Bárth Dániel: Gyertyaszentelő

Elnevezései:

Hypapanté (gör., ’szent találkozás’)
heorté katharsion (gör., ’megtisztulás’)
luminaria/candelaria/purificatio S. Mariae/praesentatio Domini  (latin)
Lichtmess (német)
Candlemass (angol)
Candelora (olasz)
chandeleur (francia)

Február 2-án az egyház több mint másfél évezrede Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét üli. Az ünnep eredeti gondolata bibliai alapokon nyugszik. Az ószövetségi törvények figyelembevételével Krisztus születése után a negyvenedik napon az újszülöttet kettős céllal vitték szülei a jeruzsálemi templomba (Lk 2,22–24): egyrészt hogy Jézust, mint elsőszülöttet kiváltsák és bemutassák, másrészt hogy anyja – a mózesi törvény alapján kötelező 40 napos tisztulási ideje lejártával – áldozatot adjon. A bibliai leírás szerint a kisdedet ekkor Simeon és Anna fogadta a templomban.
Az evangéliumi eseményekre való megemlékezés a IV. század végén Jeruzsálemben kezdett állandó ünneppé válni. Ettől függetlenül Rómában ugyanebben a században szintén élt egy – a középkori hagyomány szerint pogány kori örökségnek számító – ünnep, amely „amburbale” néven egy éjszakai fáklyás engesztelő körmenetet takart. Egyes feltételezések szerint az eredeti római pogány ünnep több napos lehetett, amelyből a gyertyaszentelő és a következő Balázs-napi (február 3.) gyertyaáldás egyaránt kifejlődhetett.
A karácsony napjának (december 25.) általánossá válását követően február 2-a az V. században az állandó időpontú ünnepek sorában a fenti tartalmi előzményeket magába olvasztva rögzült. Nagy Szent Leó 447-ben már Jézus Krisztus életútjának emlékünnepeként emlékezett meg róla. Az ünnep elrendelése valószínűleg III. Sixtus pápa (432–440) nevéhez kötődik, amelyhez a VIII. század óta – adatokkal alátámaszthatóan – a gyertyás körmenet is hozzátartozik. Az ünnep teológiai tartalma ettől kezdve „az emberiség találkozása a világ világosságával” gondolat köré összpontosul. A keleti egyházi gyakorlat inkább a „találkozás” mozzanatára helyezi a hangsúlyt, míg nyugaton inkább a „fény ünnepe” motívum dominál. (Radó P. 1957. 57–61.; 1961. II. 1138–1143.; Artner E. 1923. 90–96.)
Az ünnep magyar elnevezésében is megőrződött egyházi szertartás, a gyertyaszentelés a X. századtól, a gallikán liturgia hatására terjedt el a nyugati egyházi gyakorlatban. Galliában a középkorban először az új tüzet szentelték meg, majd innen gyújtották meg a gyertyákat. (Radó P. 1961. II. 1140–1141.; Franz, A. 1909. I. 442–460.) A gyertyaszentelés eme gyakorlata a középkori magyarországi liturgiában is tetten érhető. Példaként említhetjük a XII. század végén keletkezett Pray-kódex szertartásleírását. (Radó P. 1973. 64.) Az ilyenkor szentelt gyertya használatára igen sokrétű adatok állnak rendelkezésünkre. Apotropeikus erejét az egyházi benedikciók szövege is alátámasztja. Újkori hazai adataink a házi használat legkülönfélébb módjait örökítették meg: a meggyújtott gyertya megóvott a vihar és villámlás ellen, segítette a betegek, haldoklók szenvedését, védte a még kereszteletlen gyereket és ott égett a templomi avatáson résztvevő anya kezében. (Bálint S. 1977. 191-200.) Hasonló célok vezérelték a görög katolikus híveket is, akik a „találkozás” ünnepén megáldott gyertyákat otthonukba vitték. Jellemző mozzanat, hogy a komlóskai pap az 1970-es években nem a hivatalos görög katolikus szertartáskönyv, hanem egy pravoszláv mintából fordított magyar nyelvű kézirat alapján végezte el a szertartást. (Bartha E. 1980. 79.)
A gyertyaszentelést a protestantizmus éles hangon tiltotta el. Szkhárosi Horvát András sokat idézett sorai a szentelmény népi használatának elítélt változataira is utalnak:

Ennek utánna a Bódogasszony napján
Nagy sok gyertyát szentelt, csudálunk hatalmán.
Ördögtül oltalmazz halálunk óráján,
Az gyermek kezében, de eb adjon abban.