I.

A dzsainák India egyik legrégebbi heterodox śramaṇa [sramana] („vándoraszkéta”) hagyományának a követői. Heterodoxia alatt ebben az esetben azt értjük, hogy nem fogadják el a Védák és a védákon alapuló vallási szövegek tekintélyét, tagadják a védikus áldozat eredményességét, és szintén elutasítják egy teremtő és megváltó isten létezését. A hasonlóan heterodox buddhizmusnál a dzsainák saját tradíciójukat régebbinek tartják; a források alapján kb. a Kr.e. IX. századig lehet visszavezetni a dzsainizmus előzményeit. Az ókori Indiában számos, a védikus (vaidika) vallással hasonlóan szembenálló śramaṇa hagyomány létezett, de a mai napig folyamatosan csak a dzsainizmus volt jelen Indiában.

A dzsaina közösség két tradícióra oszlik: a digambarák(„égruhájúak”, vagyis mezítelenek) és a śvetāmbarák([svétámbara], „fehérruhások”) hagyományra. A két irányzat közötti szakadás egy Kr.e. 300 körüli éhínségre vezethető vissza, amikor Bhadrabāhu [bhadrabáhu] mester vezetésével az aszkéták egy csoportja Dél-Indiába, a mai Karnátakába vándorolt. Mikor utódaik visszatértek Pāṭaliputrába [pátaliputra] (a modern Patna Északkelet-Indiában), tudomásukra jutott, hogy távollétükben Sthūlabhadra [sthúlabhadra] irányításával összeállították a szentiratok kánonját, amely sok szempontból elfogadhatatlan volt a „déliek” számára, ráadásul az „északi” aszkéták bevezették a ruhaviselés szokását is. A „déliek”, a későbbi digambarák, a kánont eretnekségnek, magukat pedig az egyedüli igazi dzsaináknak nyilvánították. Később megírták saját szent szövegeiket (purāṇák [purána]), melyekben a śvetāmbara forrásoktól sokban eltérő módon beszélik el Mahāvīra Jina életét.[1]

A dzsaina (jaina) szó jelentése „Jina [dzsina] tanításának a követője”. Az ókorban több śramaṇa csoport tanítómesterét is jinának, „győztesnek” nevezték (így Buddhát is), a dzsainák eredeti neve a buddhista Páli szövegekben nigaṇṭha [nigantha], a szanszkrit forrásokban nirgrantha, „kötelékek nélküli” volt, és csak amikor a többi śramaṇa tradíció megszűnt, és a buddhisták Jina helyett inkább Buddhának nevezték alapítójukat, akkortól kezdték el a dzsaina szót egyedül Mahāvīra Jina [mahávíra dzsina] követőire, a nirgranthákra alkalmazni (kb. Kr.u. IX. század).

A dzsainák saját hagyományukon belül több Jinát is számon tartanak. Ezek olyan emberek, akik tökéletesedésük folytán elérték a kevalajñānát [kévaladnyána], vagyis a mindentudást, és az újraszületések körforgásából (saṃsāra [szamszára]) való megszabaduláshoz (mokṣa [móksa]) vezető utat tanítják követőiknek. Másik nevük tīrthaṅkara [tírthankara], „gázlókészítő”, vagyis olyan tanítómester, aki segít átkelni az újraszületések okozta szenvedés óceánján. Ilyen tīrthaṅkarából egy-egy világkorszak felében huszonnégy születik, így volt ez öröktől fogva és így is lesz mindig, vagyis a hagyományos felfogás szerint egy Jina vagy tīrthaṅkara nem alapítója a vallásnak, hanem egy változatlan, örök igazság felelevenítője az egymás után jövő generációk számára. A Jinák tanítása nem isteni kinyilatkoztatáson alapul, hanem az emberi lélek, a korábbi mesterek útmutatásainak segítségével, maga ismeri fel az igazságot.

A dzsainák a korban hozzánk legközelebb eső tīrthaṅkarákat, Nemit [némi], Pārśvát [pársva] és elsősorban Mahāvīrát részesítik a legnagyobb tiszteletben, és bár a szentiratok hangsúlyozzák a Jinák emberi mivoltát, a világi hívők általában emberfeletti lényeknek tekintik őket. Nemi a hagyomány szerint Saurāṣṭrában [szaurástra] élt (mai Gudzsarát déli része) és Kṛṣṇa [krisna] kortársa volt. Pārśva történetisége a források alapján valószínűsíthető, a Kr.e. IX. században élhetett a mai Benáresz környékén, az ő tanításának követői voltak a nigaṇṭhák vagy nirgranthák.

Az eddig utolsó tīrthaṅkara, Vardhamāna Mahāvīra [vardhamána mahávíra] a hagyomány szerint Kr.e. 599-ben született Kuṇḍagrāma [kundagráma] városában, Vaiśāli [vaisáli] királyságban (a modern Patna közelében, Északkelet-Indiában). Származása és élettörténete sok ponton mutat hasonlóságot Gautama Buddha életével. Apja, Siddhārtha [sziddhártha] egy kṣatriya klán főnöke volt, anyja, Triśalā [trisalá] pedig Vaiśāli királyának a húga. Fia születését megelőzően Triśalā csodás álmokat látott, melyek arra utaltak, a gyermekből vagy nagy uralkodó (cakravartin [csakravartin]), vagy tīrthaṅkara válik. A születést is számos csoda kísérte, istenek hódoltak a gyermek előtt, aki a Vardhamāna, „gyarapító” nevet kapta, mert szüleinek vagyona megnövekedett a terhesség alatt. A Mahāvīra, „nagy hős” nevet az istenektől kapta, vagy mert még kisbabaként egyetlen lábujjával megrendítette a Meru- [méru] hegyet, vagy később, aszkézisének elismeréseként.

A hagyomány úgy tartja, Mahāvīra szülei Pārśva, az előző tīrthaṅkara hívei voltak. Az ifjú Mahāvīra a śvetāmbara szentiratok szerint egy kṣatriyához illő életet élt, elvett egy hercegnőt, született egy lánya, és egészen a szülei haláláig családfentartóként élte az életét. A digambara hagyomány szerint Mahāvīra nem nősült meg. Abban mindenesetre mindkét irányzat egyetért, hogy harmincéves korában az istenek arra kérték Mahāvīrát, mondjon le a világi életről, hogy tīrthaṅkarává válhassék.

Mahāvīra ünnepélyes menetben vonult ki a városból, és egy aśoka- [asóka] fa alatt lemondott minden tulajdonáról. A digambarák elbeszélése szerint levetette a ruháit, majd ősi szokás szerint csomókban kitépte a haját, ezzel mutatva, hogy megszűnt törődni a testével és kész elviselni a fájdalmakat. A śvetāmbara források szerint a városból kiérve Mahāvīra két és fél napig böjtölt egy fa alatt, majd felöltötte a Śakra [sakra] isten által neki adott ruhát, a fenti módon kitépte a haját, és vádorútra indult. Tizenhárom hónapig hordta ezt az isteni ruhát, mígnem egy tüskebokor lehúzta róla. A két változat közötti különbség arra a vitára megy vissza: viselhet-e ruhát egy igazi dzsaina aszkéta? A digambarák szerint a ruházat megtartása azt mutatja, hogy az aszkéta nem szabadul meg minden tulajdonától és a szégyenérzettől sem, ami akadályozza a megvilágosodás felé vezető úton. A śvetāmbarák úgy tartják, egy aszkéta viselhet ruhát, a lényeg az, hogy ne ragaszkodjon hozzá. Szerintük a korábbi tīrthaṅkarák is viseltek ruhát.

Mahāvīra tizenkét évig vándorolt, miközben böjtöléssel és egyéb aszkézissel sanyargatta a testét. (Tanítómesterük példáját követve a dzsaina világi hívők is időről időre böjtölnek, sokszor úgy, hogy vizet sem vesznek magukhoz.) A digambarák szerint Mahāvīra a tizenkét év alatt némasági fogadalmat is tartott. A śvetāmbara szentiratok elbeszélik, hogy Makkhali Gosāla [gószála], a fatalista ājīvika [ádzsívika] szekta vezetője egy darabig Mahāvīra tanítványául szegődött, hogy csodálatos képességek birtokába jusson. Később elhagyta mesterét, önállóan tanított és felvette a Jina titulust. Mahāvīra megvilágosodása után találkozott ismét Gosālával, aki megpróbálta elpusztítani, de ezzel a saját vesztét okozta. A digambara források jóval kisebb teret szentelnek Gosāla történetének, ráadásul nem ājīvikának, hanem Pārśva követőjének tartják, aki saját iskolát alapított, és eretneksége miatt a legprimitívebb organizmus létformájában született újra.

Mahāvīra aszkézise során tartózkodott attól, hogy bármilyen élőlénynek ártson, elviselte az emberek szidalmazását és ütlegeit, mivel egyáltalán nem törődött a testével, nyers zöldségeken élt, és néha hetekig vizet sem ivott. Minden vágyat kiölve magából, nyáron a tűző napon, télen az árnyékban meditált a a lélek természetéről. Tizenkét évvel, hat hónappal és tizenöt nappal vándorútjának kezdete után, nyáron, két és fél nap böjtölést követően, a tűző napon meditálva elérte a tudás és intuíció legmagasabb fokát, a végtelen, teljes, akadálytalan tudást, a kevalajñānát [kévaladnyána]. Ezáltal Jinává és arhattá („tiszteletreméltóvá”) lett, egyszerre volt tudatában minden múlt-, jelen- és jövőbeli élőlény sorsának, újraszületéseik láncolatának.

A digambarák szerint ezután Mahāvīra Jina az emberi létezés minden gyarlóságától (éhség, szomjúság, alvás, öregedés, stb.) mentesen létezett tovább, mindentudó lévén nem volt szüksége érzékelésre és cselekvésre. Az istenek által emelt pavilonban ült, teste ragyogott, mint a kristály, és egy belőle áradó égi hang hírdette a tanítását a hallgatóságnak, amely istenekből, emberekből és állatokból állt. Hatvannégy nappal Mahāvīra megvilágosodása után egy Indrabhūti [indrabhúti] Gautama nevű brāhmaṇa [bráhmana] járt arra. Először nem értette meg Jina tanítását, melyet Indra, az istenek királya próbált neki közvetíteni magát brāhmaṇának álcázva, de pusztán a Jina pavilona előtti oszlop megpillantásától azonnal eltűnt minden kétsége és büszkesége, felfogta a tanítást, és Jina első gaṇadharájává [ganadhara] vált. Hamarosan csatlakoztak hozzá a bátyjai majd még nyolc brāhmaṇa, és ez a tizenegy gaṇadhara alkotta a későbbi dzsaina közösség magvát.

A śvetāmbara hagyomány szerint Mahāvīra Jina megvilágosodása után is rendelkezett emberi funkciókkal, vagyis járt, evett, beszélt. Első hallgatósága istenekből állt, majd elment egy olyan helyre, ahol éppen egy védikus áldozat volt folyamatban. Itt az élőlényeknek való ártás ellen prédikált, és megtérítette az áldozatot végző papokat, Indrabhūti Gautamát és két bátyját, majd azok ezerötszáz tanítványát. Nem sokkal ezután még nyolc brāhmaṇát nyert meg a tanításnak (ezzel teljessé lett a tizenegy gaṇadhara csoportja), és azok tanítványaival együtt a közösség létszáma meghaladta a négyezret. A śvetāmbara szentiratok felsorolják mindazt a települést, ahol Mahāvīra Jina a következő negyven év esős évszakait töltötte, amikor az időjárás akadályozta a vándorlást. Bár ő maga nem hozott létre semmilyen gyülekezetet, mégis a fő tanítványainak, a gaṇadharáknak köszönhetően létrejött a dzsaina közösség, amelybe tizennégyezer szerzetes, harmichatezer apáca, százötvenkilencezer világi hívő férfi és háromszáztizennyolcezer világi hívő nő tartozott (a nők magasabb számát okozhatta az, hogy sokszor egy férj több feleségével együtt csatlakozott).

Mindkét dzsaina hagyomány megegyezik abban, hogy Mahāvīra Jina hetvenkét évesen távozott a nirvāṇába [nirvána] és lett siddha [sziddha], „tökéletesen megszabadult”, aki soha többé nem születik újra. Halálának hagyományos időpontja Kr.e. 527. Tanítványa, Indrabhūti Gautama órákkal mestere távozása után nyerte el a mindentudást. Ezt a két eseményt ünneplik a dzsainák a dīpāvalī[dípávalí] fesztivál alkalmával.

II.

A dzsaina tanítás szerint az anyagi világ végtelen számú, oszthatatlan, kiterjedés nélküli, láthatatlan részecskéből, paramāṇuból [paramánu] áll, melyek egymással összekapcsolódva hozzák létre az anyag érzékelhető megjelenési formáit (föld, víz, tűz, levegő, hang, fény, árnyék, hő, stb.), és így a testet az érzékszervekkel, amelyben a lélek tartózkodik. A dzsainák azt is tanítják, hogy a karman is anyagi természetű, vagyis paramāṇukból áll, és szabadon lebeg a térben. Cselekvéseink következtében ezt a karmikus anyagot a lélek magához vonzza, beszennyeződik vele és újraszületésre kényszerül. A nem anyagi természetű lelkeknek (jīva [dzsíva]) a száma is végtelen, és mindegyiknek három fontos jellemzője van: a tudatosság, a boldogság és az energia. A tudatosság révén szerez ismereteket; a boldogságot csak önmaga teljes megismerése révén tapasztalja meg, amikor teljesen megtisztul a szennyező karmától; az energiának a tudatosság „aktivizálásában”, a világ dolgainak manipulálásában (adás, elvevés, élvezés), valamint a karma vonzásában és megfelelő eredménnyé transzformálásában van szerepe.

Az folytonos újraszületés oka a dzsainák szerint a lélek szennyezett állapota. A különböző testekben létező lélek a vágy miatt cselekszik, és ezáltal újabb karmikus anyagot vonz magához, melynek következtében újra testet ölt: ez a körforgás a saṃsāra [szanszára]. Újraszületni nagyon sokféle életformában lehet: a legprimitívebb, csak a tapintás érzékével rendelkező organizmusoktól a növényeken, állatokon, isteneken és pokolbéli lényeken keresztül az emberig nagyon széles a skála. Az emberi újraszületés kiemelkedő jelentőségű, mert csak itt lehet megtisztítani a lelket a karmikus szennyeződéstől és elérni a testetöltésektől való megszabadulást (mokṣa [móksa]).

A dzsainák megváltástana sem a theista, sem a fatalista megoldást nem követi, vagyis az egyén nem egy mindenható és mindentudó isten kegyelméből, de nem is a kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan végzet folytán szabadul meg az újraszületések fogságából. A dzsainák szerint a lélek maga képes befolyásolni a karmát és kilépni a saṃsārából, feltéve, hogy rendelkezik a megszabadulásra való képességgel (bhavyatva [bhavjatva]). Bizonyos lelkekben nincs meg ez a képesség, és bár a karma befolyásolásával elérhetik, hogy a felsőbb menyországokban szülessenek újra, a mokṣa el van zárva előlük. Ugyanakkor a bhavyatvával rendelkező lélek nem szükségszerűen ismeri fel ezt a képességét: a körülmények megfelelő konfigurációjára van szükség, vagyis arra, hogy egy adott újraszületésben a karma által viszonylag kevéssé szennyezett lélek találkozzék egy Jinával (vagy legalább a képmásával), meghallgassa a dzsaina tanítást, visszaemlékezzen korábbi életeire, stb. A (bhavyatvával bíró) lélek esélyét a megváltásra az is növeli, hogy tudatosságát, boldogságát és energiáját sohasem lehet teljesen eltörölni, míg a karmikus befolyást igen.

III.

A megvilágosodáshoz és mokṣához vezető út több lépcsőfokból áll. A lépcső alja a mithyādṛṣṭi [mithjádrsti], vagyis a valóság hamis látásának a szintje. Amikor a lélek számára elérkezik a körülmények fent leírt együttállása, egy pillanatra részese lesz a samyagdarśanának [szamjagdarsana], vagyis megpillantja saját valódi természetét, torzításmentes képet kap a valóságról. Ez a „helyes látás” ugyan csak egy pillanatig tart és utána a lélek rövid ideig visszatér a mithyādṛṣṭi szintjére, hatása azonban nem múlik el nyomtalanul: az ember elindul a megváltáshoz vezető lépcsőn, melyen egy következő, magasabb szint a világi hívők számára előírt fogadalmak szerinti élet.

Ezek a fogadalmak a szerzetesi fogadalmak „enyhébb” változatai, segítenek a feljebb jutásban, de nem elégségesek a mokṣa eléréséhez. A dzsaina szentiratok nem hangsúlyozzák a világi hívők életvitelének másodrangúságát, sőt, részletesen foglalkoznak az általuk követendő életmódokkal, és felállítják számukra a lemondásnak és aszkézisnek egy fokozatosan szigorodó rendszerét, amely a szerzetesi fogadalmakban csúcsosodhat ki. Minden dzsainára egyformán vonatkoznak az „alapvető megvonások” (mūlaguṇák [múlaguna]): nem fogyaszthatnak húst, alkoholt, mézet és az ötféle füge gyümölcsét. A tiltások mögött az ártás (hiṃsā[hinszá]) minden áron való kerülése áll, és itt nem csak a másik élőlénynek okozott szenvedésről van szó, hiszen az ártás révén a lélek újabb karmát vonz magához, amivel önmagának tesz rosszat. A hús kerülése nem kíván magyarázatot. A többi tiltott étellel és itallal kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy sok milliárd, szemmel nem látható organizmus (nigoda [nigóda]) vesz minket körül, melyek a dzsainák szerint előszeretettel csoportosulnak az édes és erjedő dolgokban: ezért tilos alkoholt és mézet fogyasztani. Hasonlóan kerülni kell a húsos, édes, vagy magokkal teli növényeket is, mint például a fügéket, mert ezek is teli vannak apró nigodákkal.

Az ahiṃsā[ahinszá], vagyis a nem ártás elve fontos szerepet kap a dzsaina világi hívők által űzhető foglalkozások megszabásában is. Itt elsősorban az ártás szándékossága számít, vagyis a földművelés elfogadhatóbb, mint a vadászat, mivel az előbbi során az ember ha el is pusztít például rovarokat, ezt akaratlanul teszi (persze ha nem szándékosan írtja őket). Hatféle foglalkozást tartanak elfogadhatónak a dzsaina tanítók: államigazgatás, írnokoskodás, földművelés, tudomány és művészet, kereskedelem és bizonyos kézműves mesterségek. A kormányzati munka és a földművelés kevésbé ajánlott, mivel magában rejti az ártás lehetőségét. A dzsainák többsége tehát nem véletlenül kereskedő, de természetesen bizonyos árucikkek itt is tilalmasak, mint például az állati termékek, mérgező anyagok, fegyverek, stb.

A világi hívők másik fontos fogadalma a satya [szatja], vagyis az igazmondás, becsületesség. A hazugságban is, mint az ártásban, a vágyak és szenvedélyek játszanak szerepet, ezért szintés karmát ragaszt a lélekre. Elsősorban azt kell elkerülni, hogy az ember a saját érdekében hazudjon. Így például ha egy vadász megkérdezi, merre futott a szarvas, a dzsaina világi hívő rossz irányba küldheti őt, mivel így megóv egy élőlényt a pusztulástól. Egy dzsaina szerzetes viszont ugyanebben a helyzetben nem hazudhat, az ő számára az egyedüli lehetőség, hogy néma marad. A szentiratok külön kitérnek a satya fontosságára a tulajdoni viszonyokkal, az áru minőségével, a kölcsön megadásával kapcsolatban, nem csoda, hogy a dzsaina kereskedők becsületessége közmondásos Indiában.

Az ahiṃsāés a satya mellett a világi hívő további fogadalmai az asteya [asztéja]: tartózkodás a lopástól, a brahma: tartózkodás a házasságon kívüli szexualitástól (a dzsaina szerzetesek természetesen teljes cölibátusban élnek), aparigraha: a túlzott felhalmozás és a tulajdonhoz való ragaszkodás kerülése. Ezen kívül egy dzsainának különféle módokon korlátoznia kell a tevékenysségeit és azok hatókörét, például úgy, hogy kijelöli azon terület határait, amelyen belül utazhat, törekszik arra, hogy csak napnyugta előtt készítsen és fogyasszon ételt, nem ad rossz tanácsot másoknak és gondolatban sem tesz mások kárára, nem vesz részt olyan tevékenységekben, amelyek a vágyakat és az agresszivitást növelik (pl. látványosságok, a Kāma-sūtra [káma-szútra] tanulmányozása, stb.). Nem csak a szerzetesek, a világi hívők is szentelnek időt a meditációra és a böjtölésre, valamint rendszeresen adományokat adnak a szerzeteseknek.

Aki tovább akar haladni a szerzetesség felé vezető úton, az lépésről lépésre szigorítja a fogadalmait: lemond a zöld hajtások, levelek és gyökerek fogyasztásáról (ételként maradnak számára a lencsefélék és hasonló szárított alapanyagok) és csak forralt vizet iszik, fokozatosan felhagy a szexuális tevékenységgel és lemond minden olyan eszköz használatáról, ami vonzerejét növelhetné (szappan, kenőcsök, ékszerek, stb.), felhagy a munkájával (a gyerekei tartják el), és ideje nagy részét a szentiratok olvasásával és lelkigyakorlatokkal tölti. Idővel átadja minden vagyonát fiainak vagy fivéreinek, és fokozatosan kivonja magát a családi ügyekből. Végül elhagyja otthonát, egy templomba vagy az aszkéták számára fenntartott épületbe költözik, és úgy él, mint egy dzsaina szerzetes, csak éppen a „nagy fogadalmakat” (mahāvraták [mahávrata]) nem teszi még le.

A „nagy fogadalmak” hasonlóak a világi hívek fogadalmaihoz, csak sokkal szigorúbbak. A dzsaina szerzetesek és világi hívők életmódja közti egyis legfontosabb különbség az ahiṃsābetartásának a mértékében van. Amíg a világi hívek elsősorban a két vagy több érzékkel rendelkező lényeknek való ártást kerülik, a szerzetesek és apácák a legprimitívebb, szemmel nem érzékelhetőm elemi organizmusokra is kiterjesztik a nem-ártás fogadalmát. Ezért egy szerzetes nem áshatja a földet, nehogy elpusztítsa a földben élő apró lényeket; a vízi organizmusok védelmében kerülnie kell az úszást és a fürdést általában; nem olthat ki és nem is gyújthat tüzet, hogy megkímélje a tűzben élő testecskéket (ezek olyan múlékonyak, hogy a tűzgyújtással való létrehozásuk egyben a megsemmisítésüket is jelenti); nem szabad legyeznie magát, nehogy a hirtelen hőmérsékletváltozás megölje a levegőben élő organizmusokat; végül nem szabad járkálása során vagy egyéb módon élő növényt megérintenie. Hogy be tudja tartani az ahiṃsāminden tevékenységet korlátozó követelményeit, a szerzetesnek minden mozdulatára, minden cselekedetére folyamatosan ügyelnie kell. Az asteya fogadalma nem csak a lopás tilalmát jelenti, hanem például a szerzetes nem foglalhat el egy helyet túl hosszú ideig, vagy nem fogyaszthatja el az alamizsnaként kapott ételt mestere engedélye nélkül. A szerzetesek számára kötelező a cölibátus, és a nőkkel való minden érintkezést kerülniük kell.

A szerzetessé válás és a „nagy fogadalmak” (mahāvraták [mahávrata]) felvétele a beavatási szertartás (dīkṣā[díksá] vagy pravrajyā[pravradzsjá]) során történik. E szertartás következtében a beavatott rituálisan újjászületik: megszabadul minden korábbi tulajdonától, még a nevétől is (új neve általában a tanítómestere nevével lesz kapcsolatos). A śvetāmbarák nem avatnak be fizikailag vagy szellemileg tehetetlen embereket, nyolc évesnél fiatalabb gyermekeket, illetve olyanokat, akik nem bírják szüleik jóváhagyását (a közelmúltban igyekeztek visszaszorítani a gyermekek beavatását). A digambaráknál hasonló kritériumok vannak érvényben, de a gyakorlatban csak a kellően előrehaladott korúaknak engedik, hogy otthagyják családjukat és szerzetesek legyenek. A dīkṣāsorán a leendő digambara szerzetes tanítója előtt lemond minden tulajdonáról, még az ágyékkötőjéről is, megfogadja, hogy élete végéig betartja a mahāvratákat, majd kap egy kis, pávatollakból készített seprűt, amellyel a rovarokat tudja finoman eltávolítani ülő- vagy fekvőhelyéről. A śvetāmbaráknál a beavatandó kap három nagy vászondarabot (ez lesz az új ruhatára), egy gyapjúszálakból készült seprűt, egy koldulócsészét, egy takarót, egy botot és néhány szentiratot. A dīkṣāegyik sajátos eleme a keśaloca [késalócsa], amely során a beavatandó öt marokkal kitépi a haját, ezzel bizonyítva, hogy kész elviselni az aszkéta életmód minden nehézségét.

A dzsaina szerzetes betartja a fogadalmakat, feltétlenül engedelmeskedik tanítóinak és a rangidős szerzeteseknek, ápolja és szolgálja a beteg és idős szerzeteseket és apácákat, meditál, tanulmányozza és magyarázza a szentiratokat, adakozik és sanyargatja a testét. Mindezt nem azért teszi, hogy tīrthaṅkara váljék belőle, hiszen ez is egy olyan vágy lenne, ami karmát vonz a lélekhez. Mivel az öregség esetleg akadályozhatná a fogadalmak betartásában, a dzsaina szerzetes dönthet úgy, hogy az úgynevezett sallekhanā[szallékhaná] rítusával fejezi be földi létét, amely során a haldokló szerzetestársai körében fokozatosan megvonja magától az ételt és az italt, míg végül a szent Jinák neveit mondogatva meghal.

IV.

Mahāvīra Jina tanításából legközelebbi tanítványai, a gaṇadharák hozták létre a szentiratokat, a sūtrákat. A digambara hagyomány szerint az isteni hang, amely a megvilágosodott Jinából áradt, csak a gaṇadharák számára volt érthető, a śvetāmbarák viszont úgy tartják, hogy Jina emberi nyelven, mégpedig ardhamāgadhīul [ardhamágadhí], a Magadhában beszélt prákrit nyelven prédikált. A tizenegy gaṇadhara életéről rövid beszámolókat őrzött meg a hagyomány: mindannyian brāhmaṇa származásúak voltak, akik áttérésük napján azonnal letették a szerzetesi fogadalmakat; többségük mintegy tizenkét év múlva elérte a mindentudást, és azt követően mintegy tizenhat évvel a nirvāṇába távozott. Ők maguk nem prédikáltak, és megvilágosodásuk után beszüntették a dzsaina közösséggel kapcsolatos tevékenységüket is. Mahāvīra Jina halálakor egyedül Indrabhūti Gautama (az első tanítvány) és Sudharman [szudharman] voltak életben, de mivel Gautama mestere halálakor elérte a mindentudást, a dzsaina közösség vezetése és a szentiratok gondozása Sudharmanra maradt, aki Mahāvīra halála után mintegy tizenkét évig tanított, majd elnyerte a megvilágosodást és a gaṇadharák közül utolsóként, százéves korában a nirvāṇába távozott.

Ezután Śambhu [sambhu] vette át a tanítást és a közösség vezetését; ő Mahāvīra halála után hatvannégy évvel érte el a nirvāṇát, korunkban utolsóként. A tanítás szóbeli hagyományát mintegy százötven éven át vitték tovább a tavítvány-utódok, mígnem Bhadrabāhu korában a közösség az éhínség következtében szétszóródott, és a szent szövegek egy része elveszett. A kánon legrégebbi szövegei még Pārśva idejére mentek vissza, ezeket utóljára Bhadrabāhu tudta kívülről, az ő halála után feledésbe merültek, csak egy töredéküket őrizte meg a digambara közösség: ezek a (később kommentárokkal ellátott) szövegek a digambarák által egyedül hitelesnek elismert szentiratok.

A śvetāmbarák hitelesnek fogadták el a pāṭaliputrai tanácskozáson Sthūlabhadra irányításával összeállított kánont, amely fokozatosan, további gyűléseken nyerte el végleges formáját: a második zsinatot Mathurában tartották a Kr.u. IV. században, a harmadikat pedig Valabhiban, 453-ban vagy 466-ban. Az utóbbi gyűlés vezetője, Devardhigaṇi Kṣamāśramaṇa [dévardhigani ksamásramana] zárta le a kánon szerkesztését és az egészet írásba foglalta.

Az Uttarādhyayana-sūtra [uttarádhjajana-szútra] (prákritul Uttarajjhayana-sutta [uttaraddzshajana-szutta]) a śvetāmbara dzsaina szentiratokon belül a Mūlasūtrák [múlaszútra] közé tartozik, nyelve, ahogyan az egész śvetāmbara kánoné is, dzsaina mahārāṣṭrī[mahárástrí] prákrit. A hagyomány szerint Mahāvīra utolsó prédikációját tartalmazza, valójában több szerző művéből hosszú idő alatt összeállított gyűjtemény. Harminchat fejezetének többsége viszonylag régi, a szerzetesi rend kialakulásának az időszakára mehet vissza. A Mahāvīra életét elbeszélő legendákból kitűnik, hogy már első hívei között sok volt a fiatal brāhmaṇa, akik magukkal hozták saját tanítványaikat is. A világi életről való lemondást az ortodox társadalom csak akkor nézte jó szemmel, ha az egyén előtte családfenntartóként teljesítette társadalmi helyzetéből fakadó kötelességeit, így a formálódó dzsaina rendnek számos konfliktussal kellett szembenéznie. A dzsainák újradefiniálták a brāhmaṇa fogalmát is: míg az ortodoxiában valaki születésénél fogva tartozik a brāhmaṇa rendbe, és mint ilyen elsődleges feladata a védikus hagyományok fenntartása, beleértve az áldozati rítusok végzését, addig a dzsainák erkölcsi kritériumok, elsősorban pedig az ahiṃsāés a többi dzsaina fogadalom betartása alapják értelmezték újra, ki az igazi brāhmaṇa.

Az alábbiakban Vekerdi József fordításában olvashatunk részleteket az Uttarādhyayana-sūtrából. Az idézett szövegek forrása: Nami király megtérése. Dzsaina legendák és miniatúrák az Uttardzsdzshajana-szuttából. A szöveget Máhárástrí nyelvből, az utószót németből fordította és a jegyzeteket írta Vekerdi József. Utószó Wolfgang Morgenroth. Prométheusz Könyvek 2. Budapest: Helikon, 1984.