Nami király megtérése

Nami király ideje lejárt az istenek világában,^[1] és az emberi világban született újjá. Itt idővel lerázta a káprázat bilincseit, és visszaemlékezett előző születésére.^[2] Mikor visszaemlékezett előző születésére, megvilágosodott a legmagasztosabb Tanban.^[3] Fiát ültette maga helyett a trónra, és visszavonult a világtól.

Bár háremének elragadó hölgyei között érzéki gyönyöröket élvezett Nami király, amelyek az égi örömök hasonmásai voltak, megvilágosodása után szakított a gyönyörűségekkel. Elhagyta városát, Mihilát, elhagyta országát, hadseregét, háremét és egész kíséretét. Lemondott a világról, és magányba vonult vissza.

Mihilában nagy felfordulás támadt, amikor Nami, a királyi bölcs, lemondott a világról, és a kolduló szerzetesek^[4] rendjébe lépett. Indra,^[5] az istenek királya, papi alakot öltött, és ilyen szavakkal fordult a királyi bölcshöz, aki a tökéletesedés lépcsőin^[6] oly magasra jutott, hogy elérte a kolduló szerzetesség fokát:

— Mitől támadt most Mihilában ez a felbolydulás? Szörnyű lárma hangzik a palotákban és házakban.

Az istenek királyának kérdésére így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Van Mihilában egy szent fa,^[7] Manórama („Szívvidító”) a neve. Lombozata sűrű, virág és gyümölcs borítja, hűs árnyékot nyújt, sok madár talál rajta oltalmazó tanyát. Most vihar tépi e szent fát, és a menedéküket vesztő, riadt madarak hangosan, kétségbeesetten rikoltoznak.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Tűz tombol és vihar tombol, palotád lángokban áll. Tiszteletre méltó úr, miért nem törődsz háremeddel?

Az istenek királyának kérdésére így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Boldogok vagyunk, boldogan élünk mi, akiknek nincs semmink. Ha Mihilá lángokban áll, nem ég el benne semmi, ami enyém volna. A szerzetest, aki elhagyta fiait és asszonyait, és felhagyott minden cselekvéssel,^[8] nem érheti semmi, ami örömére volna, és semmi, ami bánatot okozna neki. Nagy boldogság várja a bölcset, a hajléktalan szerzetest, aki elvetett minden kapcsolatot, és aki tudja magáról, hogy egyedül van, magában áll.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Építs falat, kapukkal és bástyákkal! Áss köré sáncot, szerelj fel hadi gépeket, így leszel igazi harcos!

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Háromszoros őrizet teszi győzhetetlenné a bölcset, akinek erődje a hit, kapuretesze az önmérséklet és böjtölés, szilárd várfala a tűrés. Íjként ragadja meg a buzgóságot, óvatos járás rajta a húr, elégedettség ajzza fel. Az igazság szeretete feszíti meg az íjat, és nyílvesszője az önsanyargatás, amely átfúrja a Tettek páncélját. Így győz a harcon a bölcs, így vívja ki a szabadulást az újjászületések forgatagából.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Építs palotákat, kéjlakokat, tornyokat! Így leszel igazi harcos!

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Aki az út mellett épít magának házat, gondokat épít vele. Ott tanyázzunk le, ahová elvetődtünk.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Teremts biztonságot városodban, fékezd meg a tolvajokat és rablókat, lopókat és betöröket. Így leszel igazi harcos!

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Sokszor van úgy, hogy az emberek nem azt büntetik, aki rászolgált. Az ártatlant bebörtönzik, a bűnöst futni engedik.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Igázz le minden fejedelmet, király, aki nem hajlandó elismerni uralmadat! Így leszel igazi harcos!

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Ha ezerszámra és százezerszámra győzi le bátor ellenfeleit a férfi, győzelme még nagyobb lesz, ha nem győz le senki mást, csak önmagát. Saját magunkkal szálljunk harcba; mit ér a harc külső ellenséggel? Aki saját erejéből győz önmaga felett, elnyeri a boldogságot. Nehéz küzdelem önmagunkat leküzdeni, az öt érzéken, haragon, nagyravágyáson, káprázaton, kapzsiságon úrrá lenni. Mindent legyőz az, aki fékezni tudja önmagát.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Mutass be dús áldozatokat, adj élelmet kolduló szerzeteseknek és papoknak, osztogass alamizsnát, légy bőkezű, rendezz ünnepségeket! Így leszel igazi harcos!

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Aki hónapról hónapra ezerszámra és százezerszámra ajándékoz teheneket, nem ér fel azzal, aki uralkodik magán, bár nem ajándékoz semmit.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— A családapa életkorával járó kötelességeket^[9] elvetetted, és más életkor kötelességeit vállaltad magadra. Népek ura, elégedj meg azzal, hogy megtartod a félhavi böjtöket és virrasztásokat!

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Ha a tudatlan ember havonta csak egy szál sásfűvel táplálkozik, érdeme az igaz Tan tizenhatodrészével sem ér fel.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Gyarapítsd százszorosára aranyodat és ezüstödet, gyöngyeidet és drágaköveidet, rézedényeidet, drága köntöseidet, szekereidet és kincseidet, így leszel igazi harcos!

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— Ha számtalan hegy léteznék színaranyból és ezüstből, olyan magasak, mint a Himálaja csúcsai, az sem volna elég a mohó embernek, mert mohósága határtalan, mint maga a légtenger. Ha pedig tisztába jövünk azzal, hogy a teljes földnek minden rizsföldje és árpavetése, aranya és jószága mindenestül sem elégítene ki egyetlen embert, nem marad más, mint a lemondás.

Az istenek királya így válaszolt Naminak, a bölcsek királyának szavaira, kifejtve érveit és indokait:

— Esztelen dolog, király, hogy lemondasz csodás élvezeteidről. Képzelt célokra törsz, ábrándjaid romlásba döntenek.

Az istenek királyának szavaira így válaszolt Nami, a bölcsek királya, kifejtve érveit és indokait:

— A vágyak szúrós tüskék, a vágyak mérgek, a vágyak kobrakígyók. Aki élvezetekre vágyik, sohasem tud betelni velük, és végül rossz véget ér. A harag lesüllyeszti, a nagyravágyás tönkreteszi, a káprázat elzárja útját, s vágyai mindkét világban^[10] kelepcébe csalják.

Ekkor Indra ledobta a papi külsőt, és felvette valódi alakját. Tisztelettel meghajolt Nami előtt, és ékes szavakkal magasztalta :

— Üdv néked! Úrrá lettél a haragon!

Üdv néked! Legyőzted a nagyravágyást!

Üdv néked! Megszabadultál a káprázattól!

Üdv néked! Megfékezted a vágyakat!

Dícséret illessen igaz önmérsékletedért!

Dícséret illessen igaz alázatodért!

Dícséret illessen tökéletes türelmedért!

Dícséret illessen tökéletes megváltásodért!

Itt e földön te vagy a legtökéletesebb ember, tiszteletre méltó úr, s ott is te leszel a legtökéletesebb. A legfelső világba jutsz,^[11] a legfelső helyre kerülsz, és minden folttól megtisztulva, eléred a szentséget.

Így magasztalta Indra a királyi bölcset. Jobb kéz felől tisztelettel körüljárta,^[12] s újra meg újra hódolt előtte. A bölcsek legkiválóbbikának kerék és horog^[13] szerencsejelével ékes lábaihoz borult, majd fején koronájával, fülében csilingelő fülbevalóival a levegőbe emelkedett.

Nami pedig folytatta alázatát. Ahogyan Indra saját személyében buzdította, elhagyta házát Vidéha királya, és a kolduló szerzetesek útjára lépett.

Így cselekesznek a megvilágosultak, a bölcsek, az okosak. Elfordulnak az élvezetektől, mint Nami, a királyi bölcs.

Hariésza története

Élt egy Hariésza nevű szerzetes, minden erénnyel ékes, érzékein uralkodó bölcs, aki azonban a megvetett csan­dála[14] törzsből származott. Gondosan megtartotta a járás, alamizsnagyűjtés, beszéd, szükségletek végzése és a dol­gok kézbevétele szabályait.[15] Uralkodott gondolatain, sza­vain, testén, érzékszervein.

Alamizsnagyűjtő útja során elérkezett egy helyre, ahol a papok éppen áldozatot mutattak be. Az alacsonylelkű pa­pok kinevették a sok böjtöléstől kiszikkadt testű, nyomo­rúságos kinézetű, ápolatlan külsejű szerzetest. Ezek a kasztjukra büszke, dölyfös, buja állatgyilkosok,[16] érzékeik rabjai, balgán így beszéltek:

— Miféle mocskos, sötét bőrű, piszkos ruhájú, csöpögő orrú, ijesztő kísértet közeledik, nyakában szutykos rongy­darabbal? Ki vagy te, szörnyeteg? Mit akarsz? Miért jöt­tél? Takarodj innét! Mire vársz?

Ekkor azonban egy szellem, aki egy közeli fán lakozott, megszánta a nagy bölcset. Láthatatlanná varázsolta ma­gát, és e szavakkal szólalt meg:

— Kolduló szerzetes vagyok, megtartóztatásban élek. Vagyonom nincs, jószágom nincs, ételt nem készítek ma­gamnak. Azért jöttem, hogy kérjek abból az eledelből, amelyet másoknak főznek. Ti bőségesen eszitek, fogyaszt­játok, pazaroljátok az ételt. Tudjátok meg, hogy én kol­dulásból élek; adjatok a maradékból a koldusnak!

— Az ételt papoknak készítették, a mi részünkre főzték, nem másnak. Ebből az ételből, ebből az italból nem kapsz. Mire vársz még?

— A paraszt a bő aratás reményében jó földbe is, rossz földbe is magot vet. Adjatok ti is valamit nekem, mert le­het, hogy én leszek az a föld, amely visszafizeti jótétemé­nyeteket.

— Mindenki jól tudja, hogy csak mi vagyunk az a szán­tóföld, amelyből a belévetett adományok az adományozó érdemei gyanánt sarjadnak ki. A nemes származású, nagy­tudományú papok televény termőföldek.

— Akiket dölyf és büszkeség tölt el, akik ölnek, hazud­nak, lopnak, vagyont gyűjtenek, azok nemtelen származá­sú és tudománytalan papok. Az ilyen földek rossz termő­földek. Ti csak teherhordói vagytok a szavaknak, jelenté­süket nem fogjátok fel, hiába tudjátok betéve a Védákat. A bölcsek egyformán fordulnak a magasan és alacsonyan állók felé. Ilyenek az igazi televény földek.

— Hogy merészelsz így beszélni velünk, te mestereiddel feleselő?! Inkább romoljon meg az étel és ital, mintsem neked adjunk belőle, te orcátlan!

— Önmérséklettel mérsékelem magamat, fegyelemmel fegyelmezem magamat, s ha mégsem adjátok meg, amit kívánok, áldozatotok nem fog gyümölcsöt teremni.

— Nincs itt egy harcos, egy ifjú papnövendék, vagy mes­ter tanítványaival, hogy bottal ütve, gyümölccsel dobálva, nyakon ragadva kihajítsa innét?

Sok fiatal növendék futott oda tanítóik szava hallatára, és botokkal, nádpálcákkal, korbáccsal kezdték ütlegelni a bölcset. Ekkor azonban Kószalija király leánya, a hibátlan termetű Bhaddá állt oltalmazólag a felbőszült ifjak elé a megtámadott szerzetes védelmében:

— Népek urai és szellemek fejedelmei imádják ezt a nagy bölcset, akihez királyi atyám az istenek parancsára hitves gyanánt szánt, ő azonban nem fogadott el, mert szi­lárdan áll fogadalmában, uralkodik érzékein, őrzi tisztaságát. Bár atyám, Kószalija király, feleségül ajándékozott neki, ő visszautasított. Nagy dicsőségű, nagy hatalmú, fé­lelmes erejű, félelmes erényű ez a vezeklő. Ne sértsétek meg a sérthetetlent, nehogy vezeklése tüzével mindnyája­tokat porrá égessen!

Bhaddá úrnő bölcsen ejtett szavait meghallották a fákon lakó szellemek, a szerzetes védelmére keltek, és elűzték az ifjakat. Rémítő alakban csaptak le a levegőből a rémek, és csépelték a népet. Bhaddá látta a vért okádó, meghaso­gatott testeket, és újra megszólalt:

— Körömmel sziklát könnyebben átfúrtok, vasat foggal könnyebben szétrágtok, lábatokkal tűz lángját könnyeb­ben megrúgjátok, mintsem egy szerzetest megalázhattok. Kígyóméregnél égetőbb a zord fogadalmú, félelmes eré­nyű, félelmes erejű nagy bölcsek hatalma. Tűzbe repülő pilleraj vagytok, ha egy kolduló szerzetest alamizsnagyűjtő útján bántalmaztok. Főhajtva boruljatok elébe, fordulja­tok hozzá oltalomért az egész összegyűlt néppel együtt, ha kedves az életetek és jószágotok, mert haragja a világot képes felperzselni!

Meggörbült háttal, kitekert nyakkal, lecsüggő karral, könnyáztatta arccal, vért okádva, tehetetlenül álltak, s ki­meredt szemmel, kilógó nyelvvel bámultak a levegőbe. E látványra a főpap megrettent, kétségbeesett, és nejével együtt engesztelni igyekezett a bölcset:

— Bocsásd meg a sérelmet és szidalmat, uram! Bocsásd meg, hogy balgaságukban, tudatlanságukban megbán­tottak! Hiszen a bölcsek irgalma végtelen, a szentek nem ismernek haragot.

— Sem régen, sem most, sem a jövőben nem volt és nem lesz bennem írmagja sem a gyűlöletnek. A szellemek ügyelnek rám, ők sújtottak le a növendékekre.

— Ismered az igazságot és a Tant, s nem ismersz hara­got, könyörületes szívű bölcs. Lábadhoz borulunk olta­lomért mindannyian, akik itt összegyűltünk. Magaszta­lunk, magasztos úr, minden tetted magasztaljuk. Ízleld meg ezt a rizsétket, sokféle fűszerrel fűszereztük! Bősé­gesen van birtokomban étel; részeltess kegyben, fogyassz belőlük!

— Rendben van — fogadta el az ételt és italt a szerzetes teljes havi böjtölés után.

Ekkor az istenek illatos vízből és virágokból bocsátot­tak esőt a földre, égi kincseket szórtak, mennyei dobokat ütöttek meg, és a levegőből szózat kísérte az adományt:

— Valóban, megbizonyosodott a vezeklés érdeme, és megbizonyosodott, hogy a származásnak nincs érdeme.[17] Kutyahús-főző[18] csandálának volt a fia a szentséges Ha­riésza, akinek dicsősége most beteljesedett.

— Papok, miért égettek áldozati tüzet, miért törekedtek vízzel külső tisztaságra? Az értők úgy mondják, hogy nem a külső tisztaság a lényeg, amelyre ti igyekeztek. Áldo­zati cölöpről, szent füvekről, szalmáról és tűzifáról gon­doskodtok, reggel-este vízzel tisztálkodtok, de életet ol­totok ki, és tudatlanságotokban bűneiteket növelitek.

— Mondd, szerzetes, milyen áldozatot mutassunk be, és hogyan kerüljük el a bűnös cselekedeteket? Szellemek kegyeltje, taníts meg, mit neveznek helyes áldozatnak az értők?

— Akik uralkodni tudnak magukon, azok nem ártanak az élőlények hat rendjének,[19] nem szólnak hazugságot, nem veszik el azt, amit nem kaptak, lemondanak a birtok­ról, nőkről, büszkeségről, lerázzák a káprázatot. A nagy győzelmet az aratja, a tökéletes áldozatot az mutatja be, aki felvértezi magát az öt érzék csábításai ellen, nem ra­gaszkodik az élethez, tisztaságban él, és lemond a testről.

— Hol van az oltárod, és hol van a tüzed, hol van áldozó­kanalad, hol van a tűzhöz a tehéntrágya és a tűzifa? Mi­lyen áldozatot áldozol a tűznek, szerzetes?

— Tüzem az önsanyargatás, életem az oltár, áldozóka­nalam a jóga, testem a tehéntrágya, tetteim a tűzifa. Ön­mérséklet, jóga, nyugalom a bölcsek javallotta áldozat, amelyet bemutatok.

— Hol van fürdőtavad, hol van folyóparti szent fürdő­helyed? Hogyan tisztálkodsz, hogyan szabadulsz meg a szennytől? Szellemek kegyeltje, taníts bennünket, szeret­nénk mindent megtanulni tőled!

— Fürdőtavam a Tan, folyóparti fürdőhelyem a nőtlen­ség, amely tisztán tartja lelkemet. Ebben fürdöm meg, s tisztán, folttalanul, felüdülve szabadulok meg a vétkektől. Ezt a fürdőt látták helyesnek a látók, ezt a nagy fürdőt javallják a bölcsek, ebből a fürdőből emelkednek a nagy szentek tisztán és folttalanul a legfelső helyre.

Csitta és Szambhúja

Hatthinapura városában Szambhúját megaláztatás érte alacsony származása miatt. Ezért az a bűnös gondolata támadt, hogy következő emberi újjászületésekor hatalmas király akar lenni. Amikor letelt ideje az égben, Kampilla városában Bambhadatta királyfi alakjában öltött testet. Csitta viszont — aki előző életében testvére volt — Purimatála városában egy kereskedő tekintélyes családjában született újjá. Amikor Csitta megismerkedett a Tannal, szerzetesrendbe lépett.

Egyszer Kampilla városában összetalálkozott Csitta és Szambhúja, és beszámoltak egymásnak arról, hogy jó- és rossztetteik milyen gyümölcsöt teremtek. Bambhadatta, a világ ura, a nagy hatalmú és nagy hírű király, tisztelettudóan szólt egykori testvéréhez:

— Mi ketten valaha testvérek voltunk, szerettük egymást, egymás kedvében jártunk, egymás javát akartuk. Rabszolgák voltunk Daszanna országban, gazellák a Kálindzsara-hegyen, hattyúk a Majanga partján, csandálák („páriák”) Kászi-földön. Ezután nagy hatalmú istenek voltunk az égi világban. Ez most a hatodik születésünk, s ebben el vagyunk szakítva egymástól.

— Bűnös gondolatot tápláltál, amelyből sors-csíra fakadt. A csíra gyümölccsé érett, ezért kellett most elválnunk.

— Régebben igazságos, becsületes cselekedeteket végeztem, és most ezek jutalmát élvezem. Veled is ez történt, Csitta? Az embernek minden jótette gyümölcsöt terem, és az elkövetett tettek következményét nem lehet elkerülni. Vagyon és páratlan gyönyörök alakjában nyerte el lelkem erényei jutalmát.

— Helyesen tudod, Szambhúja, hogy erényeid jutalmául nyerted dús vagyonodat és nagy hatalmadat. Tudd meg, király, hogy ugyanez történt Csittával is: ő is nagy gazdagságra tett szert. Ám egyszer szépszavú, mélyértelmű dalt hallottam énekelni az összegyülekezett nép között arról, hogyan élnek a szerzetesek erényben és jámborságban, és én is szerzetes lettem.

— Messze földön híresek kéjpalotáim, házam telve van kincsekkel és pancsála-föld legnemesebb termékeivel; tekintsd mindezt magadénak, Csitta! Élvezd a gyönyöröket, táncosnők, énekesek, zenészek társaságát, szerzetes! Úgy vélem, a szerzetesi élet szenvedés.

Csitta, aki iránt a király, noha az érzéki gyönyörök tartották rabságukban, egykori szeretetük nyomán barátságot érzett, így beszélt az uralkodóhoz, mert javát akarta a Tan szellemében:

— Minden dal üres fecsegés, minden tánc csak bohóckodás, minden ékszer fölös teher, minden gyönyör fájdalmat szül. A tudatlanok csüggnek a gyönyörűségeken, amelyek utóbb bánatot okoznak nekik. A szerzetesek az erényben találják gyönyörűségüket, elfordulnak a gyönyöröktől, kincsük a vezeklés.

Király, az emberek legalsó rendje a csandála-kaszt, amelybe egykor mi is tartoztunk. Mint csandálákat, minden ember került, és mi csandála-telepeken laktunk. Mialatt e nyomorúságos születésünkben csandála-telepeken laktunk, megvetve minden embertől, ezalatt szereztük érdemeinket. Te nagy hatalmú, gazdag király lettél, jótetteid jutalmát élvezed. Vesd el a mulandó gyönyörűségeket, vonulj el a világtól saját üdvöd érdekében. Aki ebben az életben nem végez jócselekedeteket, és nem követi a Törvényt, a túlvilágon bánja meg, amikor a halál elragadta. Mint oroszlán a gazellát, úgy hurcolja el a halál az embert végóráján. Apja, anyja, testvére nem mentheti meg egy részecskéjét sem. Sem rokonsága, sem barátai serege, sem fia, sem háza népe nem oszthatja meg vele kínjait; egyedül kell elszenvednie, mert a tett nyomon követi elkövetőjét. El kell hagynia kétlábúakat és négylábúakat, földjét, házát, kincseit, vetéseit, mindenét. Ha akarja, ha nem, új létre kell születnie, jóra vagy rosszra, amelybe csak a tetteiből fakadó csíra kíséri. Elhagyott, tehetetlen teste elhamvad a máglya tüzén, és felesége, fiai, háza népe újabb gondviselő után néz. Az élet megállíthatatlanul halad, a vénség megfosztja színétől az arcot. Pancsálák királya, fogadd meg szavamat: ne kövess el bűnt!

— Éppen ilyen jól tudom én is, amire intesz, szent férfi, de az élvezetek hatalmukban tartják az embert, és a magunkfajták nem tudnak úrrá lenni fölöttük. Csitta, Hatthinapura városában egy nagy hatalmú királyt láttam, vágyam támadt a gyönyörűségekre, és vétkes kívánság fogant meg szívemben. Nem éreztem miatta megbánást, s ennek az lett a gyümölcse, hogy most is érzéki gyönyörökre vágyom, noha ismerem a Tant. Mint a mocsárba süllyedt elefánt látja a partot, de nem bír kivergődni rá, úgy vagyunk mi is, akik az örömökhöz ragaszkodunk, és nincs erőnk a szerzetesek útjára lépni.

— Az idő múlik, az éjszakák futnak, az örömök nem maradnak örökre az ember mellett. Felkeresik és hamarosan cserbenhagyják, mint madarak a gyümölcsét vesztett fát. Ha nem érzel elég erőt, hogy lemondj az élvezetekről, cselekedj jótetteket, király. Kövesd a Tant, érezz könyörületet minden élőlény iránt, akkor következő életedben istenként fogsz születni. Ha nincs szándékodban lemondani a gyönyörökről, és még mindig újabb sikerekre és birtokra vágyódol, hiábavaló volt egész beszédem. Búcsúzom, király, távozom.

Bambhadatta, a pancsálák királya, nem fogadta meg a szent tanácsát. Élvezte a gyönyörök legmagasabb fokát, és lezuhant a legmélyebb pokolba. Csitta viszont, a tisztaéletű, vezeklésben szilárd bölcs, aki lemondott a vágyról, az önuralom legmagasabb fokára jutott, és felemelkedett a megváltás legfelső fokára.

Mijáputta és a pokol kínjai

A kies Szuggíva városában, amelyet parkok és kertek ékesítettek, élt egykor Balabhadda király és fő felesége, Mijá királyné. Kettejük fia volt Balaszirí, akit Mijáputta („Mijá fia”) néven ismertek. Szüleinek kedvence volt. Ő volt a trónörökös, ám utóbb a vezeklők feje lett.

Palotájában, a Nandanában, olyan boldogságban élt feleségei körében, mint a harminchárom isten akármelyike. Mindig vidám és elégedett volt. Palotája padlóját gyöngyökből és drágakövekből kirakott ábrák díszítették, s ablakából gyönyörködött a város kisebb-nagyobb tereiben és utcáiban.

Egy napon megpillantott egy arra járó kolduló szerzetest, akit mérséklet, vezeklés, önuralom ékesített, s aki erények kincsestára volt. Mijáputta merőn nézte, és igyekezett emlékezetébe idézni, hol látta már ezt az embert. Miközben a szent férfit nézte, elméje kitisztult, és visszaemlékezett előző születésére. Amint a jeles Mijáputta visszaemlékezett előző születéseire, eszébe jutott, hogy előző életében ő is kolduló szerzetes volt. Ekkor elfordult a gyönyörűségektől, átadta magát a megtartóztatásnak, atyja és anyja elé járult, és így szólt hozzájuk:

— Megismertem az öt nagy fogadalmat, ismerem azokat a kínokat, amelyek a pokolban, vagy pedig állatként való újjászületésemben várnak reám. Nem találok többé örömet a születések forgatagának nagy tengerében. Engedd meg, anyám, hogy szerzetesnek menjek. Szenvedés a születés, szenvedés az öregség, ugyanúgy a betegség és halál. Szenvedés az egész lét, amelyben az élők gyötrődnek. Egyszer itt kell hagynom földjeimet, házamat, aranyamat, fiaimat, feleségeimet és rokonaimat, meg kell válnom testemtől, és könyörtelenül távoznom kell.

Atyja és anyja így válaszolt:

— Fiam, a szerzetesi élet nehéz. A kolduló szerzetesnek ezernyi erénnyel kell rendelkeznie. Rosszakaratú vagy jóakaratú lények iránt egyforma közönnyel kell viseltetnie, és egész életében egyetlen életet sem szabad kioltania. Ez nem könnyű.

Nem nyúlhat semmihez, amit nem alamizsnaként kapott, bármilyen csekélységről van szó, és csak tisztának számító alamizsnát szabad elfogadnia. Ez nem könnyű.

Kerülnie kell a testi kéjt, amelyet már megkóstolt, és a teljes önmegtartóztatás szigorú fogadalmát kell megtartania. Ez nem könnyű.

Éhség és szomjúság, hőség és hideg, legyek és bögölyök csípése, szidalmak, kemény fekhely, szúrós fű, szennyes talaj, ütlegek és gúny, fogságba vetés és eredménytelen kéregetés — keserves a kolduló szerzetesek élete.

Ő így válaszolt szüleinek:

— Mindez úgy van, ahogy mondtátok. Ám aki lemondott minden kívánságról, annak semmi sem nehéz a világon.

Végtelen számban szenvedtem el szörnyű testi és lelki kínokat, fájdalmakat és félelmet. Az öregség és halál félelmes rengetegében számtalanszor elszenvedtem a születés és halál kínjait. És ha itt a tűz forró, ott túl sokszorta forróbb: a pokolban megismerkedtem a forróság kínjaival. És ha itt a tél hideg, ott túl sokszorta hidegebb: a pokolban megismerkedtem a hidegség kínjaival.

Végtelen sokszor sütögettek lobogó tűzön, fejjel lefelé, lábbal felfelé, iszonyú jajok között. Végtelen sokszor égettek az erdőtüzek tikkasztó pokolpusztában a lángoló pokolfolyókban. Végtelen sokszor akasztottak fel fejjel lefelé egy üst fölött, és vágtak darabokra fűrészekkel. Jajgattam, de nem voltak a közelben rokonok, akik segítségemre jöhettek volna. Kínlódtam, amikor kötéllel rákötöztek egy hegyes tüskékkel meredő óriásfa törzsére, és fel-le húzgáltak. Bűneim büntetéséül végtelen sokszor sajtolódtam sajtóban, mint a cukornád, szörnyű sikolyok között. Fekete és tarka kutyák támadtak rám végtelen sokszor, és darabokra szaggattak, hiába sikoltottam és rángatóztam. Amikor bűneimért a pokolban születtem újjá, kardokkal és tőrökkel, nyársakkal és bárdokkal szúrtak-vágtak. Izzó vasszekér elé fogtak, amelynek rakománya égő anyag volt. Ösztökével és korbáccsal hajtottak, majd levágtak, mint egy barmot. Bűneimért nyársra húztak, és lobogó tűzön sütöttek meg, mint egy bivalyt. Vasfogócsőrű madarak alakjában démonok szaggattak darabokra végtelen sokszor. Mikor szomjúság gyötört, a pokolfolyóhoz futottam, de maró vize metsző volt, mint a borotva, és megölt. Mikor a hőség kínzott, erdőbe futottam, de a fákon kések voltak a levelek, s a lehulló kés-levelek végtelen sokszor darabokra metéltek. Végtelen sokszor szenvedtem segedelem nélkül buzogányok, mozsárütők, kések, villák alatt, amelyek tagjaimat összezúzták. Számtalanszor hasogattak, vágtak, metéltek, nyúztak éles késekkel, ollókkal, borotvákkal. Mint antilopot elfogtak, megkötöztek, hurokba és csapdába hajszoltak, számtalanszor megöltek. Mint madarat vadászsólyommal, hálóval, léppel megfogtak, számtalanszor megöltek. Mint fát az ácsok fejszével és baltával számtalanszor kidöntöttek, széthasítottak, deszkává fűrészeltek. Mint vasat kovácsok kalapáltak, daraboltak, lapítottak számtalanszor. Végtelen sokszor kényszerítettek, hogy iszonyú jajok között igyam olvasztott rezet, vasat, ónt, ólmot. Ti szeretitek a sült húst; nekem számtalanszor kellett mérgezett és tűzforró húst ennem. Ti szeretitek a részegítő italokat, bort és rizspálinkát; nekem forró zsírt és vért kellett innom. Mindig rettegve, mindig remegve, mindig gyötrődve, mindig szenvedve kellett megismernem a legszörnyűbb kínokat. A pokolban megismertem a kínzó, gyötrő, szörnyű, kegyetlen, iszonyú, elviselhetetlen szenvedéseket. Minden fájdalomnál, amit az emberi világban ismerünk, sokszorta fájdalmasabbak a pokolbeli kínok. Valahányszor születtem, mindig kínokat szenvedtem, amelyek egy pillanatra sem szüneteltek.

Ekkor atyja és anyja így szólt:

— Fiam, bárkinek szabadságában áll a szerzetbe belépni, de a szerzetesnek bánatot okoz az emberek részvétlensége.

Ő így felelt atyjának és anyjának:

— Úgy van, ahogyan mondjátok. Ám az erdőben ki érez részvétet az állatok és madarak iránt? Ahogyan az erdőben a magányos őzek bolyonganak, úgy fogok én is a vallás parancsaiban járni, önuralomban és vezeklésben. És ha az őserdőben betegség veri le az őzet, ki gyógyítja a fa tövében fekvő állatot? Ki ad neki orvosságot? Ki érdeklődik hogyléte felől? Ki visz neki ételt és italt, hogy táplálkozni tudjon? Amíg egészséges, az erdőkben és tavak partján kószál szabadon, hogy ételt és italt keressen. És ha az erdőben legelt, és a tóból vizet ivott, az erdei állatok szokása szerint tovább megy a vadcsapáson, nyughelyet keresni magának. A vándorútra kelő szerzetes éppígy megy egyik helyről a másikra, erdei állatok szokását követve, de végül a legfelső világba jut. Ahogy az erdei állat sokfelé kószál, sok helyen tanyázik, és mindenütt talál magának élelmet, az alamizsnakérés útjára lépő szerzetes semmit se vessen meg, semmit se kicsinyeljen. Én is az erdei állatok életét fogom követni, amely minden szenvedéstői megszabadít, ha beleegyezéseteket nyerem.

— Eredj, fiam, kedved szerint.

Amikor elnyerte szülei hozzájárulását, minden önösséget levetett magáról, mint kígyó a levedlett bőrét. Lemondott hatalmáról, vagyonáról, barátairól, asszonyairól, gyermekeiről és rokonairól, a port is leverte lábáról, és útra kelt. Mindegy volt neki, hogy kap vagy nem kap, közömbös volt örömmel és fájdalommal, élettel és halállal, dicsérettel és szidalommal, dicsőséggel és szégyennel szemben. Így tudással, helyes életmóddal, helyes hittel, vezekléssel és tiszta elmélkedéssel megtisztította magát. Hosszú évekig élte a kolduló szerzetesek életét, havonta csak egyszer vett magához táplálékot, és páratlan tökéletességre tett szert. Így cselekesznek a megvilágosodottak, a bölcsek, az igaz tudásúak. Elfordulnak az élvezetektől, mint a bölcs Mijáputta.

Aki meghallgatja Mijá nagyhírű-nagyérdemű fiának szavait, amelyek vezeklése kincsét és felülmúlhatatlan életét, három világon híres megváltása dicsőségét hirdetik, az megveti a gazdagságot, amely a szenvedést növeli, az önzést erősíti, és nagy veszedelmeket rejt. Vállára veszi a Tan örömet adó, páratlan igáját, amely a nirvána boldogságához segíti.