Csáky Károly: „HAJ KI, KISZE, KISZŐCE…”

(Egy Ipoly menti virágvasárnapi szokásról)

A Húsvét előtti virágvasárnap szokásai a legtovább éltek vidékünkön, az Ipoly mentén. Közülük a kiszehajtás a legelterjedtebb palócföldi dramatikus szokás.
A kiszehajtás szokása a szomszédos népek közül elsősorban a szlovákoknál, a morváknál, a cseheknél és a lengyeleknél terjed el. De elevenül élt egykor a magyar nyelvterület egész részén: Hont, Nógrád, Pest és Heves megye községeiben is.
Manga János a kisze szó eredetével kapcsolatban megjegyzi, hogy a „kice” jelentése Menyhén, a Zobor alján az eresszel, illetve a zsúpkévével egyenlő. A menyheiek ugyanis virágvasárnap a zsúpkévét öltöztették fel, majd a dramatikus játék végén ennek szalmájából húztak egy csomót. Ezt dobták a vízbe, s akié elúszott, a jóslás szerint az abban az évben férjhez ment.
Néprajzkutatóink másik feltételezése szerint a fölöltöztetett szalmabábu „a kisze nevű böjti eledeltől kapta a nevét”. Deménden, Hont megyében kisze volt a savanyított korpából készült leves neve is.
Manga János a kiszehajtás eredetével is foglalkozott. Úgy vélte, a kiszebábu „egy általános európai évkezdő szokás tárgyi alakja, amely olyasvalamit vett át a szomszédos szláv törzsektől, ami eredetileg ural-altáji, mégpedig török forrásból került hozzájuk”.  Egy másik helyen ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a kiszehajtás szokásának elemzésekor a szlovák Morena hagyományaiból kell kiindulnunk, már csak azért is, mivel ez a szokás a magyarok körében szlovák közvetítéssel honosodott meg.
„Az a tény – írja Manga –, hogy a magyar szokásokból hiányzik mint a tél szimbolikus kizavarása, mind a halál képzete arra utal, hogy a magyarok, mint a palóc etnikum tagjai a szokást a szlovákoktól már a keresztényiesült formában vették át”.
A halál, mint olyan a magyar hiedelmekben csak az állattartással hozható összefüggésbe. A palócok ugyanis azt tartják, hogy a kiszével a dögöt is kiviszik a faluból, pontosabban az állatokat mentik meg a pusztulástól.
Hogy a palóc kiszehajtási szokásokból hiányozna a tél szimbólikus kizavarása, nem egészen helytálló. Ezt már Manga is megcáfolta az egyik szlovenszkói magyar lapban publikált cikkében. Itt olyan dalszöveget is közzétett, melyet a kisze elégetésekor énekeltek. Ez számunkra annál inkább is érdekes, mivel a mai gyűjtéseink során nem akadtunk ennek nyumára. A szöveg így hangzik:

„Ég a kisze, lánggal ég,
Bodor füstje felszáll,
Tavaszodik, kék az ég,
Meleg a napsugár.
Mire füstje eloszlik,
A hideg köd szétoszlik,
Egész kitavaszodik.”

A dramatikus játék énekszövegei egyébként a kisze kiviteléről és a sódar, azaz a húsvéti sonka behívásáról szólnak. A színjátékszerű szokásnak tehát több célja volt. Többek közt az, hogy a bábuval együtt kivigyék a faluból a dögöt, a betegséget; a kisze-hajtó lányok mielőbb férjhez menjenek, stb. S hogy a szokás ezenkívül szorosan összefüggött a tavaszvárással: a tél utáni megújulás örömét is kifejezte, az ember és a természet szoros kapcsolatát példázta, azt Ipolyi Arnold ide vonatkozó fejtegetésével is bizonyíthatjuk: „A jelentés világos: a kisze nevű báb jelentené itt a telet, melynek kivitelét örömujjongra kíséri a fiatalság…” 
Bakó Ferenc tanulmányának sorai is azt igazolják, hogy kiszehajtásnak mégiscsak volt valami köze a halálhoz, illetve összefüggésbe hozható az egyik hiedelemköre a másikéval: „a kisze-hajtás csak akkor esedékes, ha a böjt 40 napja alatt nem halt meg asszony a faluban. A halott ugyanis már kivette magával a tél rontó szellemét”.
Az Ipoly mente néhány községében még az 1960-as évek elején is „hajtottak” kiszét. Mielőtt ennek részleteiről szólnánk, lássuk, mit ír a szokásról földink, Ipolyi Arnold: „Virágvasárnap a falu fiatalsága egy bábut hoz elő szalma és rongydarabokból alakítva, máshol csupán szalmazsúpot egy dorongon, melyet ujjongás és ének közt visz ki a falu határára, hol a szomszéd helység határára kivettetik azon jelentéssel, hogy határukat a jégeső el ne verje az évben…”
A kiszehajtás céljai, s a hozzá fűződő hiedelmek a Középső-Ipoly mente legtöbb falujában azonosak voltak. A bábu formai jegyei – ruházata, öltözetének módja – ugyancsak megegyeztek. A szokás tulajdonképpeni mozzanatai (játékszíni formái) azonban már némi különbözőséget mutatnak. Ugyanez vonatkozik a dallamanyagra is.
Nagycsalomján a fiatalabb menyecske ruháját adták a kiszére.
Pereszlényben a Fölvégben gyülekeztek a lányok valamelyik gazda udvarán. A lányokat az idősebb asszonyok elküldték a falu új menyecskéihez ruháért.
Ipolynagyfalun a kiszét minden évben a falu más-más szérűjén öltöztették.
Ipolyhídvégen a bírót is bevonták az előkészületekben: tőle kérték a karót és a törülközőt a kiszéhez. A kiszét valamennyi helyen menyecskének öltöztették: szoknyát, előszoknyát, kötényt, ördöglakatos kendőt, fodros inget, pruszlikot adtak rá.
Deménden egy zsúpkévét öltöztettek valamelyik farsangi menyecske ruhájába. Aztán rászúrták egy karóra, majd énekelve vitték a falun.
Kelenyén a kisze felöltöztetése mindig valamelyik pajtában történt.
Ipolybalogon a ruhát a legutóbb férjhez ment menyecskétől kérték, de maguk a lányok is adtal rávalót.
Legtöbb helyen virágvasárnap délután, litánia után hajtották a kiszét. Ám Lajtha László közléséből tudjuk, hogy Ipolybalog községben már a virágvasárnap előtti szombaton felöltöztették a kiszét, s még a másnap délelőtti istentisztelet előtt kihajtották.  Felsőszemeréden a litánia után hajtott kiszére a ruhát már a délelőtti mise után összeszedték,  s az öltöztetés is ekkor történt.
A Nógrád megyei Őrmalomban csak akkor hajtották a „kiszit”, ha hamvazószerdától virágvasárnapig nem volt asszonyhalott a faluban. 
A lányok általában felváltva – kettesével – vitték a kiszebábut végig a falun. Felsőszemeréden a század közepén a kiszét a pajtából bújtatva vitték ki a falu szélére a kerteken keresztül.
Balogon a jelenlévők közül minden lány legalább egy rövid ideig vitte a bábut.
Ipolykeszin először „olyan férhöadók” vették fel a kiszét. A falubeliek – a lányokon kívül – passzív résztvevői voltak a játéknak. Kiálltak az udvarok kapuiba, onnan szemlélték a menetet.
Pereszlényben, mikor elkészültek az öltöztetéssel, a legerősebb lány felkapta a kiszét, s elindult vele énekelve.
Ipolyszécsénkén minden lány elsőnek akarta felkapni a kiszét, mert – a hiedelem szerint – aki elsőnek vette a kezébe, az ment leghamarabb férjhez.
Az Ipoly menti kiszejárás zenei anyagával nálunk Ág Tibor foglalkozott behatóbban. A színjátékszerű szokáskor énekelt dalokról megállapította, hogy ezek a „túlnyomórészt gyermekdalszerű, ütempáros dallamok, melyek legtöbb esetben alkalomhoz nem kötött kapus- vagy hidasjátékkal kapcsolódtak”.
Százdon a bábu vízbe dobása után a kiszehajtók hazafelé „újházaztak”. Az énekes játék szövege így hangzott:

„Új ház, fényes ház, borosos kapitánka,
Megyek bátor jó vitéz, megyek hídon által.”

Ilyenkor a két lány kaput nyitott, s a többiek azon bújtak át.
Ipolybalogon is hidasjátékkal fejezték be a kiszehajtást. A lányok párosával felsorakoztak, s az első pár a „Haja gyöngyöm” kezdetű dalt énekelte. Ennek szövegét  Skerlecz Károlyné Rados Teréz adatközlőnél jegyezték le diákjaim 1980-ban. Így hangzik:

„Mért küldött az úrasszony,
Haja, gyöngyöm, haja.
Nekünk hidat csinálni,
Haja, gyöngyöm, haja.
Minek nektek az a híd,
Haja, gyöngyöm, haja.
Nekünk azon átjárni,
Haja, gyöngyöm, haja.”

Dallamát 1976-ban Ág Tibor jegyzete le Zolczer Ferencné Dénes Ilona (1919) adatközlőnél, s az 1. számú kottamellékleten látható.
Mikor a két lány ezt elénekelte, a „Nyisd meg asszony…” kezdetű dalocskával folytatta az éneket, a többiek pedig átszaladtak a „kapun”. Amelyik pár első lett, az ismét feltartotta a kezét. Mindezt addig csinálták, amíg föl nem értek a faluba. Az utóbb említett dalocska szövege így hangzott:

„Nyisd meg, asszony,
Kapudat, kapudat,
hagy kerüljem
váradat, váradat.
Szita, szita, péntek,
szerelemcsütörtök,
dob szerda.”

Manga János munkájából értesülünk arról, hogy amikor a szécsénkeiek a kiszével a keresztúthoz értek, arccal az út négy iránya felé fordították azt. Majd levetkőztették, a szalmát pedig elégették. A kisze fejéről levett „féketőt” a jelenlévő kislányok valamelyikére adták. Aztán két nagyobb lány kézenfogva vezette őt a faluba. Közben a kiszenóta ismert dallamára az alábbi szövege énekelték:

„Kis menyecske hol az urad, aki sosem volt?
Bekötötted a fejedet, azt mondták, hogy meghót.
Sej, Rozi odavagy, Koncz Gyurinak rabja vagy.”

Manga szerint a szokás itt kapcsolatot mutat a pünkösdi királynéjárással.
A kisze vízbe dobása után a tesmagi lányok is bújócskáztak. Egymást kézenfogva hosszú sort alkottak, a „Nyisd meg, asszony, kapudat…” kezdetű dalocskával, s a hidasjátékkal jöttek vissza a faluba. A tesmagi kapusjáték szövege a következő:

”Nyisd meg, asszony kapudat,
hadd kerüljem váradat.
Jaj, de soká nyitod ki,
majd meghalok ideki.”

(Dallamát a 2. számú kottamellékleten közöljük.)

Ág Tibor említi az Ipoly mente népzenéjéről szóló tanulmányában,  hogy Tesmagon, az ütempáros kisze-dallamokon kívül strófikus szerkezetű dallammal kísérték a kiszehajtást. Az 1977-ben lejegyzett dal szövege így hangzik:

„Haj ki, kisze, kiszőce,
Haj be, sódar, gömőöce.
Haj ki, kisze, kiszőce,
Haj be, sódar, gömbőce.
Varga Mária otthon ül,
A kiszére pentőt sző.
Ha megszövi, megvarrja,
A kiszére ráadja.”

(Lásd a 3. számú kottamellékletet!)

A tesmagi ének dallamától különbözik az ipolybalogiak kiszenótája. Ezt ugyancsak Ág Tibor jegyezte le ezzel a szöveggel:

„Haj ki, kisze, haj ki,
Gyűjj be, sódar, gömbőke.
Jászali Mari otthon ül,
A kiszére pentőt sző.
Haj ki, kisze, haj ki,
Gyűjj be, sódar, gömbőke…”

(Dallamát lásd a 4. számú kottamellékleten!)

Szöveg és dallam tekintetében is különbözik az előbbitől a pereszlényiek kiszenótája. Ezt Horváth Mihályné Sántha Margit adatközlő adta elő 1984-ben. Dallamát az 5. számú kottamellékleten közöljük, szövege pedig így hangzik:

„Haj ki, kisze, haj ki,
Gyöjj be, sóder, gyöjj be.
Félre volt az egy csizmája,
Varrd meg, suszter, varrd meg!
Az a híres Balla Örzsi,
Olyan híres asszony,
Ruhát kértünk a kiszére,
Nem volt embersége.
Haj ki, kisze, haj ki,
Gyöjj be, sóder, gyöjj be.
Az a híres Csomó Mári,
Olyan híres asszony,
Ruhát kértünk a kiszére,
Mindjár kész volt adni.
Haj ki, kisze, haj ki,
Gyöjj be, sóder, gyöjj be.
Kovács Margit otthon ül,
A kiszére pentőt sző,
Ha megszövi, megvarrja,
A kiszére ráadja.
Haj ki, kisze, haj ki,
Gyöjj be, sóder, gyöjj be.”

Sorolhatnánk a virágvasárnapi énekek szöveg- és dallamanyagát tovább is. Mert más volt ez például Kelenyén és Ipolyfödémesen is, bár a két falu szomszédos egymással. A szülőfalumban, Kelenyén énekelt dal szövege gyermekkoromban így hangzott:

„Haj ki, kisze, kiszőce,
Dumbi sógor, gömbőke.
Takács Rozi ládájja,
Üressen van bezárve.
Ha üressen nem vóna,
A kiszére adott vóna.”

Már az általam lejegyzettől is különbözik az a szöveg, amelyet Manga János tett közzé a század közepén egyik tanulmányában.
Lássuk mos ennek sorait:

„Haj ki, kisze, kiszéce,
Gyöjj be, sódar, gömbőke.
Vígan várjuk Szent Györgyöt,
Énekszóval pünkösdöt.
Kelenyei lányok,
Piros tulipányok,
Födémesi lányok,
Fekete cigányok.”

Manga 1942-ben az ének kottáját is közölte, s egy további versszakot is közzétett. Ezt mutatjuk be a 6. számú kottamellékleten. 
A dalok szövegét érdemes alaposabban is szemügyre vennünk. Ezekből ugyanis következtetni tudunk arra, miért is hajtották tulajdonképpen a kiszét, milyen hiedelmek fűződtek ehhez a szokáshoz stb.
Nézzük az ipolyfödémesi lányok énekének néhány sorát, amely részben megegyezett a kelenyeiek szövegével.

„Haj ki, kisze, kiszőce,
Gyű be, sóder, gömbőce,
Vígan várjuk Szent Györgyöt,
Énekszóval pünkösdöt.”

Azt már tudjuk, hogy a sódar és a gömböc hívása, illetve énekbeli emlegetése a böjti napok végére utal. Az előző szövegekben azt is megfigyelhettük, hogy a sonka népis alakváltozata többféleképp is előfordul: sódar, sódor, sóder alakban például. Sőt, az ipolykesziek sódar helyett sógort mondanak: „Gyűjj be, sógór, gömbőce”. A kelenyeiek meg így énekelték: „Dumbi sógor, gömbőke”.
Az utóbbi két helyen a kiszehajtás a legtovább élő népszokások közé tartozott, s elképzelhető, hogy a sódar ilyen alakváltozatai csak az adatközlők rossz szövegértelmezésének, a szó mai funkcóvesztésének következményei. A „sódar – sógor” változattal kapcsolatban a kelenyeiek két, különböző időben lejegyzett szövege is emellett szól. A Manga által közölt régebbi énekben találkozhatunk ugyanis a „sódar” szóval, amíg az általam gyűjtött szövegben már a „sógor” fordul elő.
Oda kell figyelnünk a „gömbőce” szóra, illetve annak alakváltozataira is. Tudjuk, hogy a gömböc a disznósajt megnevezésének népies változata. De jelentheti ez a vizes hurka módjára töltött, lében főtt ételt is. Ám a mi szövegeinkben a „gömböc, gömbőce” szó helyett gyakran találkozhatunk a „gömbőké”vel is, ami egészen más, tésztából kelesztett ételféleséget jelent. Hogy ez hogyan ás mikor került a kiszeénekek szövegébe, pontosan nem tudjuk.
A födémesiek a „gömböc” szó jelentését gyűjtésünkkor már nem ismerték, előfordulásának okára sem tudtak magyarázatot adni. Mikor Ipolyhídvégen egyik adatközlőmnél a „gömbőke” szóra, illetve előfordulásának okára rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy valamikor náluk nagy szegénység volt, s akkor a kisbíró gömbőkét osztogatott az arra rászorulóknak. Nem tudom, összefüggésbe hozható-e ez azzal, hogy az itteniek a sonkával együtt talán ezért hívták volna be a gömbőkét is énekükben. Mindenesetre Tesmagon is azzal próbálták a „gömbőke” szövegbeli előfordulását magyarázni, hogy valamikor náluk virágvasárnap „az egész falu gombócot főzött”. Igaz, ez nem azonos a gömbőkével, de ahhoz hasonló ételféleség. Előfordul a „gömbőke” az ipolykeszi ének egyik szövetváltozatában is:

„Haj ki, kisze, kiszice,
Túrós, mákos gömbőke.”

Kétségtelen, hogy itt a gőzön főtt tésztaféleségre kell gondolnunk. Ám az is nyilvánvaló, hogy az ipolykesziek énekükben ezt nem behívják, hanem – a kiszével együtt – épp kiviszik, kihajtják.
Megemlíthetjük még a balogiak „gömbőké”-vel kapcsolatos hiedelmét is. Itt többek közt azért kellett virágvasárnap gömbőkét főzni, hogy „a kendernek nagy gubójja legyen”.
De térjünk vissza az említett szövegek néhány sorához. Ipolyfödémesen egyebek közt ezt is énekelték:

„Vígan várjuk Szent Györgyöt,
Énekszóval pünkösdöt.”

Ipolykeszin pedig:

„Alig várjuk Szen’ Györgyöt,
De még jobban pünkösdöt.”

Ezek tehát nyilvánvalóan a tavaszvárás örömét, a vidámabb napok óhajtását fejezték ki. A kiszevivés közben, s az utána énekelt dalok szövegeiből természetesen még sok másra következtethetünk. Amikor például az ipolynagyfalusiak a kiszét bedobták az Ipolyba, így énekeltek:

„Haj ki, kisze, kiszőce,
A másik határba,
Gyűjj be sódarka
A mi kis kamránkba.
Kivittük a betegsíget,
Behoztuk az egíssíget.”

Nyilván Ipolynagyfalun is olyan céllal hajtották a kiszét, hogy a falut megmentség a dögvésztől, s mindennemű betegségtől. A dögvészt egyébként mindenütt szívesen hajtották a másik faluba, akárcsak a jégesőt a szomszédok határába.
Ipolyi Arnold mitológiájából értesülünk arról, hogy a fenti okok miatt a szomszédos falvak lakói közt nagyobb összetűzésekre is sor került hajdanán. A jégesőt vagy a dögvészt a másik határ birtokosai is „távoztatni” akarták sajátjukból, ezért „botokkal felfegyverkezve várták a jövőket, visszavetve a kiszebábot, amit gondolhatólag szóváltás, veszekedés, verekedés követett, többnyire azonban verekedésüket és bosszújukat mindnyájan egyaránt a határra dobott bábnak verésében és szétszaggatásában töltik ki”.
A kiszét még néhány évtizeddel ezelőtt is a szomszéd falu határában vitték vagy odaküldték, bár az Ipolyi említette összetűzésekre már nem került sor.
Pereszlényben, amikor a levetkőztetett szalmabábut a karóval együtt a patakba dobták, ezt kiabálták: „Vidd, kisze, a dögöt, vidd ki a falubó’!”
A födémesiek is azért vitték a kiszét a szomszéd község határáig, hogy a falujukat megmentsék a kolerától és az állatbetegségektől. Hasonló céllal dobták a bábut Szécsénkén is a folyóba. Úgy gondolták, a víz elviszi a dögöt, s így „nem fog pusztónyi a baromfi, meg a disznók se dögőnek maj’.” A gyerekek itt kővel dobálták a kiszét, hogy az fulladjon be.
Ipolybalogon a levetkőztetett kiszét (a karót és a szalmát) az Ipolyba dobták, jól a közepére, hogy a gyerekek el ne érjék és vissza ne hozzák a faluba, mert „akkor a lányok nem mentek volna férjhez”.
A hiedelem szerint, ha menet közben a kiszét véletlenül megfordították, a dög „irgalmatlanó visszagyütt” a faluba. Ugyanez megeshetett akkor is, ha a folyóba dobott bábu véletlenül megfordult a vízen.

Kiszevivés közben a lányok minden faluban kiénekelték egymást. Gyűjtéseim során a kiéneklés alábbi változatait jegyeztem le:

Ha a menet annak a lánynak a házához ért, aki semmilyen ruhát nem adott a kiszére, a lányok így éneketek:

„Cseri Örzsinek nincs ruhájja,
Üres a ládájja.”
Vagy:
„Takács Rozi ládájja
Üresen van bezárva.
Ha üresen nem vóna,
A kiszére adott vóna.”
Vagy:
„Az a híres Balla Örzsi
Ollyan híres asszony,
Ruhát kértünk a kiszére,
Nem volt embersége.”
(Az utóbbi dallamát a 7. számú kottamellékleten közöljük.)

Ha valaki adott valamit a kiszére, annak háza előtt ezt énekelték:

„Urbán Margitnak van ruhájja,
Tele is van a ládájja.”

Vagy:

„Az a híres Csomó Mári
Ollyan híres asszony,
Ruhát kértünk a kiszére,
Mingyárt kész volt adni.”

Az ilyen típusú kiéneklések szövegét és dallamát közölte már Manga János is 1942-ben. Mi ezt a 8. számú kottamellékletben mutatjuk be.

Az is előfordult, hogy a faluból valamelyik lány – főleg az idősebb – nem ment kiszét hajtani. Az ilyen háza előtt énekelték az alábbi dalt:

„Kovács Kati otthon ül,
A kiszének pentőt sző.
Ha megszövi, megvarrja,
A kiszére ráadja.”

Kiéneketék azt a lányt is, akinek már volt vőlegénye, s ezért nem ment kiszét hajtani. Ennek a dalnak a szövege így hangzott:

„Bugyi Erzsinek tele a ládájja,
A kiszére, a kiszére,
Nincs neki ruhájja.
Sej, Erzsi, odavagy,
A Benyus Józsi rabja vagy.”

Ipolyszécsénkén Manga János 1942-ben jegyzett le egy hasonló dalt, melyet a 9. számú kottamellékleten mutatunk be.

Kiénekelték a kiszehajtók magukat meg a szomszéd falusi lányokat is. Hiúságukat, tetszeni vágyásukat fejezték ki az alábbi dalocska sorai:

„Kelenyei lányok,
Piros tulipánok,
Födémesi lányok,
Földi boszorkányok.”

Férjhezmenetelükre szépségükre is gondoltak a lányok virágvasárnap. A jóslás szerint Pereszlényben az a lány, aki elsőnek vette fel a kiszét, férjhez ment az év folyamán. Az, hogy a kiszét menyecskének öltöztették, s a rá való legszebb ruhát az új menyecskétől kérték, szintén a férjhez menés óhajával hozható összefüggésbe.
Valószínű, hogy a kelenyeiek is szépségüket, tisztaságukat és ügyességüket akarták biztosítani akkor, amikor meggyújtották a kiszét, s lángjait sorra átugrották. A szépséget célzó mágikus szokások más faluban is megvoltak.
Balogon és Nagycsalomján a ruháitól megfosztott bábut a folyóba dobták, s ezt követően a lányok gyorsan megmosakodtak, hogy szépek és frissek legyenek.
Pereszlényben, amikor a víz már jó messzire vitte a patakba dobott bábut, az összes lány mosakodni kezdett. Azért tették ezt, hogy ne legyenek szeplősek.
A kiszehajtás szokásaiból tehát arra következhetünk, hogy ez a dramatikus játék igen fontos szerepet töltött be a falusiak, elsősorban pedig az eladósorban lévő lányok életében. Nem csoda hát, hogy az egész Ipoly mentén az egyik legtovább élő és legelterjedtebb szokás volt. Jó példája ez annak is, hogy népünk hitvilága az ünnep rítusaiban teljesedett ki.
Manga János a rítus kapcsán megjegyzi, hogy amíg az „eleven, többé-kevésbé mindig magán viseli azokat a változó jegyeket, amelyeket a cselekmény ideje, körülményei, résztvevői,végzői minden egyes alkalommal alakítanak, formálnak”.

A rítus elmaradásának okát a falu közösségének differenciálódásában lehet keresni. Ez a differenciálódás „kezdetben még bizonyos elsőbbségi szerepet biztosít a jobb módú lányoknak, később azonban éppen a jobb módú lány válik ki abból a közösségből, amely még hordozója a tradíciónak”.

Csáky Károly: Haj ki, kisze, kiszőce… In.: Liszka József (szerk.): „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…”: Tanulmányok a 65 éves Ág Tibor köszöntésére. Komárom-Dunaszerdahely, 1993., 260-275. p.

Ág Tibor 1983.Ipoly mente népzenéje 6. Hét, 1983/13.
Bakó Ferenc 1942. Palócok. I.: Magyar Lélek 1942/6.
Csáky Károly 1987. Hallottátok-e már hírét? Bratislava
Ipolyi Arnold 1971. Magyar mitológia.In.: Az ősi magyar hitvilág. Szerk.: Diószegi Vilmos. Bratislava
Lajtha László 1933. A kiszejárás a Hont megyei Ipolybalogon. Ethnographia 1933.
MANGA JÁNOS 1938. A martosi kurjázás, a palóc kisze-hajtás és a nagypénteki hajnali mosdás az Ipolyban. In.: Érsekújvár és Vidéke 1938. IV. 17.4.
1942 Ünnepek, szokások a nyitramegyei Menyhén. Néprajzi Füzetek 9. Budapest
1943 A magyar föld művészete. In.: Magyar föld, magyar nép. Budapest
1956 Morena a jej mad’arské obmeny. Slovenský národopis
1968 Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest, 1968.

Skerlecz Károlyné Rados Teréz (1898) Ipolybalog
Zolczer Ferencné Dénes Ilona (1919) Ipolybalog
Jusztin János (1896) Ipolyfödémes
Czibulya László Bodzsár Mária (1900) Ipolyhídvég
Bodzsár Sándorné Celleng Franciska (1910) Ipolykeszi
Mráz Györgyné Hrabovszky Mária (1905) Ipolynagyfalu
Bodzsár Jánosné Petrezsély Matild (1896) Kelenye
Csáky Józsefné Velebny Margit (1918) Pereszlény
Barjánné Koncz Teréz (1918) Ipolyszécsénke