresszust. E rendezvény öt évenként visszatérően számvetésre, az új kutatási irányok kijelölésére ösztönzi a kutatókat. Az elhangzott előadásokat összegyűjtő kötetek a finnugrisztikai folyóiratok mellett a legfontosabb szakirodalmi forrást jelentik.

 

Ebben az időszakban a finnugrisztika helyzete szilárdnak tűnt Magyarországon. A finnugor nyelvrokonság általánosan elfogadottá vált. Egyre gyarapodó intézményhálózatban folyt a felsőfokú finnugrisztikai képzés. A szocializmus konszolidáltabb, kádári évei alatt azonban mind könnyebben jutottak be Magyarországra a külföldön kibontakozó sumer-magyarológia kiadványai. Bátrabbak lettek itthon is a finnugor nyelvrokonság elutasítói. Az értelmiség egy része számára úgy tűnt, hogy elhallgatnak előle valamit, elhallgatják az igazságot a magyarság eredetéről, s teszik mindezt a népelnyomó szocialista rendszer és a Szovjetunió érdekében. Mind több híve lett a sumer–magyar nyelvrokonságnak. A 19. század 2. felében megszületett elmélet valójában ekkor érkezett el Magyarországra. Az elmélet abszolút tudománytalanságára Sumer és magyar? című könyvében KOMORÓCZI Géza mutatott rá.[5] Vázolta társadalmi hátterét is, rámutatva, hogy elsősorban a reálértelmiség (mérnökök, orvosok) körében vált népszerűvé.

A tudományos kritika hatástalan volt azokkal szemben akik nem értették a történeti nyelvészet módszereit, s magyar nemzeti érzésük kiélésében a finnugor nyelvrokonságot korlátozó tényezőnek vélték.

A rendszerváltás után ugyanolyan identitásválság alakult ki, mint a vesztett első világháborút követően. Különféle nyelvrokonság-elméletek keringenek a levegőben, híveket mindegyik talál magának. Megismerkedhettünk azzal az elképzeléssel, hogy Jézus magyar származású, a magyar a világ ősnyelve, illetve a magyarok a Marsról jöttek. Újraindult a Turán folyóirat is, amelyben békés egyetértésben megférnek az egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézetek. Szerzőiket összeköti a finnugor nyelvrokonság elutasítása.

 

Napjainkban a történeti nyelvészet eredményeit, módszereit támadások érik a nyelvészet berkein belül is. A nyelvészet érdeklődési körébe a 20. század folyamán fokozatosan más problémák kerültek, mint arra korábban már utaltunk. Ez sokáig nem okozott problémát a nyelvtudományban, a különböző kutatási irányok békésen megfértek egymás mellett. Manapság azonban működnek olyan nyelvészek, akik a maguk szakterületének elismert kutatói, de már nem ismerik és nem értik a történeti nyelvészet módszereit, kutatási céljait. Angela MARCANTONIO vagy Mario ALINEI neve és történeti nyelvészeti „kalandozásai” jelzik ezt az irányzatot.

 

A finnugor nyelvrokonság hátterének feltárásában nagy szerepe lehet a társtudományoknak. A történeti nyelvészet 19. századi kutatói a finnugor nyelvrokonság sematikus leszármazási rendjét rávetítették a finnugor népek őstörténetére is. Az alapnyelv felbomlásához hasonlóan képzelték el az alapnyelvi népesség kisebb alcsoportokra bomlását, majd a mai finnugor nyelveket beszélő közösségek kialakulását. A sematikus elképzelés része volt, hogy az őshaza alapterületét viszonylag kicsinek képzelték el, ahol kis létszámú közösség élt. Ez a közösség aztán számban gyarapodni kezdett, területét kinőtte, s szétvándorlásával megindult a nyelvi osztódás is. A nyelvészek körében néha még ma is felbukkan ez az elavult nézet. Ezt a sémát a régészet eredményei lassan felülírják. A balti finn közösségek nyugatra vándorlása a finnugor őshazából nem bizonyítható. Az ugor, a permi és a volgai népek elődei folyamatos etnikai és kulturális kapcsolatban álltak egymással. Ismerünk olyan régészeti kultúrát, amelynek egyaránt szerepe volt a permiek és a cseremiszek etnogenezisében, ugyanakkor látható, hogy minden finnugor etnikum kialakulása több szálon futott, nincs olyan régészeti kultúra, amerre rámondhatnánk, hogy ez volt az ősudmurt, ősmordvin vagy ősmari népesség kultúrája. A néppé válás és a nyelv kialakulása a hagyományos családfaábrán nem szemléltethető. A folyamatos etnikumközi érintkezést valószínűsítik az antropológiai vizsgálatok is. A kezdeti módszertani hibákat leküzdve, midőn a mai finnugor népek genetikai állományából próbáltak meg őstörténeti következtetésekre jutni, ma már régészeti feltárásokon talált csontleletek genetikai összetevőit vizsgálják. E kutatások nem kérdőjelezik meg a finnugor nyelvrokonság tényét, csupán a nyelvi változások rekonstruálásához nyújtanak segítséget. A történeti nyelvészet módszerei változatlanul kikerülhetetlenek a nyelvek rokonsági viszonyainak feltárásában.

 

(Klima László)

 

 

[1] Fő műve, a Bevezetés az általános nyelvészetbe 1916-ban, már halála után jelent meg. Első magyar kiadása: Bp. 1967.

[2] Lásd Zsirai Miklós összefoglalását: Őstörténeti csodabogarak. In: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Bp. 1943. Reprint: 1986. 266–289.

[3] Domokos Péter: i. m. Bp. 1998.2 152–167.

[5] Komoróczi Géza: Sumer és magyar? Bp. 1976.