Bárth Dániel: Nagyhét

Krisztus szenvedéstörténetének eseményeit évről-évre a virágvasárnaptól húsvét vasárnapig tartó nagyhét (hebdomada sancta) liturgiája ismétli át.
Virágvasárnapon (dominica palmarum), amely a nagyböjt hatodik vasárnapja is egyben, Jézus Krisztus dicsőséges jeruzsálemi bevonulására és szenvedéstörténetének kezdetére emlékezik az egyház. A hajdani események teátrális megjelenítései a középkorban (nálunk is) látványos körmenetek formáját öltötték. Az evangéliumban megörökített pálmaágak ilyenkor történő megszentelése szintén középkori eredetű szokás. Közép-Európában a pálmaágak helyett egyéb lombos növények, illetve a fűzfa barkáinak megáldása terjedt el. A szentelmény sokrétű mindennapi használata (pl. villámcsapás, betegség elleni védelem) a hiedelmeken alapuló mágikus gyakorlat különféle elemeivel keveredő, összetett gyakorlat részét képezi. (Bálint S. 1973. 194–200.; Franz, A. 1909. I. 470–507.) Az ünnep kettős arculatára utal, hogy a virágvasárnapi liturgia részét képezi a passió, Jézus szenvedéstörténete evangéliumi narrációjának felolvasása, eléneklése is. (Radó P. 1957. 104–106.; 1961. II. 1180–1188.; Artner E. 1923. 130–141.)
Nagycsütörtökön (coena domini) az utolsó vacsora emlékezetével veszi kezdetét a szent háromnap (triduum sacrum), amelynek borongós hangulatát a templomban hajnalban énekelt siralmak (lamentáció) alapozzák meg. A nap szertartásainak eredete a IV. századig nyúlik vissza. Nagycsütörtökön a nem kiemelt jellegű templomokban csupán egyetlen misét tartanak, amelyen kiemelt szerep jut az áldozásnak. A harangok e misén (a Glória alatt) szólalnak meg utoljára. Egészen a feltámadásig „bekötik” őket. A püspöki székesegyházakban ezen a napon délelőtt szentelik meg a szentségekhez használt szent olajakat (a keresztelendők olaját, a krizmát és a betegek kenetét). Ugyanitt – kora középkori elszigetelt előzmények nyomán az érett középkor óta – szokás, hogy a főpap 12 személynek (korábban koldusnak, szegénynek, manapság ministránsnak) megmossa a lábát Jézus hajdani cselekedetének mintájára. A misék végén rituálisan lecsupaszítják az oltárokat (denudatio altarum). A középkorban az ünnepi mise keretében e napon fogadták vissza az egyházba kiközösítetteket, vezeklőket, nyilvános bűnbánatot tartókat. Nálunk néhol újkori néprajzi adatok örökítették meg az ún. Pilátus-verés szokását, amelynek nyilvánvalóan középkori rituális előzményei lehetnek. (Bálint S. 1973. 206–219.) A nap liturgikus színe a fehér. (Radó P. 1957. 107–108.; 1961. II. 1189–1202.; Artner E. 1923. 141–154.)
Nagypéntek Krisztus szenvedésének és kereszthalálának emlékezete, a gyász és a fájdalom napja. Az előző napi fehér liturgikus szín ekkor feketébe fordul. A korai kereszténység e napon nélkülözte a liturgikus cselekedeteket, csupán rituális böjtöt írt elő. A IV. századtól kialakult szertartásrend is nélkülözte az eucharisztikus áldozatot. Az ún. csonkamise középkori délelőtti gyakorlatából az újkorra hasonló tartalmú esti szertartás alakult ki. Ezt megelőzően az ünnep délutánján (3 órakor) sok helyen manapság is „keresztutat járnak”. Az esti szertartás hangulatát az általános csönd (hallgatnak a harangok és csengők, helyettük fa kereplőket használnak), illetve a Szent János evangéliumában megörökített passió előadása határozza meg. A szertartás egyik látványos elemeként a papság az oltár előtt földre borul (ezt a különleges aktust csupán a pap- és püspökszentelés mindenkori alanya hajtja végre.) A nagypénteki rituálé egyik központi elemét a fokozatosan leleplezett feszület előtti hódolat jelenti, amelynek során mind a papság, mind a hívek csókkal vagy érintéssel illetik Krisztus halálának szimbólumát. A szertartás részét képezi az erre az alkalomra épített szentsír körmenetben történő meglátogatása is. A szentsír (úrkoporsó) templomi felállításának szokása a középkorból nálunk is adatolható. (Bálint S. 1973. 220–264.; Radó P. 1957. 108–109.; 1961. II. 1202–1215.; Artner E. 1923. 154–165.)
Nagyszombaton a sírban nyugodó Krisztusról elmélkedik az egyház. A nap folyamán nem tartanak szentmisét. Az ősegyházban húsvét vigíliáját virrasztással töltötték. A vigília korán kialakult szertartásrendje a középkor folyamán fokozatosan előretolódott. Ezzel a húsvét egyik csúcspontja, magának a feltámadásnak a megünneplése nagyszombat késő délutánjára került. A nagyszombati liturgia központi elemeit a tűz- és vízszentelés, illetve a Krisztust szimbolizáló húsvéti gyertya (rajta az alfa és ómega betűkkel) megszentelése és meggyújtása jelenti. (Franz, A. 1909. I. 507–553.) A korai kereszténységben ekkor tartották a katechumenek ünnepélyes megkeresztelését, amelyről a liturgia több eleme máig tanúskodik. A „Gloria” alatt ismét megszólalnak a nagycsütörtök óta elnémult harangok és az orgona. A nagyszombati feltámadási körmenet nem egyetemesen elterjedt egyházi szertartás. Közép-európai népszerűsége a középkor óta máig töretlen. (Bálint S. 1973. 265–274.; Radó P. 1957. 109–110.; 1961. II. 1215–1217, 1229–1248.; Artner E. 1923. 166–189.)