A NÉPSZOKÁSKUTATÁS TUDOMÁNYTÖRTÉNETE.A néprajztudományban általában, a folklorisztikai kutatásokban pedig különösen kedvelt a népszokások, azaz a népélet színes és változatos jeleneteinek a bemutatása. A 19. század elejétől mind a külföldi, mind a hazai tudományokban megindul az érdeklődés a népszokások iránt, s jó ideig azonban nem fogalmazódik meg elméleti szinten azok mibenléte. Némelykor a néphit kutatásába bevonva jelennek meg szokásleírások, máskor éppen a néphitre vonatkozó kérdésfelvetésekre kapott válaszok mennyisége és minősége kényszeríti ki a szokások önálló tárgyalását. Ezt példázza Wilhelm Manhardt kérdőíve, majd összefoglaló monográfiája az erdő és a szántóföld "„kultuszairól”. Lassanként - főleg a francia és német kutatási gyakorlatban - alakul ki a szokáscselekvések hétköznapi szintjének (német Sitte, francia moeurs) és alkalomhoz fűződő típusainak (Brauch, coutume) megkülönböztetése.1 Paul Sartori 1960-ban megjelent áttekintéséhez már e fogalmi megkülönböztetést használja. Arnold van Gennep a mágikus-mitikus gondolkodás sajátszerűségeit kutató elődök Frazer, Taylor, Manhardt után e gondolkodást tükröző cselekvések, a rítusok iránt érdeklődve dolgozza ki az átmeneti rítusok osztályozási rendszerét 1909-ben.2 Modelljét a hatvanas évek végén kritikailag újraértékeli a nemzetközi szakkutatás, több mint ötven évig azonban elméleti-terminológiai vonatkozásban nem sok előrelépés történik. Richard Wolfram, Lauri Honko és mások javaslatai nem igazán találnak visszhangra. Az úgynevezett európai etnológia térnyerése sem segítette eddig a szokás-kutatás alapvonalai összehangolását és a terminológiai zűrzavar felszámolását. Az 1987-ben Zürichben3 a SIEF által rendezett „életciklusok” című konferencia is a sokféleséget dokumentálta, de nem alakította ki a kutatások folytatásához szükséges megfeleltetéseket. Van Gennep munkásságában nemcsak a rites de passage fogalmának megalkotását, módszerként való alkalmazását becsülhetjük, hanem őt tartjuk szinte az egyetlen oly folkloristának, aki a folklór nagy részét szokás-keretbe illesztve mutatta be Manuel de folklore français című többkötetes munkájában a negyvenes-ötvenes években.4 Nálunk tudománytörténeti szempontból Réső Ensel Sándor 1868-ban kiadott Magyarországi népszokások című gyűjteménye tekinthető az indulásnak.5 (A „népszokás” kifejezés a német „Voksbrauch” tükörfordításaként is itt fordul elő először, a népdal, népmese kifejezések sorához csatlakozva.) E tarka példatárban már szerepelnek mindazok a témák, amelyek a későbbiekben a kutatás tárgyát képezik . Ekkor ide elsősorban a parasztok és a parasztokkal kapcsolatban álló kézművesek életének látványos eseményeit sorolták: ezek egy része az emberi élet fontos állomásaihoz, a születéshez, házassághoz, halálhoz, másrészt az év ünnepeihez kapcsolódtak. Az év ünnepei túlnyomórészt vallási ünnepek is, ám ebbe a sorba beletartoztak az egyes foglalkozások, munkafajták ünnepivé emelt mozzanatai, vagy a táras együttlét nevezetes alkalmai is. RÉSŐ ENSEL SÁNDOR előtt csak szórványosan találkozunk a népélet jeleneteinek a bemutatásával. A tájleírásoktól a népszínművekig számtalan helyen és alkalommal bukkanhatunk többé-kevésbé hiteles vagy stilizált „népi életképekre”.A falusi nép életmódjának , szokásainak és szellemi megnyilvánulásainak a megismerése, mint igény, bele ágyazódott a nemzet múltjára vonatkozó ismeretek összegyűjtésének, rögzítésének és értelmezésének a nagyon széles folyamatába. Mind ennek az az alapja, hogy a XIX. század elejének általános felfogása szerint a paraszti életvilág nagyon ősi vonásokat őrzött meg és tartott fent : megismerése nemcsak a kortárs társadalmi állapotok feltárását, hanem a múltból őrzött nemzeti kincsek felszínre hozatalát is szolgálja. Ebben az időszakban kezdődik nem csak a múlt örökségének a számbavétele, hanem az ország jelenbeli állapotának a felmérése is. Az ország lakosai életmódjának és tevékenységeinek a leírásával kapcsoltban CsAPLOVICS JÁNOS 1822-ben használta először az ethnographia kifejezést az Ethnographiai értekezés Magyarországról című munkájában. A népélettel foglalkozó írásokban azután ebben a korban még egymás mellé kerülhetett a táj, a természeti látnivalók, a történelem emlékét őrző régi várromok, a tájat benépesítő emberek és foglalatosságaik , kedvteléseik bemutatása. A nemzeti sajátosságok felmutatásának a vágya a különös, színes, érdekes , már-már exotikus vagy annak tűnő vonásokra irányult .A közlemények megjelenhettek folyóiratokban , a Tudományos Gyűjtemény vagy a Tudománytár lapjain illetve más újságokban is. A népélet jobbításának a szándéka is felbukkan: néhol olyan körvonalazottan, mint TESSEDIK SÁMUEL műveiben vagy a magyar orvosok és természetvizsgálók évi közgyűléseinek anyagát tartalmazó kiadványokban vagy a babonák ellen irányuló felvilágosító könyvecskékben. A vegyes tartalmú népleíró irodalom mellett megindul a témák szerinti differenciálódás, amivel párhuzamosan a kutatás módszerei is kezdenek rögzülni. A népszokáskutatás nálunk az elmúlt mintegy másfél száz év alatt újabb és újabb tartományokat fedezett fel magának, amelyek közül nem egy önálló kutatási területté vált. Ilyen például a játék, vagy a népi jogszokások vizsgálata. A kutatási témák megválasztásának története nem egy-egy kidolgozott szokáselmélet logikáját követte, hiszen ilyen elmélettel ma sem igen rendelkezünk, hanem számos más tényező eredménye volt. Ezek között említhetjük a népszokáskutatásnál valamivel előrébb járó néphit- és népköltészet-kutatás megoldásait, a népi kultúra egészére vonatkozó elgondolásokat, magát a kutatási hagyományokat, tudománypolitikai elgondolásokat, meg a kutatók egyéni érdeklődésének motívumait (pl. a gyermekfolklór, az asszonyok élete, a munkáshagyományok vagy éppen a szórakozás témáit illetően). Már Ipolyi Arnold is említi a Magyar Mythologiájának fejezeteiben a népszokásokat - például a temetkezéssel kapcsolatos szokásokat -, amelyek hátterében a kereszténység előtti hiedelmek meglétét majd továbbélését tételezte fel. A munka IX. fejezete - Égitestek, természeti tünemények – III. részében a Nyár és tél alfejezetben például így ír ”A nyár és tél körüli különös mythosi képletek nyoma s azoknak kitűnő személyesítése azonban legélénkebben maradt fenn a sajátságos népszokásokban, melyek közönségesen az időszaki fordulatokkal még sok helyt divatoznak.” Így kerül szóba a tél kihordása , a tavasz behozatala, a farsang végi rönkhúzás, bőgő temetés, A Gergely járás, májusfa állítás, a pünkösdi szokások, stb. Ezeknek és a könyvben másutt is felbukkanó szokásoknak a felsorakoztatása mögött még nem sejlik fel a szokások önálló rendszerként való leírásának a szándéka. A néphit kutatásához képest távolabbról ,de mégis felismerhetően van jelen a mitológiai kutatási irány a szokás-kutatásban is a XIX. századtól napjainkig. Sebestyén Gyula regősénekekkel foglalkozó tanulmányaiban látható a jelenben megfigyelt szokásnak mítikus gyökerekkel való összekötése. Még az ő nyomán elinduló Róheim Géza is, amint erről 1925-ben megjelent Magyar néphit és népszokások című műve előszavában írja, elsősorban olyan népszokások iránt érdeklődött, amelyek hiedelem-háttere mitológiai jellegű lehetett.6 Ugyanakkor Róheim felismerte a népszokások történeti rétegzettségének és e rétegeződés történeti változásainak a fontosságát. A Marót Károly által képviselt ritológiai felfogás nemigen hagyott nyomot a népszokások elemzésében. Róheim óta a népszokások történetiségének bemutatása az egyik olyan szempont, amely a magyar népszokáskutatás történetében mondhatni a kezdetektől napjainkig megjelenik. Róheim Gézát még leginkább az eredet kérdései foglalkoztatták, később a történetiség a népszokások formai megjelenésének alakulására vonatkozóan került kifejtésre. Nála a „mitológiai” és a „ történeti „ megközelítés a pszichoanalitikus értelmezésben összekapcsolódik. A későbbiekben egymástól inkább elválasztva láthatjuk viszont a kétféle szemléletet . Dömötör Tekla Naptári ünnepek - népi színjátszás című 1964-ben publikált munkája konkrét adatokon alapuló történeti áttekintést ad a szokásokról. Alapvető összegezése kétségtelenül történeti –leíró jellegű. A kortárs DIÓSZEGI VILMOS , aki elsősorban a néphit és a sámánizmus közötti kapcsolatok kimutatása érdekelt, ha szokásokkal foglalkozott , azokat vette figyelembe , amelyek bele illettek koncepciójába. Munkássága minden esetre a mitológiai irányzat folytatását jelentette a XX. században. Mind emellett a kezdetektől napjainkig folytatódik a magyar népszokások feltérképezése, leírása, a táji változatok számbavétele. Ebben az értelemben az első összegezést a Magyarság Néprajza III. kötetében Drámai hagyományok címen Viski Károly adta. A IV. kötetben a Szokások fejezetét Szendrey Zsigmond és Ákos írták. A Játék fejezet N. Bartha Károly tollából származik, míg a Vallási néprajz első áttekintése Schwartz Elemér munkája.8 A fejezetek címei a témák gazdagságában iránytűként szolgálnak és a XX. század elejének megfelelő elgondolásokat illetve eredményeket tükröznek. A Drámai hagyományok cím rávilágítanak arra, hogy a kutatási felfogás mennyire követte a klasszikus irodalomelméleti hagyományt, melynek következtében a lírai és epikai műfajok után a drámának kellett következni. VISKI KÁROLY az említett fejezet szerzője a szokásoknak azon rétegéiről értekezik, „..amelyeket néprajzi jellegükhöz mért szerényebb műszóval alakoskodásnak, alakoskodó vagy teátrális szokásoknak nevezhetnénk, ideértve mindazt a hagyományt , amelyben a mozgásnak, cselekvésnek az előbbiekhez képest jelentősebb szerepe van, s amelynek szövegi része – legalább a változatok egy részében – a dráma párbeszéd szerű alakjában jelentkezik…”9 VISKI tágan értelmezi a műfajt, amelyben a gesztusoknak, cselekvéseknek, szövegnek, zenének, táncnak, a helyszínnek és a kellékeknek is meg van a maga helye. A dramatikus szokások nála ünnepi jellegűek és sokféle rendeltetésük van. Így írja le ezt: „A néprajzi értelmű ’szokás’ nem puszta ’megszokás’, hanem hagyományos alakú, hagyományos cselekedet, amelynek alkalmakhoz igazodó sajátos jelentése, jelentés-tartalma,célja van és alakjában többé-kevésbé szertartásos, annál inkább, minél ünnepibb az alkalom, amelyben megjelenik vagy amelynek nem is kísérője ,hanem éppen kifejezője…. A szokások javarésze való vagy vélt gyakorlati / jogi, társadalmi, gazdasági/ szükségesség s rajta a megszépítő, megtetéző művészet csak kellő dísz, mint kalapon a bokréta”10 VISKI értékelésében a dramatikus hagyományok mintegy folytatását jelentik a kereszténység előtti kultuszoknak. Tömören úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mitológiai irányzat/felfogás/ itt kereszteződik az irodalomelmélet műfaji felfogásával. Ettől kezdve több évtizeden keresztül a szokások felosztásában a „dramatikus szokások „ mintegy a naptári ünnepek megfelelőiként szerepelnek – minden különösebb elméleti indoklás nélkül. A mesekutatóként híressé vált DÉGH LINDA 1947-ben közölt A magyar népi színjáték kutatása programadó írásában ugyancsak a ’rítus’, a ’szokás’ és a ’népi színjáték’ fogalmak szinonimaként való használatával találkozunk. Mindebből természetesen következett az, hogy a színháztörténésznek készülő DÖMÖTÖR TEKLA életművének jelentős része a népszokások színjátékszerű vonásaival foglalkozik. A népszokásokat ő is olyan maradványoknak látja , amelyek gyökerei az eltűnt mítoszokban lehettek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy az ő megközelítése sem megy túl a történeti etnográfia határain. A rítus-mítosz viszonyát a klasszika filológia oxfordi / ritualista / iskolájának a görög antikvitásról alkotott képével azonosítja : majd ezt a képet vetíti rá a XIX.-XX. századi magyar szokásokra. Amíg DÖMÖTÖR TEKLA a magyar népszokásokat illetően mondhatni történeti idő tengelye mentén kívánt tájékozódni, addig a XX. század ötvenes éveiben induló UJVÁRY ZOLTÁN inkább a térbeli kapcsolatok iránt érdeklődik. Ő a dramatikus népszokásoknak olyan gazdag tárházát emelte be a kutatásba, amelyről addig sejtésünk sem volt. A ’dramatikus szokás-hagyomány ’ megformálóinak társadalmi kapcsolatai, az etnikumok egymással való érintkezési formái, a paraszti élet adott helyen, adott időben végbemenő változásai azok a keretek, amelyek hatása a vizsgálódások tárgya. UJVÁRYnál a’ szokáskör’, ’szokásegyüttes’,’szokáselem’ fogalmak olyan funkcionális, formai és tartalmi egységek, amelyek a szokások egymásra épülő szintjeit alkotják és révükön az átvétel-átadás folyamatai megragadhatók. Visszatérve a Magyarság Néprajza Szokások fejezetéhez , megállapíthatjuk, hogy SZENDREY ZSIGMOND és SZENDREY ÁKOS az etnográfiai szemlélet jegyében a népéletnek szinte a teljes körképét kívánja leírni, a szokásokat egy sajátos , tematikus rendbe sorolva. Születés és gyermekkor, Házasság, Családi tűzhely, Betegség és gyógyítás, Közélet¸Gazdasági élet,Törvényes élet,Vallásos élet, Temetés, Jeles napok: azok az egységek , amelyek mint mozaik-darabok adják össze a falusi ember „életvilágát”. A Magyarság Néprajza egy évtized alatt három kiadást megért, ami annak a bizonyítéka, hogy a kötetekben megfogalmazott tudományos szemlélettel kapcsolatban kritika nem fogalmazódott meg. A negyvenes éveket követő időszakban a szokáskutatásban a már említett dramatikus szokás - vizsgálatok mellett valamelyest helyet kaptak a funkcionális jellegű vizsgálatok is. Az ilyen fajta kutatás szemléletének a leghatározottabb megfogalmazását elég későn, csak 1968-ban adta MANGA JÁNOS, noha szokás tanulmányokat az 194o-es évektől közölt. Amikor kísérletet tesz a szokások beosztására, négy csoportot különböztet meg:
MANGA felosztása legfeljebb tükrözi azt a igényt, hogy a szokások rengetegében valamilyen támpont szerint tájékozódhassunk, ám ehhez nem ad megfelelő segítséget, mivel rendszerezésének nincsenek megfelelő alapjai. Az 1970-es években a szokásokra vonatkozó gyarapodó ismeretek rendezésére alkalmas eljárásnak tűnt a kartográfiai módszer alkalmazása. A táji-történetti tagolódás szokásokban megmutatkozó párhuzamait és különbségeit RÓHEIM GÉZA már a Luca –székről szóló írásában kipróbálta.12 Az 1940-es évek végén VARGYAS LAJOS és BENEDEK ANDRÁS a betlehemezés táji variánsait tipologizálta.13 Néhány évtizeddel később a regős hagyomány kapcsán BARNA GÁBOR törekedett ennek a módszernek a hasznosítására.14 Az utóbbi évtizedekben azután a szokáskutatásban a táji-regionális vonások megrajzolására törekedtek a kutatók és az időben és térben való elterjedés kevéssé foglalkoztatta őket. Ugyanakkor elmélyült a szokások társadalmi térben való tagolódásának az észrevétele és rögzítése. A szövegfolklórral foglalkozó KATONA IMRE15 kubikosokkal foglalkozó tanulmányai példát adnak arra, hogyan lehet egy meghatározott foglalkozási csoport sajátos kultúráját néprajzi eszközökkel megragadni. A pásztorok hidelem és szokás-világával – jelentős kutatási hagyományokat folytatva – BARNA GÁBOR foglalkozott újabban, a summások életmódját pedig PETANOVICS KATALIN tárta fel. Ennek a megközelítésnek a háttere nyilván a társadalomnéprajz magyarországi megerősödése. MORVAY JUDIT a palóc nagycsalád szokásrendjét az asszonyok szempontjából mutatta be példaszerűen, KAPROS MÁRTA a születés szokáskörének a gazdasági- társadalmi helyzet szerinti variánsait tárta fel az Ipoly menti falvakat vizsgálva. A példák igazolják annak a lehetőségét, hogy a szokás-model megalkotása mellett a variánsok nem kuriózumokként tüntetendők fel, hanem nagyon is lényegesek a társadalmi tagolódás bemutatása végett. Sőt, éppen a differenciált szokás-ábrázolás segítheti a kutatót abban, hogy a paraszti gondolkodásban rejlő értékelő, klasszifikáló szempontokat megismerhesse. Ehhez nagy szükség lenne alapos szokás-monográfiákra - amelyekben azonban nem bővelkedünk. Érdekes, hogy egy - egy jelentősebb szokáskör feldolgozására alig vállalkoztak kutatók. SZACSVAY ÉVA a bábtáncoltató betlehemezésről TÁRKÁNY SZŰCS ERNŐ a jogi népszokásokról, JUNG KÁROLY illetve BALÁZS LAJOS az élet fordulóihoz kapcsolódó, egy - egy adott közösségben megfigyelt szokásokról adott átfogó képet.16 A mostani kézikönyv, a Magyar Néprajz sorozat VII. kötetének szerzői már több ezer kisebb-nagyobb közlésre támaszkodva írhatták meg összefoglalásaikat. Számtalan kisebb közlemény, tanulmány jelent meg szakfolyóiratokban, helyi és táji monográfiákban, valamint egy-egy kérdést monografikusan feldolgozó tanulmányokban. Kapros Márta (a születés és kisgyermekkor szokásai), Györgyi Erzsébet (a házasságkötés szokásai), Kunt Ernő (temetkezési szokások), Tátrai Zsuzsanna (jeles napok - ünnepi szokások), Ujváry Zoltán (dramatikus népszokások - népi színjátékok), Bárth János (a katolikus magyarság vallási életének néprajza), Bartha Elek (a görög katolikus magyarság vallási néprajza), Kósa László (protestáns egyházias szokások és magatartásformák), Szigeti Jenő (a protestáns kisegyházak népi vallásossága) imponáló anyaggazdaságra támaszkodva nyújtották a népszokások területeinek áttekintését a közelmúlt változásait is figyelembe véve. Ez az összefoglalás nemcsak a népszokások, hanem kutatásának „állapotrajza” is, és jól tükrözi, hogy az előzményekhez képest inkább horizontbővülésről beszélhetünk, valódi horizontváltásról azonban még nem.17 Az utóbbi évtizedekben többször is megfogalmazódott annak az igénye, hogy milyen nagy szükség van a szokás-kutatás elméletének és módszertanának a megújítására. Az l96o-as években NÉMETH IMRE18 a szociológiai irányába tájékozódván javasolta a szokás-kutatásban a szerep és forgatókönyv fogalmainak a hasznosítását- különösebb eredmény nélkül. Az 1980-as évektől NIEDERMÜLLER PÉTER több dolgozatában is értekezett arról, hogy mennyire hiányzik az a kultúra elméleti háttér , amelyre egy modern szemléletű , az értelmezést is megvalósító , módszereiben a leíráson túlmenő szokás-kutatás támaszkodhatna.19 Az írások ugyan vitákat váltottak ki, ám végül is nem megvalósult, példának tekinthető tanulmányok szolgáltak érvként. Azt , hogy a szokás-kutatás megújhodása elmaradt, jól mutatja POZSONY FERENC 1997-ben A szokáskutatás fogalmi, módszertani és terminológiai kérdései címen közölt írása.20 Itt a szerző igyekszik egy probléma-történeti áttekintést adni és megfogalmaz néhány gyakorlatilag használható terminológiai javaslatot. Jegyzetek
1Weber-Kellermann, I. 1965. 1969. 1985. |
