A MANICHEIZMUS

A párthus származású, Dél-Babilóniában született Mani (iráni, arab, szír Mání, gör. Manész, Manikhaiosz, lat. Manes, Manichaeus) (216–276) a gnózis történetének legsikeresebb, szigorú dualista teológiájú, hierarchikusan megszervezett egyházát alapította meg. Szintézist kívánt létrehozni a gnósztikus elszíneződéssel megismert zsidó-kereszténység és az iráni vallási irányzatok s talán babilóni és indiai vallási elemek között, a hierarchia és a kanonikus iratok révén pedig vallását (pontosabban kinyilatkoztatását) meg akarta óvni a romlástól, vagyis az eredeti tanítástól való elhajlástól.

            Tanítása középpontjában a Jó és a Rossz, avagy Isten és az Anyag, a Fény és a Sötétség mint két, másra (és egymásra) visszavezethetetlen, öröktől fogva létező, majdnem azonos erejű princípium, őselv küzdelme állt. E tanítást azonban nem absztrakt, fogalmi rendszerben, hanem egy igen bonyolult, terjedelmes, és az eredeti szövegek híján nekünk nem minden ponton világos mitológiai látomásban fejtette ki, amelyet a manicheus térítés során mindig az adott vallási környezet fogalomvilágához és nyelvezetéhez igazítottak. (A mítosz fő vonalait az Epistula fundamenti és az ahhoz írt jegyzetek tartalmazzák.)

A manicheizmus egészen az iszlám előretöréséig a kereszténység mellett az egyetlen igazi világvallásnak számított, sőt a kereszténység igazi vetélytársának tűnt, bár óriási elterjedtsége (Hispániától Közép-Ázsián át Kínáig) elfedte azt a tényt, hogy nem eresztett mély gyökereket: mindenütt a társadalom szűkebb, általában „elit” csoportjai („értelmiségiek”, kereskedők, néhol a politikai vezető réteg) tartoztak a követői közé. A nyugati területeken voltaképpen keresztény eretnekségnek tekintették, mint a legtöbb keresztény gnósztikus irányzatot is. Jóllehet itt kb. a VI–VII. századra a manicheizmus gyakorlatilag eltűnt, az eretnekellenes irodalomban a „manicheus” maradt a par excellence eretnekség. Vitatott, hogy a középkori dualista eretnekmozgalmak (bogumilok, katharok) közvetlen történeti összefüggésben vannak-e a késő ókori dualistákkal.

            Mint az a Vallomásokból (Confessiones) is kiderül, Ágoston, fiatal korában, mintegy kilenc évig manicheus volt, s csak Itáliában, az újplatonikus tanítások megismerése, majd pedig a milánói megtérés után szakított az eretnekséggel, hogy aztán ő legyen annak egyik legkérlelhetetlenebb, legnagyobb hatású ellenfele.

A manicheus kánonból (azaz Mani eredeti irataiból) csak töredékek maradtak fenn. Szír nyelvű művek: Élő Evangélium, Élet Kincse, Misztériumok könyve, Értekezés, Gigászok Könyve, Levelek; középperzsául írta az I. Sábuhr szasszanida uralkodónak ajánlott Sábuhragánt. Korábban görög, latin, ill. szír és arab hitvitázó vagy enciklopédikus művekből volt ismeretes a manicheus tanítás, ill. ezek őriztek meg – bizonytalan hitelességű –  részleteket a manicheus irodalomból. A XX. században fölfedezett kopt, iráni (középperzsa, párthus, szogd), kínai és ujgur (ótörök) manicheus szövegek nagy része is a nem-kanonikus, Mani utáni manicheus irodalomból maradt fenn, s bár egy részük (pl. a IV. századi kopt művek) hitelesen közvetítheti az eredeti manicheus tanítást, a késeiek (VI–VIII. századi iráni és ótörök nyelvűek, ill. a még későbbi kínaiak) a manicheizmus jelentősen módosult változatainak dokumentumai.

Irodalom

További magyar fordítások:

Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) manicheus korszakáról ld. Vallomások (ford. Balogh József. Budapest, Parthenon, 1944). Kétnyelvű kiadás két kötetben. Ford. Városi István. Budapest, Gondolat, 1982), különösen a III. 6–10., VI. 1., VII. 2., 7., VIII. 10. fejezetek.

Szent Ágoston: A teremtés könyvéről a manicheusok ellen. Ford. Heidl György. Budapest, Paulus Hungarus – Kairosz, 2002.

Szöveggyűjtemények:

A. Adam, Texte zum Manichäismus. Berlin 1954.

A manicheizmus megismeréséhez kiindulópontként l. a Világirodalmi Lexikon „Mani” ill. „manicheus irodalom” c. szócikkeit s az ott megadott szakirodalmat.

A manicheus tanítás jó összefoglalása: H. J. Polotsky: Manichäismus. in Pauly-Wissowa, Realencyclopädie, Supplementband VI., cc. 240–271.)

Alapos munka, bár egyes részleteiben elavult: H. CH. Puech: Le manichéisme. Son fondateur – sa doctrine. Párizs 1949.  

A kínai manicheizmusról: Kósa Gábor: A manicheizmus Kínában. In Hamar Imre (szerk.): Sinológiai műhely. Balassi Kiadó, Budapest, 2000. 90–122. 

A középkori dualista eretnekmozgalmakról: Steven Runciman: The Medieval Manichee: A Study of the Christian Dualist Heresy. Cambridge University Press, 1982.

Mani: Epistula[1] fundamenti

(részletek)

Az Epistula fundamenti (’Az őselvről szóló levél’) című manicheus iratot Szent Ágoston tanúsága szerint a nyugati, latin manicheusok Maninak tulajdonították. A levél elejének hosszabb részletei, melyekből a manicheus tanítás alapvonalainak ismeretében többé-kevésbé folyamatos szöveg rekonstruálható, ill. a kihagyások helye valószínűsíthető, az egyházatya manicheus-ellenes műveiben maradtak fenn (Contra Epistulam fundamenti, Contra Felicem I., Contra Secundinum, De natura boni).

         A levél latinul hagyott címében a „fundamentum” szó mindenképpen a princípiumokra ('őselvek') utal. Mivel azonban itt a szó egyes számban áll, holott a manicheus tanítás mindig két őselvet hangsúlyoz, elképzelhető a '(két princípiumon nyugvó) alapvetés, (a hit) alap(ja)' fordítás is.

A fordításban némi kiegészítéssel az A. Adam által rekonstruált szöveget követtem (A. Adam, Texte zum Manichäismus. Berlin 1954. 27skk.). A levél fontosságát a többszöri, hosszas idézés is jelzi.

Manichaeus, Jézus Krisztus apostola, [2] az Atyaisten kegyelméből.

Ezek az üdvös szavak az örök és élő forrásból, melyeket ha valaki meghallott s először hitt bennük, majd amit tanácsolnak, megtartja, soha nem vettetik alá a halálnak, hanem örök és dicsőséges életet él. Mert bizonnyal boldognak kell ítélni azt, aki felvérteztetik ezzel az isteni ismerettel, amely által megszabadíttatva az örökkévaló életben meg fog maradni.

            A láthatatlan Isten békessége és az igazság ismerete legyen a szent és igen kedves testvérekkel, akik hisznek és szolgálnak is a mennyei parancsolatoknak; ám a Fény jobbja is őrizzen benneteket, és ragadjon ki minden gonosz támadásból s a világ tőréből! A Szentlélek kegyessége pedig nyissa meg szívetek mélyeit, hogy saját szemetekkel lássátok lelketeket!

            Arról tehát, drága testvérem, Patticius,[3] amit nékem jeleztél, mondván, hogy tudni kívánod, milyen volt Ádám és Éva születése,[4] vajon ige által jöttek a világra avagy testből teremtettek, válaszolok néked, amint illik. Ezekről ugyanis a különböző írásokban és kinyilatkoztatásokban a legtöbben más- és másféleképpen értekeztek.[5] Ennélfogva ennek a dolognak a valódi állását, ahogyan az ténylegesen van, szinte egyetlen nép sem ismeri, azok sem, akik ezt régóta és sokat tárgyalták. Ha ugyanis Ádám és Éva nemzéséről nyilvánvaló ismeretük talált volna lenni, soha nem vettettek volna alá a romlásnak és a halálnak. Szükségképpen tehát előbb sok dolgot meg kell említeni, hogy ehhez a misztériumhoz kétely s bizonytalanság nélkül elérkezhessünk. Ezért, ha jónak látod, hallgasd meg előbb, hogy mi volt a világ teremtése előtt s mi módon tört ki a csata, hogy meg tudd különböztetni a Fény és a Sötétség természetét.

            Tudniillik: kezdetben[6] ez a két, egymástól elválasztott szubsztancia létezett. S a fény fölötti hatalmat az Atyaisten birtokolta, aki a maga szent gyökerében örökkévaló, erényében nagyszerű, természeténél fogva igaz, saját örökkévalóságának mindig örvendező, aki birtokolja a bölcsességet és az éltető érzékeket, melyek által magában foglalja fényének tizenkét tagját[7] is, tudniillik saját királysága áradó gazdagságát. Tagjai mindegyikében számtalan és végtelen kincstárak ezrei vannak elrejtve. Magához az Atyához pedig, aki dicséretében előkelő, nagyságával felfoghatatlan, boldog és dicsőséges aiónok kapcsolódnak, akiket sem számban, sem bőségben nem lehet fölbecsülni, s akikkel ugyanez a szent és fényességes Atya és Nemző él, úgyhogy jeles királyságában nincs semmi szűkölködő vagy alacsonyrendű. Fényességes királysága ugyanis úgy fundáltatott a ragyogó és boldog Föld[8] felett, hogy senki soha nem tudta sem megmozgatni, sem megrendíteni.

            E jeles és szent földnek egyik része vagy oldala mellett volt a sötétség mély és roppant nagyságú földje,[9] melyben tüzes testek lakoztak, dögletes fajzatok.[10] Itt ugyanabból a természetből[11] származó,[12] fölbecsülhetetlen mennyiségű végtelen sötétségek a saját fajzataikkal, ezeken túl a mocskos vizek voltak, zavarosak a saját lakosaiktól, bennük a rettentő és heves szelek, a saját fejedelmükkel és nemzőikkel.[13] Majd pedig a tüzes és romlott vidék a saját vezéreivel és nemzetségeivel. Ugyanazon módon, befelé, köddel és füsttel teli népség, akik között mindezek Fejedelme és Vezére tartózkodott, körülötte számtalan fejedelem, akiknek mindnek ő maga volt a lelke és kezdete; ők voltak a dögletes föld öt természete. Ám ez öt fajzat, akik ezekben a természetekben laktak, kegyetlenek voltak és dögletesek. [...][14]

            A boldogságos Fény Atyja tudván azt a nagy vészt és pusztítást, mely a sötétségből támadna szent aiónjai ellen, ha csak valami nemes és igen jeles és erényben hatalmas istenséget nem állít szembe, hogy legyőzze s egyszersmind elpusztítsa a Sötétség fajzatát, melynek kiirtása után a Fény lakóinak örök lesz a nyugalma, [...].[15]

            Tehát gonosz hazugságokkal így szól[16] azokhoz, akik vele voltak: „Milyennek látjátok ezt az igen nagy fényt, amely feltámad előttetek? Látjátok, miképpen mozgatja meg az ég sarkát, igen sok hatalmasságot ráz; ennélfogva méltó, hogy a fénynek azt a részét, amelyet ti szereztetek meg, nekem adjátok át, így ugyanis megalkotom a képmását annak a nagynak, aki dicsőségesen jelent meg, s ezáltal uralkodni tudunk, végre-valahára megszabadulva a sötétséggel való érintkezéstől.” Ezt hallván és magukban sokáig töprengvén azt gondolták a leghelyesebbnek, hogy odaadják oda, amit tőlük kért. Nem bíztak ugyanis abban, hogy a fényt meg tudják tartani, ezért azt gondolták a legjobbnak, hogy fejedelmüknek nyújtsák át, azt remélvén, hogy ilyen módon uralkodni fognak.

            Szemügyre kell venni, mi módon adták át a fényt, amelyet birtokoltak. Mert ez is mindenfelé el van hintve a szent írásokban és az égi titkokban. A bölcsek könnyen megérthetik, hogyan játszódott le, ugyanis teljesen világosan tudja, aki igazán és hűségesen akarja látni.

            Mivel akik ott összegyűltek, ti. férfiak és nők, igen-igen összezsúfolódtak, s ez űzte őket arra, hogy közösüljenek. Ebben a közösülésben egyesek magot bocsátottak ki magukból, mások pedig terhesek lettek. A szülemények pedig elsőszülöttek lévén, a legtöbb esetben hasonló erővel bírtak, mint szüleik, akik őket nemzették. Ezeket mint nagyszerű ajándékot magához véve, Fejedelmük igen örült. S miként most is látjuk, hogy ti. a testek alkotója, a gonosz természet a testekből erőt véve teremt,[17] így az említett Fejedelem is társainak a szüleikéhez hasonló értelmet, bölcsességet öröklő utódait magához véve egyszersmind a nemzésben teremtett fényt is megette. S igen sok erőt vévén az ilyesfajta eledelből, amelyben nem csak erősség volt, hanem sokkal inkább ravaszságok és gonosz érzések a nemzők vad lelkéből, hívta a saját feleségét, aki ugyanabból a törzsökből áradt ki, amelyből ő volt. S miután vele közösült, a többiekhez hasonlóan magjával elhintette az általa megevett rossz dolgok bőségét, s valamit ő is hozzáadott a saját gondolkodásából és erejéből, hogy az ő értelme legyen mindazoknak tervezője és alkotója, akiket létrehozott. Hozzá hasonló társa pedig befogadta azokat, ahogyan a magot szokta a jól megművelt föld befogadni. Őbenne ugyanis egybeszerkesztődött és egybeszövődött minden mennyei és földi erő képmása, hogy, ami alkottatott, azé legyen a teljes földkerekség hasonlósága. [...]

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     D.B.

Himnusz az Elő Lélekhez

Bevezetés a manicheus liturgikus költészet funkciójáról, stb. A választott himnuszrészlet egyrészt a kozmogóniai mítosz fontos részletéről szól (amint az Élő Lélek megszabadítja az öntudatlanságba süllyedt Első Embert – salvator salvatus!), másrészt ihletett költői alkotás és formailag is ragyogó, abecedarius vers. 

Forrás: F.C. Andreas—W. Henning: Mitteliranische Manichaica aus Chinesich-Turkestan II. SPAW 1933. 301–302. (=Henning, Selected Papers I...)

(Itt következik majd a himnusz részletének fordítása)

D.B.

Szövegek a Béma-ünnep liturgiájából

Bevezetés az ünnepről.

Irodalom:

C. R. C. Allberry: „Das manichäische Bema-Fest”. Zeitschrift für neutestamentliche Wissenschaft 37(1938) 2–10.

(Itt következik majd a himnusz részletének fordítása)

Kopt zsoltár a Béma-ünnepre

Bevezetés a kopt Béma-zsoltárokról (Ps 218–241). A 223. zsoltár rövid tartalmi összefoglalása és az Epistula fundamenti tartalmához való viszonya.

Forrás: C.R.C. Allberry (ed.): A Manichaean Psalmbook. II. 9–11. 

(Itt következik a kozmogóniai mítoszt kiválóan előadó zsoltár fordítása, jegyzetekkel)

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     D.B.

Középperzsa-párthus himnuszok a Béma-ünnepre

Bevezetés néhány (rövid) himnusz fordításához; mutatják a Mani-kultuszt, a megnevezésekben a buddhista környezet hatását.

Forrás: W. Henning: Ein manichäisches Bet- und Beichtbuch. Berlin, Akademie der Wissenschaften, 1937. 20–23.

(Itt következik a himnuszok fordítása, jegyzetekkel)

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     D.B.

Gyónóformula a Béma-ünnepre

Bevezetés kb. két rövid részlet fordításához az ótörök gyónótükörből, amelyek egyrészt kapcsolódnak a kozmogóniai mítoszhoz, másrészt a mindennapi vallási kötelezettségeket mutatják be. A manicheus gyónótükrök rövid ismertetése (Henning, stb.). Assmussen fölvetése a keresztény gyónással való kapcsolatról.

Forrás (a fordítás alapja): Jes. P.Assmussen: Xuastvanift. Studies in Manichaeism. Copenhagen, Munksgaard, 1965.   

(Itt következik a fordítás, jegyzetekkel)

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        D.B. (turkológus szakmai segédlettel)

(Kínai manicheus szöveg)

Kb. két rövid részlet fordítása és kommentárja Kósa Gábortól.

(Itt következik a fordítás, jegyzetekkel)

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        K.G.

Három illusztráció

Ezután következik három két turfáni kép, így a legfontosabb a Béma-ünep ábrázolása. Ennek leírásakor lehet beszélni túl tk. az electi-auditores felosztásról.

• Klimkeit, H.-J.: Manichäische Kunst an der Seidenstraße: Alte und neue Funde. Opladen 1996 (=Nordrhein-Westfälische Akad. d. Wiss., Geisteswissenschaften. Vorträge, G 338).

[1] A X. századi arab an-Nadím —Fihrist c. enciklopédiájában— 76 levélcímet sorol fel, de bizonytalan, hogy ezek mind Mani szír nyelvű, kanonikus Levélgyűjteményéből valók, vagy hozzá írt levelek (ill. esetleg későbbiek) is vannak köztük. Az e században felfedezett turfáni fragmentumok között Mani ún. Pecsétlevelének vége maradt fenn középperzsa fordításban, de a Fihrist címeivel nem azonosítható. A Mani néhány leveléből származó többi töredék értelmezhetetlen.— A görög vagy latin nyelven fennmaradt levelek ill. levélrészletek azonosítása a Fihrist címeivel több mint bizonytalan. A magam részéről viszont nem tartom valószínűtlennek, hogy az Epistula fundamenti a Fihrist-listán első helyen megadott levéllel ('A két princípiumról szóló levél') lehetett azonos. A más forrásokból is megismert manicheus tanítást ugyanis híven adja vissza, és a bevezető sem szükségképpen tekintendő utólagos keresztény máznak, hiszen Mani valóban Jézus Krisztus apostolának, a „megromlott” kinyilatkoztatás eredeti alakja visszaállítójának tekintette magát. Két további manicheus levelet is idéz Ágoston: néhány szót a Paticius-levélből (in Opus imperfectum contra Iulianum, Migne PL XLV, c. 1325; Adam, Texte 30.), és hosszabban a perzsa szűzhöz, Ménochhoz írt levélből (uo. több helyen, cc. 1318–1327; Adam, Texte 31sqq.). A címzettek közül az előbbi jól ismert manicheus személyiség, az utóbbi neve is talán azonosítható a Fihrist-lista két levelének címzettjével. A további, nem azonosítható címzettekhez íródott, s tartalmi jegyek alapján valószínűleg legfeljebb manicheus iratok alapján szerkesztettnek tekinthető görög ill. latin levelek közül teljes és fontos dokumentum az ún. Acta Archelai-ban megőrződött Markellosz-levelet az arra adott válasz (magyarul ld. Apokrif levelek.... p. Ford. Déri Balázs. és az arra adott választ közöljük a jelen antológiában.    

[2] Mani Buddhát, Zarathustrát és Jézust tekintette az igaz vallás korábbi kinyilatkoztatóinak, magát pedig a Jézus által megígért Vígasztalónak —aki a végidők végleges kinyilatkoztatását hozta el—, ill. a legnagyobb prófétának, a „próféták pecsétjének”. 

[3] Valószínűleg Mani apja, egyben első tanítványa, neve görög (Patekiosz), arab (Fataq) és iráni (Patíg) forrásokban is fennmaradt. A vallásalapító halála után az egyház első vezetője, l. az első jegyzetet. 

[4] A levél fennmaradt része nem tartalmazza az ember teremtését. A manicheizmus kozmikus pesszimizmusának legjellemzőbb vonása, hogy míg a világot Isten által teremtettnek, a fényrészecskék visszanyerésére szolgáló szerkezetnek s így szépnek tartotta, benne az emberi testet a Gonosz kreatúrájának vélte, mint amely a szaporodás és ezzel a fényrészecskék továbbterjesztése révén megakadályozza az eredeti állapot helyreállítását. Mindennek etikai következménye, hogy a manicheusok közül legalábbis a „kiválasztottak” szüzességet kellett fogadjanak.

[5] Mani látóhatárába az ún. „szentkönyves” vallások estek.

[6] A manicheizmus három világkorszakra tagolja a világtörténelmet, ill. az üdvtörténetet: 1. a Jó és a Rossz princípiumának vegyülése nélküli kezdeti állapot, 2. a keveredés, 3. a szétválasztás vagyis a helyreállítás.

[7] A tizenkét fény-aión, a Nagyság Atyja (Atyaisten) első emanációja, az „Elsőszülöttek”, akik a négy égtáj felől hármasával veszik körül a Nagyság Atyját; nevük megkülönbözteti őket az Anyag támadása után „előhívott” „istenektől”.

[8] Természetesen a „mennyei” Földről van szó.

[9] A Gonosz birodalma öt világból, avagy az öt sötét elemből áll: sötétség, víz, szél, füst, tűz. A latin levélben az egyre mélyebben fekvő „bugyrok” felsorolása valószínűleg ezt a sorrendet követi.

[10] A sötét elemekből öt fa, majd azokból a démonikus (két nemre oszló, szexualitással teli) élőlények öt fajtája keletkezett: csúszó-mászók, úszók, szárnyasok, négylábúak, kétlábúak azaz a szorosabb értelemben vett démonok. (A lények, véleményünk szerint, ebbe a sorrendbe állítva felelnek az egyes világoknak: tehát minél mélyebbre jutunk, annál fejlettebb lények lakják a Sötétség Országát).

[11] 'Elem' vagy 'eredet'.

[12] Tkp. 'emanációval létrejött v. létrejövő'.

[13] Az egyes világok uralkodói úgy néznek ki, mint a bennük lakó lények osztálya: sárkány, hal, sas, oroszlán, démon (vö. a 10. jegyzetben leírt sorozatot).

[14] A fenn nem maradt folytatás bizonnyal a Fény birodalmának megtámadása előtti történéseket írja le: az Anyag, a Rossz, amely folytonos mozgásban van, egyszer országának felső határához érve megpillantotta a Fény Országát, és vágy ébredt benne, hogy öt elemével meghódítsa.  

[15] A mondat befejezetlennek tűnik, de lehet, hogy csak stilisztikai eszközről van szó. Az ezután minden bizonnyal hiányzó szakasz valószínűleg a Fény ellentámadását írja le: a veszély akkorának tűnt, hogy a Nagyság Atyja nem az őt körülvevő aiónokat küldi ki, hanem „ő maga” indul harcba. Ám mint mozdulatlan, nem cselekvő létező ezt közvetlenül nem teheti meg: a világgal nem kerülhet érintkezésbe. Emiatt emanációk új sorozatát indítja el: „hívja” (az emanáció szakszava) a Nagy Szellemet (az Élet Anyját), az pedig az Első Embert (ez az Ádám nem azonos a később a Gonosz által teremtett első emberrel, Ádámmal), az pedig a fényes levegőt, szelet, fényt, vizet, tüzet (a Fény Országa tagjait, szubsztanciáját, tkp. a lelkeket). Az Első Ember alászáll, és csalétkül a démonok elé veti a fényes elemeket, amelyeket azok felfalnak. Maga az Első Ember is öntudatlanságba süllyed, de elesett állapotában az Atyához fohászkodik, aki emanációk újabb sorozatát indítja el (a Fények Szeretettje, Nagy Építőmester, Élő Lélek). Az Élő Lélek a Fény Országa határáról kiált az Első Embernek, aki válaszol, s végül az Élő Lélek, öt fiával együtt kiszabadítja a sötétségből és felviszi a Fény Országába.

                Ezzel megtörtént a két princípium részleges keveredése, egy új világkorszak, amelynek —a Fény szempontjából— egyetlen célja a kezdeti állapot visszaállítása, a keveredés megszüntetése.

                (A helyreállítás egyik irányban sem lehet tökéletes, hiszen nem is csak keveredés, hanem összeolvadás következett be: a fény-elemek elvesztik öntudatukat, és egy részük örökre a sötétség fogságában marad, míg a végső győzelmet az teszi lehetővé, hogy a sötétség démonai is annyira hozzászoknak a fényhez, hogy anélkül nem tudnak élni, s amint megfosztatnak tőle, elvesztik erejüket.)

                Az Élő Lélek mind világteremtő (démiurgosz) megkezdi a fény visszaszerzését: a megölt démonfejedelmekből megteremti a világot, amely a tisztulás gépezete a fény (a lélek), és büntetés a sötétség (az anyag) számára.      

[16] Ti. a Rossz. Nem teljesen világos, hogy e hosszabb és több ponton homályos szakasz a mitológiai történet melyik pontját írja le, ill. kommentálja. Talán még az Élő Szellem ellentámadásba lendülését megelőző időre vonatkozik, vagy az azt követő időre, amikor az egyik fontos megváltó-alak, a Harmadik Követ megjelent? (Őrá vonatkozhatnék a „dicsőségesen jelent meg”.)   

[17] A latin mondat másféle tagolást és értelmezést is megenged; mindenképpen a nemzés és születés, vagyis az anyaghoz kötöttség elítélését mint a manicheus etika alapvető tanítását alapozza meg a levél ezen szakasza.