Bárth Dániel: Nagyböjt

A húsvétot megelőző „szent negyvennap” (quadragesima) böjttel, önmegtartóztatással egybekötött felkészülési időszaka a IV. században vált általánossá. Korábban csak a nagy ünnep előtti néhány nap böjtjére, illetve a Krisztus negyven napos böjtjének más időpontban történt önként vállalt analógiájára van adat. Ez a két gondolatkör eredményezte a nagyböjt kialakulását, amely a IV. században már keleten és nyugaton egyaránt általánosan elterjedt gyakorlat volt. A ószövetségi szent számnak számító „negyven nap” különféle (nagyvonalú) számításainak, és az ebből adódó eltéréseknek a VI. század vége felé vetettek véget. A következő században egységesség vált a hamvazószerdával kezdődő böjti periódus megtartása, noha a nyugati egyházban csak II. Orbán pápa 1091-ben tette kötelezővé. Hamvazószerda szigorú böjti nap, amikor az előző évben szentelt virágvasárnapi barka hamujával mint a mulandóság szimbólumával keresztet (az örök élet jelét) rajzolnak a hívek homlokára.
A nagyböjt teológiai tartalmához mindenekelőtt a felkészülés motívuma társult, amely az ókeresztény korban a húsvétkor szokásos keresztelésre való előkészületek formájában konkretizálódott. A keresztség motívumai a nagyböjti liturgia IV–VII. század között keletkezett, és azóta szinte változatlan menetének számos elemében megörökítődtek. A nagyböjt emellett a bűnbánat, a vezeklés, a lelki megtisztulás kiemelt periódusa is egyben. Ennek eszköze az önmegtartóztatás, az aszkézis, amelynek leginkább elterjedt kifejeződése a böjt. (Radó P. 1957. 72–103.; 1961. II. 1152–1180.; Artner E. 1923. 102–130.)
A keresztény böjt tárgya és megvalósulási formája az elmúlt két évezredben az egyházi irányítás szintjén is nagy időbeli és területi változatosságot mutat, és korántsem korlátozódott csupán a húsételektől való önmegtartóztatásra. A test sanyargatásának drasztikus módjai – noha az európai kultúrkörben látványos formáikat az egyházi felvilágosodás XVIII. század végi szemléletváltása eltörölte – helyenként a mai napig fennmaradtak.
A nagyböjti időszak liturgiája a visszafogottság jeleit tükrözi: nem szólnak az orgonák, a misében nincs alleluja és Gloria, dísztelenek az oltárok. A periódus uralkodó liturgikus színét, a violát csak a negyedik (Laetare) vasárnapon bontja meg a rózsaszín. Az ötödik vasárnapon a szobrokat és a feszületeket sötét színű (fekete vagy lila) leplekkel burkolják be, amelyeket csak nagypénteken lepleznek le. (Innen a nap népi „feketevasárnap” elnevezése.) (Bálint S. 1973. 183–193.)