Viczén István: Lucadisznó

Hogy a Luca-napi szokásoknak mi volt a jelentősége, pontosan senki nem tudta megmondani, de azt a faluban mindenki tudja, hogy a lucázáshoz nélkülözhetetlen volt a mákos kukorica. A kukoricát lemorzsolták és megfőzték puhára, cukrot és mákot szórtak rá. Tehát ha mákos kukorica, természetesen disznó is kellett hozzá. Egyes tájegységek néprajzi szokásaikban olvashatjuk, hogy Luca napjához sok mendemonda fűződik, mely a téli időszak kezdetét jelenti. A falusi emberek részére is megszűntek a kinti munkálatok, így jobban megengedhették maguknak a vidámságot és szórakozást.
Nagyanyám mesélte még ifjú koromban, hogy a múlt század végén és a század elején a lányok Luca napján milyen kísérletekkel tudták meg jövendőbelijük nevét, vagy hogyan készült a Luca-szék. Mert nemcsak más tájegységekben, de Deresken is régebben elég babonás volt a nép, hittek a boszorkányok létezésében, az állatok megrontásában, de ezekre már nem nagyon emlékeznek az emberek.
Térjünk át a lucázás sokáig élő szokására, amely a faluban hagyománnyá vált.
A falu lakói, tekintettel arra, hogy volt-e a családban lány vagy nem, Luca estéjére mákos kukoricát főztek. Így is maradt meg a nép emlékezetében: Luca napi mákos kukorica. Különösen a fonóházaknál volt elkerülhetetlen a kukoricafőzés, de általában családi körben is megtartották ezt a hagyományt. Abban a családban, ahol többen is összejöttek a fonóba, nagy tál mákos kukoricát tett a háziasszony az asztalra és azt el is kellett fogyasztaniuk, mert ha nem, akkor annyi szeplő maradt a lányuk arcán, ahány szem mák maradt a tálban, így a tálat ki is kellett törölni. Így tartották a régi öregek.
Az igazi lucázás azonban csak a késő esti órákban kezdődött. A legények már napok óta készültek erre a napra, illetve estére, mert egy legénynek disznónak kellett beöltöznie, a disznóhoz pedig pásztorember és annak felesége is kellett. Ezekhez pedig kellékek és öltözékek voltak szükségesek. Disznónak mindig testesebb legényt választottak, így jó nagy hízódisznót mutatott. Régebben faluhelyen mindig került báránybőrsuba, melyet a legény felvett magára, az ügyes legénykezek kartonból, vagy egyéb anyagból disznófejet készítettek, azt a fejére húzták. Nagyon mulatságos hízódisznót tudtak kivitelezni az ügyes legények.
A pásztorember és a felesége a ház körül összeszedték a legelhasználtabb, a legrosszabb férfi és női ruhadarabokat és azt vették magukra, hogy minél nevetségesebbek legyenek. A legények pedig már előre kinyomozták, hogy hol, melyik háznál gyűltek össze a lányok és fiatal asszonyok Luca napján a fonóba. Több háznál is összegyűltek a lányok, asszonyok, de különösen a lányos házhoz látogattak el, mert tudták, hogy oda elmennek a legények lucázni és mindenki kíváncsi volt a nagy mókázásra. Először odalátogattak el, ahol a lány és szülei odahaza tartózkodtak, illetve nem mentek a fonóházba, mert azok a lányok, akiknek már komolyabb udvarlójuk volt, nem nagyon jártak a fonóba, mert a vőlegényjelölt esténként a lánynál tartózkodott.
A lucadisznót és pásztorpárt a legénycsapat kísérte végig a falu utcáján, nagy ostorpattogással és lármával, mint mikor a kondát, illetve a disznókat terelik a legelőre. Ilyen nagy lármával látogattak el minden lányos házhoz, jövetelüket elárulta a nagy zsivaj és lárma, „huj te disznó” kiáltásokkal. Ott, ahol csak a család volt egyedül, a mókázás is tűrhetőbb volt, kulturáltabban zajlott az egész lucázás, de a fonóházakban, vagy a kiszemelt házaknál, ahol a tréfát és mókázást megértették, ott aztán nem volt pardon. Borzasztó csacska, sőt illetlen jeleneteket tudtak előidézni, ezt már én magam is tudom igazolni, mert több éven keresztül én is eljátszottam a pásztor felesége szerepet. A disznó pedig kereste a lányokat és fiatalasszonyokat és dörzsölődött hozzájuk, a pásztorember játszotta a szerelmes férfit és beleszeretett egy-egy lányba, vagy fiatal menyecskébe, ebből aztán féltékenységi jelenetek keletkeztek a pásztor és felesége között. A fonóházban nagy volt a zsivaj, sikoltozás, nevetés. Mikor kissé a hangulat csendesedett, a háziasszony vagy a lánya mákos kukoricával kínálta meg a lucázó legényeket, sőt még a disznót is, mivel a disznó a kukoricától hízik a legjobban. A disznót több helyen megtréfálták, mert a lányok a kukoricát cukor helyett megsózták és azt adták neki. Az illető, aki a disznó bőrében volt, prüszkölt, tombolt a sós kukoricától. A házigazda a móka befejeztével megkínálta a legényeket jó papramorgóval, s ez még jobban tetézte a bátorságot, különösen a pásztorpárnál.
A pásztornak és feleségének nagyszerű mókamesternek kellett lennie, akik jól el tudták szórakoztatni a fonóban lévő társaságot. A lucázás sokszor hajnali két-három óráig is eltartott, különösen ott, ahol a családtagok és a fonóban megjelentek is szerették a tréfát, megértették azt. A pásztor és a felesége, no meg a disznó is, a végére rendesen kimerültek, mert a sok kacatban, a meleg fonóházakban az izzadságtól teljesen vizesek voltak. Az asszonyi népnek aztán karácsonyig volt beszédtéma, mert ha két fehércseléd összetalálkozott, a Luca napi eseményről folyt a beszéd. Itt azt is eldöntötték, hogy ki kivel szemezett, vagyis melyik legény melyik lány körül volt. Sok esetben a fonóházak hozták össze a párokat, melyből aztán később szerelem is kialakult. A falu fiataljai hasonló mókázásban lelték örömüket a hosszú téli estéken, mert a fiatalok egyedüli szórakozást a régi népi hagyományok felelevenítésében leltek, mivel akkor még sem televízió sem rádió nem volt a faluban.
Ma már csak a falu öregjei és idősebb polgára emlegetik: „régi szép idők, régi szép emlékek”, melyben nagy igazság is van, mert a népi szokásokat és hagyományokat csak addig lehetett tisztán megőrizni, míg a modern technika, a televízió, a rádió, magnó és a videó el nem vette az emberek, főleg a fiatalság figyelmét a hagyományok ápolásáról. Így a Luca napi hagyományos mókázás is az ötvenes évektől fokozatosan megszűntek.
A lucázást ma már nem folytatják, de a mákos kukorica készítése erre az alkalomra még ma is szokásban van és az emlékeztet a régi szép időkre, a vidám téli szórakozásra.

GÖMÖR NÉPRAJZA LII. Fejezetek két Túróc-völgyi falu – Deresk és Lévárt – néprajzához. Debrecen, 1998