Az Izisz-vallás

Apuleius: Az aranyszamár XI, 2, 5–6.

2. – Ég királynője, akár Ceres vagy te – termények felséges ősanyja, aki leányod feltalálásán érzett örömödben megszüntetted a régi, állatokhoz illő makkevést, és emberségesebb táplálkozásra fogtad az emberiséget, s aki most Eleusis földjén lakozol; – akár a mennyei Venus vagy – aki az ősidőkben Ámor fiad révén a férfit a nővel párosítottad, s az emberi nemet kifogyhatatlan ivadékok révén fenntartottad, s akit most Paphos tenger övezte templomában tisztelnek; – akár Phoebus nővére vagy – aki a vajúdó asszonyok fájdalmait csillapító írral enyhíted, s e réven már oly sok népet növeltél nagyra, s akit most Ephesus tündöklő templomában imádnak; – akár a három alakú Proserpina vagy – akit rémítő éjjeli visongásokkal szólongatnak, aki megfékezed a ránk törő kísérteteket, őrzöd az alvilág zárait, bebolyongod mindenfelé a szent ligeteket s ezért százféle szertartással engesztelnek; – ég királynője, aki szűzi fényeddel beragyogod egész világunkat, ködös tüzeddel táplálod a gerjedő magvakat, s ha a nap letűnt, árasztod sápadt fényedet, bármelyik néven, bármilyen szertartással, bármelyik alakodban is szabad hozzád fohászkodnom: te segíts immár rajtam határtalan nyomorúságomban, te támogass fel sorsos összeroskadásomban, te adj békét, adj enyhülést az elviselt kegyetlen keserűségek után. Hadd legyen elég a szenvedésből, hadd legyen elég a rettegésből. Vedd le rólam a gyalázatos állati testet, adj vissza szeretteimnek, adj vissza Lucius-magamnak! Ha pedig megsértettem valamelyik istent, s az üldöz engesztelhetetlen-irgalmatlanul: hadd haljak meg legalább, ha emberként élnem itt nem szabad!

…

5. – Könyörgéseid, Lucius, meghatottak: íme, itt vagyok én, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, aki a menny ragyogó magasságait, a tenger gyógyító szellőit, az alvilág könnyes némaságát parancsaimmal igazgatom, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség. A legősibb nép, a phrygiaiak pessinusi istenanyának, Attica bennszülöttjei cecropsi Minervának, a tenger övezte cyprusiak paphosi Venusnak, az íjász cretaiak dictei Dianának, a három nyelven beszélő siciliaiak styxi Proserpinának, Eleusis lakói ős-Ceres istennőnek, némelyek Junónak, mások Bellonának, ezek Hecaténak, amazok Rhamnusiának, az aethiopsok, akikre először ragyognak le a fölkelő Napisten sugarai, Ária lakói s az ősrégi bölcs tanításokban dús aegyptusiak, akik külön szertartásokkal tisztelnek, igazi nevemen Isis királynőnek neveznek. Íme, itt vagyok kegyes jóindulattal, megesett a szívem balsorsodon. Szárítsd fel könnyeidet, hagyd abba a siralmat, verd el bánatod: szabadulásod napja – így gondoskodtam rólad én – már dereng. Nos tehát, parancsaim előtt nyisd meg figyelmesen nyugtalan lelkedet. Azt a napot, amely a mai éjszakából fog születni, ősrégi jámbor hagyomány nekem szentelte rég: ezen a napon elülnek már a téli viharok, lecsillapodnak a tengerek tomboló hullámai, hajózható megint a végtelen víz, és ekkor papjaim új hajót ajánlanak föl nekem, s áldozatul hozzák minden árujuk legjavát. Várd meg ezt a szent ünnepet bizakodón, kegyes áhítattal. 6. Én már figyelmeztettem a főpapot: a nyüzsgő körmenet közepén rózsakoszorút visz majd jobb kezében, a csörgettyűjére felfűzve. Ne tétovázz: furakodj keresztül a tömegen, jóakaratomban bízva fürgén tolakodj előre a menetben, s mikor már egészen közel vagy, mintha kezet akarnál csókolni a főpapnak, szép szelíden harapdáld le a rózsákat: azon nyomban kivetkőzöl ennek a hitvány és szememben átkozott állatnak a bőréből. Csöppet se félj, hogy utasításaimat talán nehéz lesz végrehajtani: mert most, ebben a pillanatban, amikor nálad vagyok, egyúttal a főpapomnak is megjelentem álmában, és kioktatom: mi fog történni, s mit kell tennie. Parancsomra szétnyílik előtted a szorongó menet népe, s az ünnepélyes felvonulás ujjongó szertartásai közben senki sem fog megijedni idétlen szamárkülsődtől, s tested hirtelen átalakulását senki sem fogja rosszra magyarázni, s nem fog belőle gonoszul vádat kovácsolni ellened. Csak semmiképp el ne feledd, s örökre vésd szívedbe jó mélyen, hogy életed hátralevő folyását egészen utolsó leheletedig lekötöm a magam szolgálatára. Méltányos is, hogy egész életeddel adósa légy annak, akinek jóvoltából visszatérhettél az emberek közé. És élni fogsz boldogságban, élni fogsz dicsőségben oltalmam alatt, s ha életed útját végigjártad, és az alvilágba térsz, ott is, a világ föld alatti félgömbjén szakadatlanul engem fogsz imádni, akit most itt látsz magad előtt, aki beragyogom az Acheron éjszakáját, aki uralkodom a styxi tartományon, s aki magam is az elysiumi mezőkön lakom. És én kegyes leszek hozzád. Ha csüggedetlen alázatossággal, kegyeletes szolgálattal s kitartó böjtöléssel érdemeket szerzel istenségem előtt, majd megtudod, hogy nekem – és csakis nekem – módomban van még az életed is meghosszabbítani, túl a végzettől számodra megszabott idő határain.

Révay József fordítása

Apuleius: Az aranyszamár XI, 9–12.

9. Miközben ezek a maskarák a közönség nagy gyönyörűségére széltében-hosszában körülrajzottak, íme már kibontakozott az én mentő istenasszonyomnak káprázatos díszmenete. Hófehér ruhában ragyogó, tavaszi virágokkal koszorúzott asszonyok ölükből virágokkal szórták tele az utat, amerre a szent körmenet elhaladt. Büszkén vitték a különféle jelvényeket: egyesek hátrafelé fordított, csillogó tükrökkel szemben mutatták az istennőnek a nyomában haladó kíséretet; némelyek elefántcsont fésűt vittek, s úgy hajlítgatták karjukat és mozgatták a kezük fejét, mintha fésülnék-csinosítanák az istennő haját, mások mindenféle illatszerrel és cseppenkint kiöntött drága-finom balzsamokkal hintették végig az utcákat. Ezenkívül férfiak, nők nagy tömege lámpával, fáklyával, viaszgyertyával s egyéb fajta mesterséges fénnyel hódolt az égi csillagok ősanyjának. Utánuk dallamos zene: sípok s fuvolák édes összhangja zendült. Hófehér díszruhában tündöklő válogatott ifjak kellemes kara zengedezett a zenére: bájos dalt énekeltek újra meg újra, amelyet Camenáktól ihletett költő írt, ügyesen alkalmazkodva a zene ütemeihez; tartalmilag mintegy bevezető ének volt ez az ünnepélyesebb imákhoz. Utánuk mentek a nagy Sarapis állandó fuvolásai, akik oldalvást jobbra tartott fuvoláikon az istennek és templomának hagyományos dallamát ápolták, végül egész sereg szolga, akik egyre kiabáltak a tömegbe, hogy nyissanak utat a szent menetnek. 10. Most a titkos szentségekbe beavatott minden rendű, minden korú, lenruha hófehér fényében tündöklő férfiak és nők áradata hullámzik el: a nők illatszertől nedves haját átlátszó fátyol fedi, a kopaszra nyírt férfiak koponyájának fehérsége kivillog. A magasztos vallásnak ezek a földi csillagai bronz-, ezüst-, sőt aranycsörgettyűikkel élesen csendülő csilingelésre zendítenek. A vallás legfőbb papjai pedig mellükön övvel szorosra fogott, földig érő hófehér lenruhában vitték a mindenható istenek büszke jelvényeit. Az első fényes lánggal égő lámpát emelt: nem olyasmi volt ez, mint a mieink, amelyek esti lakomáinkat beragyogják, hanem afféle aranycsésze, amelynek bő száján szélesebb lángocska lobogott. A második éppúgy volt öltözve, mint az első, de mind a két kezében egy-egy kis oltárt vitt, az úgynevezett Segedelmeket; ezek sajátságos nevüket a nagy hatalmú istennő segítő gondviseléséről kapták. A harmadik arannyal finoman befuttatott pálmalevelet, s a szárnyas Mercurius-botot vitte. A negyedik az igazságosság jelvényét emelte magasra: nagyjából faragott nyitott tenyerű bal kéz volt ez, amellyel vele született az esetlenség, nincs benne semmi ügyesség, semmi rugalmasság, s éppen ezért alkalmasabbnak látszott az igazságosság jelképezésére, mint a jobb; ugyancsak ez vitt egy mellformára gömbölyített kis aranyedényt, amelyből tejet áldozott. Az ötödik babérágakkal teli aranykosarat vitt, az utolsó pedig korsót.

11. Közvetlenül mögöttük jöttek az istenek, akik ezúttal kegyeskedtek emberek lábain felvonulni. Ím, itt a szörnyű Anubis, lelkek túlvilágra kísérője; fönséges alakja félig fekete, félig aranyos, kutyafejét magasra fölveti, baljában tartja a szárnyas pálcát, jobbjában zöldellő pálmaágat lenget. Közvetlenül a nyomában következett egy hátulsó lábain ágaskodó tehén, termékeny jelképe mindenek anyjának, az istennőnek; a papság egyik tagja büszkén, ringó lépésben vitte a vállain. Egy másik a titokzatos tárgyakkal teli ládikát vitte, amely belsejében rejtette e nagyszerű hitnek a titkait. A harmadik boldogan vitte ölében a felséges istenség imádandó jelképét; nem hasonlított ez sem baromhoz, sem madárhoz, sem vadállathoz, de még emberhez sem, hanem ötletes találmány volt, amely tiszteletet gerjesztett már a különösségével is, mint ennek a magasztos, titokzatos hallgatásba burkolódzó vallásnak szóval ki sem fejezhető bizonysága: csillogó aranyból ötvözött, csodás művészettel vésett kerek fenekű kis veder volt ez, amelynek külseje telis-teli volt festve az aegyptusiak bámulatos képírásával; nem holmi nyúlánk nyakon ült a szája, amely hosszú csatorna kinyúló folyókájában csucsorodott előre, míg a másik oldalra messze kiugró, öblösen ívelt füle tapadt, amelyen karikába tekergőzött kígyó feküdt, és magasra emelte ráncos, püffedt, pikkelyes nyakát.

12. És most, íme, közeledett már felém a hatalmas segítő istennőnek megígért mentőeszköze: erre lépkedett már a. főpap, akinek kezében volt szabadulásom; pontosan az isteni ígéret útmutatása szerint jobbjában rózsakoszorús csörgettyűt tartott; a csörgettyűt az istennőnek, a koszorút nekem – mert Herculesre, diadalmi koszorú volt ez –, mert annyi rettentő megpróbáltatást kiálltam, annyi veszedelmen átvergődtem, s a felséges istennő segítségével az ellenem ádázul fenekedő Fortunát legyűrtem. De hirtelen örömöm nem ragadott el, nem rohantam hanyatt-homlok felé, mert attól tartottam, hogy ha egyszerre csak belevágtat egy szamár a körmenetbe, fölzavarja ünnepi megszabott rendjét. Inkább nyugodtan, szinte ember módra lépkedve, tétován, oldalogva lopakodtam előre lépésről lépésre, lassacskán, miközben a nép, bizonyosan az istennő sugallatára, utat nyitott.

Révay József fordítása

Apuleius: Az aranyszamár XI, 16.

16. Így beszélt lelkemre a nagyszerű főpap, aztán fáradtan ziháló mellel elhallgatott. Most elvegyültem a papok csoportjában, megindultam, s velük együtt mentem tovább a szent körmenetben. Már ismert az egész város, mindenki engem nézett, ujjaikkal mutogattak rám s felém integettek az emberek. Az egész közönség rólam beszélt:

– Ezt ma a mindenható istennő felséges akarata visszaváltoztatta emberré. Herculesre, boldog és százszor áldott, mert bizonyára előbbi erényes és tisztességes életmódjával érdemelte ki ezt a páratlan mennyei pártfogást, hogy miután újjászületett ily furcsa módon, rögtön papi szolgálatra válasszák.

Efféle beszélgetések és zengő ünnepi imádságok közben lassacskán előrejutottunk, s már. közeledtünk a tengerparthoz, mégpedig éppen ahhoz a helyhez érkeztünk, ahol előzőnap tanyáztam szamár-magam. Itt szertartásosan elrendezték az istenek képmásait, s a főpap, miután magasztos ajkairól, elhangzott az ünnepélyes könyörgés, lobogó fáklyával, tojással és kénnel tisztaságossá tisztított, s az istennőnek szentelt és ajánlott egy művészi alkotású, hajót, amelyet körös-körül bámulatos aegyptusi festmények tarkítottak. Ennek a szent hajónak hófehér vitorlája aranyhímes írással ékeskedett: ez a felirat ismételte az újonnan meginduló hajózás szerencsés folytatásáért tett fogadalmat. Magasra szökkent a vakító fényű, fenyőszálból kerekített, csúcsán remek kétfülű kancsóba faragott árboc, a hajó fara aranylemezekkel borított ragyogó libanyakba görbült, az egész hajó pedig fényezett citrusfából épült, s ragyogóan tündökölt. Most az egész nép, papok és avatatlanok, vállvetve hordták a fűszerektől s egyéb fogadalmi ajándékoktól roskadozó kosarakat, a hullámokra pedig aludttejet öntöttek, míg végre a bőséges ajándékokkal s a szerencsét esdő áldozatokkal megtelt a hajó. Ezután eloldották a horgony köteleit, s a kivételesen szelíd szél kisodorta a tengerre. Amint egyre távolodott, s a körvonalai egyre jobban elmosódtak, a szent tárgyak hordozói sorra fölvették megint, ki-ki amit vitt, s vidáman megindultak visszafelé a templomba, ugyanúgy elrendezett körmenetben, amint jöttek.

Révay József fordítása

Apuleius: Az aranyszamár XI, 20–30.

20. Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy a főpap rengeteg holmit hozott számomra az ölében; mikor megkérdeztem, hogy mit jelent ez, azt felelte, hogy ezt a holmit Thessaliából küldték nekem, s ezenkívül Fehér nevű szolgám eljött utánam. Mikor fölébredtem, soká-soká rágódtam magamban ezen a látomáson, hogy mi az értelme, főképpen mivel bizonyos voltam benne, hogy Fehér nevezetű szolgám nem volt soha életemben. De már ebben az álomlátásban akármiféle jóslat is rejlett, meg voltam győződve szentül felőle, hogy mindenképpen szerencsét jelent az, hogy holmikat kaptam. Efféle tépelődések közben izgatottan lestem valami kellemes esemény bekövetkezését, s így vártam meg a reggeli templomnyitást. Ekkor széthúzták a szentély fehér függönyét, s mi imádsággal fordultunk az istennő fenséges arca felé; a főpap végigjárta körös-körül az oltárokat, ünnepélyes szertartások közben végezte az istentiszteletet, szent edényben vizet hozott a szentélyből, s ezzel áldozott. Mikor a szertartás szabályszerűen véget ért, fölzendült a papok reggeli éneke, amellyel a nap első óráját köszöntötték. És íme, ekkor meglepetésszerűen betoppantak a legényeim, akiket Hypatában hagytam, mikor Fotis szörnyű tévedésével végzetes kalandokba bonyolított; ezek természetesen értesültek sok hányattatásomról, s magukkal hozták az én kedves paripámat is, amelyet sokféle meghurcoltatás után a hátába, égetett jel fölismerése révén szereztek vissza. Most ámultam el csak igazán álmom ötletességén: tudniillik nemcsak az az ígérete teljesült, hogy szerencse ér, hanem visszaadta hófehér paripámat is, melyre a „Fehér szolgám” névvel is célzott.

21. Ez olyan hatással volt reám, hogy most már nagyobb buzgalommal vettem részt az állandó templomi szolgálatban, hiszen ezek a mostani jótétemények reményeim teljesülésének zálogai voltak. Napról napra izzóbban égetett a vágy, hogy a titokba avassanak be, s a főpapot esdeklő kéréseimmel szakadatlanul ostromoltam, hogy végre avasson be a szent éjszaka titkaiba. De ez a tiszta, vallásos életéről híres, komoly férfiú nyájasan és szelíden elhárította sürgetésemet, mint ahogy a szülők határt szabnak gyermekeik korai kívánságainak, és nyugtalan lelkemet szép reménység vigaszával simogatta: az istennő sugallata határozza meg azt a napot, amelyen valakit be lehet avatni, az ő bölcsessége jelöli ki a papot, akinek a szertartást végeznie kell, s ugyancsak az ő parancsa állapítja meg a költségeket, amelyek a szertartásra szükségesek. Figyelmeztetett, hogy alázatos türelemmel kell kivárni mindennek sorát: a mohóságtól is, a makacskodástól is óvakodni kell; ezt a két bűnt kerülni kell gondosan, és ha hív a szózat, nem szabad tétováznom, ha még nem hívott, nem szabad hirtelenkednem. De nincs is a papi testületnek olyan eszeveszett s az életével könnyelműen játszó tagja, aki az istenasszony külön neki adott parancsa híján merészelné elvégezni a beavatást, szentségtörő módon, s ezzel halálos büntetést fejére zúdítani. Mert az istennő kezében vannak a túlvilág kulcsai s az üdvösségnek oltalma; tanítását az önként vállalt halál és az ő kegye révén nyert újjászületés jelképe alatt ünnepeljük. Maga a fenséges istennő is olyanokat szokott kiválasztani, akik átvergődtek az élet küzdelmein, s már ott állnak hanyatló napjuk alkonyulatánál, mert ezekre nyugodtan rá lehet bízni vallása legnagyobb titkait. Ezek azután az ő mindenhatósága révén valamiképpen újjászületnek, s újra megindulnak megújult életük útjain. Ennélfogva nekem is fejet kell hajtanom emez isteni parancs előtt, ámbár a hatalmas istenség különös és nyilvánvaló kegyelméből már régebben kiválasztott és elkötelezett az ő boldogító szolgálatára. Éppúgy, mint többi szolgáinak, már most tartózkodnom kell a tiltott és szentségtelen ételektől, hogy annál egyenesebb úton juthassak el a tisztaságos vallás titokzatos titkaihoz.

22. Így beszélt a főpap, s én az engedelmességet nem törtem meg türelmetlenül, hanem magamat csöndes nyugalomra s tisztes hallgatásra fékezve, naponta buzgón részt vettem a templomi szolgálatban. Nem is hagyott cserben, s nem gyötört hosszú halogatással a hatalmas istennő üdvözítő kegyessége, hanem a sötét éjszakában világos paranccsal félreérthetetlenül figyelmeztetett, hogy itt a nap, amelyre vágyakoztam, amelyen betölti legfőbb kívánságomat; meghagyta egyúttal, mekkora költséggel kell gondoskodnom az istentiszteletről, s magát a főpapját, Mithrast jelölte ki a szent cselekmény elvégzésére, mert ő, mint mondotta, csillagzataink rejtelmes isteni közössége révén belső kapcsolatban van velem.

A magasságos istennőnek ezekre s egyéb ilyen kegyelmes utasításaira fölfrissült a lelkem, és még alig pirkadt a hajnal, fölserkentem ágyamból, s azonnal a főpap lakására siettem; ott fogtam, amint kilépett a hálószobájából, s üdvözöltem. Már éppen föltettem magamban, hogy a szokottnál is állhatatosabban, most már mint tartozó kötelességet, fogom tőle követelni a beavattatást, de ő, alighogy megpillantott, meg is előzött:

– Boldog vagy, áldott vagy, ó, Lucius, hogy a felséges istennő ilyen kegyes jóindulatára méltatott! Hát most már miért vesztegelsz – folytatta –, miért tétovázol? Itt a nap, amelyet olthatatlan vággyal sóvárogtál, amelyen a száznevű istennő parancsára tulajdon kezeimmel avatlak be vallása szent titkaiba.

Átfog jobbjával az öreg barátságosan, s egyenesen a hatalmas templom kapujához vezet. Miután szertartásos szolgálattal elvégezte az ünnepélyes templomnyitást és bemutatta a reggeli áldozatot, a szentély mélyéből előhozott ismeretlen, betűkkel írt könyveket. Csupa tömör, néhány szavas, hagyományos mondás volt ezekben összegyűjtve; avatatlan olvasók kíváncsiskodásától megvédték őket a betűk, amelyek részint mindenféle állatokat ábrázoltak, részint tekergőztek-kanyarogtak, kerék módjára körben kígyóztak, és sűrű vonalakban fonódtak egymásba. Ebből felolvasta nekem, mi mindent kell okvetlenül előkészítenem az avatási ünnepre. 23. Én, részben magam, részben barátaim révén, azonnal lázasan és meglehetős bőkezűen megvásároltam minden szükségeset. A főpap – mikor kijelentése szerint az ideje elérkezett nagy papi kísérettel elvezetett a legközelebbi fürdőbe, ott előbb engedett a szokott módon megfürdenem, aztán az istenek bocsánatát esdette rám, végiglocsolt s hófehérre tisztított, végül visszakísért a templomba. Kétharmad része eltelt már a napnak, s ekkor odaállított az istennő lábai elé, s halk hangon néhány parancsot adott – amelyeket elárulnom nem szabad –, aztán mindenkinek füle hallatára hangosan lelkemre kötötte, hogy tíz álló napig egyfolytában tartózkodjam az étkezés gyönyöreitől, húsételt ne egyem, bort ne igyam.

Áhítatos önmegtartóztatással lelkiismeretesen teljesítettem a parancsait, s így ért el a szentséges felavatásomra megszabott nap. Amint a Nap estére hajlott, íme, innen is, onnan is rengeteg ember csődült össze, s az istentisztelet ősi hagyománya szerint mindegyik másféle ajándékkal kedveskedik. Most minden avatatlant eltávolítanak, engem nyersvászon lepelbe öltöztetnek, s a főpap kézen fogva bevezet a szentély legbelsejébe.

Bizonyára izgatottan veted föl itt a kérdést, kíváncsi olvasóm, hogy ezután mi szó esett és mi történt. Elmondanám, de elmondanom nem szabad, megtudhatnád, de meghallanod nem szabad. A szentségtörő kíváncsiskodásért bűnhődést vonnának magukra a fülek s a nyelvek egyaránt. De talán áhítatos vágyakozás csigázott föl, s ezért hosszas izgalommal nem gyötörlek. Halld meg tehát, és hidd el, mert ez a színigazság. A halál határán jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az összes elemeken, s visszatértem; láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek színe elé, s színről színre imádtam őket. Íme, elmondtam neked mindent, s mégis bizonyos, hogy hiába hallod, egy szót sem értesz belőle. Elmondom tehát azt, amit rá lehet bízni az avatatlanok értelmére, szentségtörés nélkül. 24. Fölvirradt a reggel, véget ért az avatóünnep, és én – miután fölszenteltek tizenkét talárban – most kiléptem a templomba; most is meglehetősen különös ruhában voltam, de semmiféle fogadalmam sem tiltja, hogy erről beszéljek, hiszen ugyanakkor a nagyszámú templomi közönség is láthatott. A templom kellős közepén az istennő szobra előtt faemelvény állott; erre kellett fellépnem. Minden szem megakadt fátyolszövetből való, színesen hímzett ruhámon: vállamról hátul a sarkamig drága köpeny omlott alá. Akármerről vizsgált is körül valaki, mindenütt tarkabarka állatalakok ékeskedtek ruhámon: itt indiai sárkányok, amott hyperboreus griffek, amelyek a világ végén tenyésznek, s olyanok, mint a szárnyas madár. Ezt a ruhát a felszenteltek olympiai talárnak nevezik. Jobb kezemben lánggal égő fáklyát tartottam, fejemet pompás pálmaágból font gyönyörű koszorú övezte, amelynek levelei sugarak módjára szétálltak. Napisten-öltözetemben szobor módjára álltam ott. Most hirtelen szétvonták a függöny szárnyait, s a templom közönsége alig győzött a látvánnyal betelni. Ezek után pompás lakomákkal, jókedvű mulatozással ünnepeltem beavatásom gyönyörűséges emléknapját. Harmadnap ugyanilyen ünnepélyességgel megismétlődtek a szertartások, aztán vallásos reggeli volt, amivel a beavattatás szabályszerűn véget ért. Néhány napig még ott maradtam ezután, és az istennő szobrának közelében kimondhatatlan gyönyörűségeket éltem át, mert meghálálhatatlan jóságával elkötelezett. Végre, miután szerény viszonyaimhoz képest leróttam hálámat, teljes alázattal ugyan, ámde fogyatékosan, jól kitolódott hazautazásomra az istennő parancsára fölkészülök, bár forró vonzalmam szálait alig-alig tudtam elszakítani. Végre is leborultam az istennő színe előtt, hosszan odaszorítottam lábaihoz arcomat, megeredtek a könnyeim, s miközben szüntelen zokogástól elakadozott szavam, el-elcsukló hangon így imádkoztam:

25. – Szentséges és örök fenntartója, te, az emberi nemnek, aki a halandókat mindig bőkezűn istápolod, édes anyai szeretettel hajolsz a nyomorúságban sínylődők felé. Nincs nap, nincs éjszaka, nincs egyetlen röpke pillanat, amely valamilyen jótéteményed nélkül elmúlna; tengeren és szárazföldön védelmezed az embereket, elűzöd az életükre törő veszedelmeket, s odanyújtod nekik mentő jobbodat, amellyel a végzetük összevissza kuszált-bogozott fonalait kibontogatod, a sors viharait lecsillapítod, a csillagzatok gonosz járásának megálljt parancsolsz. Téged tisztel az ég, fél az alvilág, te forgatod a földet, te gyújtod ki a Nap ragyogását, te kormányzod a világot, te sarkad alá taposod a Tartarust. Néked engedelmeskednek a csillagok, váltakoznak az évszakok, vigadoznak az istenek, szolgálnak az elemek. A te intésedre fújnak a szelek, dagadoznak a felhők, csíráznak a magvak, bontakoznak a bimbók. Ég felé ívelő madarak, hegyekben kóborgó vadállatok, földben rejtező kígyók, tengerben úszó szörnyetegek a te felséged előtt megjuhászodnak. De az én tehetségem gyönge a te dicsőséged magasztalására, áldozatok bemutatására az én vagyonom csekély; érzem a te felségedet, de dicsőítésedben elakad ügyefogyott szavam, nem volna rá elég ezer száj, ezer nyelv, s a fáradatlanul áradó beszédnek örökkévaló zengése sem. Hadd tegyem tehát azt, aminél egyebet vallásos lelkű, de szegény ember létemre nem tehetek: hadd ringassam magam örökre abban a gondolatban, hogy isteni arcodat és szentséges fölségedet itt őrzöm rejtve szívem rejtekén.

Miután a felséges istennőhöz így imádkoztam, megöleltem Mithrast, a főpapot, immár atyámat, odaborultam mellére, csókjaimmal borítottam, s bocsánatáért esedeztem, hogy páratlan jóságát nem tudom viszonozni méltóképp. 26. Kifogyhatatlan szóval sokáig hálálkodtam még neki, s végre távoztam. Én egyenesen hazafelé igyekeztem, hogy annyi idő múltán viszontlássam családi tűzhelyem, amikor, néhány nap múlva, a hatalmas istennő sugallatára sebbel-lobbal összecsomagoltam szerény poggyászomat, hajóra szálltam, s Rómának vettem utamat. Biztosan vittek kedvező szelek, nagyon gyorsan Ostia kikötőjébe érkeztem, innen kocsin vágtattam tovább, s december tizenkettedikén este a híres-nevezetes fővárosba érkeztem. Innen kezdve legfőbb gondom volt naponta könyörögni Isis királynő isteni felségéhez, akit itt Campensisnek neveznek, mert a Campus Martiuson emelkedik temploma, amelyben mélységes hódolattal engesztelik. Egy szó, mint száz: buzgó tisztelője voltambizony; templomában ugyan jövevény, ám titkos tiszteletében beavatott, Íme, a magasságos Nap végighaladt az állatkörön, s befejezte az esztendőt, amikor egyszer álmomban megint virrasztó gondossággal megszólított a jóságos istennő, s figyelmeztetett, hogy újból avattassam be magam a titkos isteni tiszteletbe. Csodálkoztam: mit akarhat, miféle jövendő eseményre célozhat? Hiszen, úgy gondoltam, engem már a legtökéletesebben beavattak. 27. Magamban is meghánytam-vetettem ezt a vallási kétségeskedésemet, a papok tanácsát is kikértem felőle, s ekkor új és egészen csodálatos magyarázatot kaptam: hogy engem még csak az istennő titokzatos szertartásaiba avattak be, de még nem iktattak be a győzhetetlen Osirisnek, a nagy istennek, az istenek felséges atyjának titkos tiszteletébe. Ámbár a két istenség s mindkettejük tisztelete összefügg, sőt egy és ugyanaz, mégis igen nagy különbség van a beavattatásban; ennélfogva úgy kell értelmeznem a figyelmeztetést, hogy a nagy isten szolgájául is elhivattam. A dologra csakhamar világosság derült. Másnap éjjel ugyanis álmomban egy pap, vászonköpenyben, kezében Bacchuspálcával, borostyánnal s egyebekkel, amikről azonban beszélnem tilos; mindezt letette szobámban, leült a székemre, s meghagyta, hogy rendezzek lakomát dicsőséges felavattatásomra. Aztán, hogy valami biztos jellel kezemre járjon a fölismerésben, lassacskán, sántikáló lépésben megindult, mert bal lábán a sarka kissé kiferdült. Az isteneknek ilyen világos kinyilatkoztatására eloszlott hát végre kétségeskedésem minden sötétsége. Alighogy az istennő reggeli imádását elvégeztem, éles figyelemmel végigvizsgáltam valamennyi papot, hogy melyik sántít úgy, mint az álombeli látomás. És ez sikert is hozott: rögtön észrevettem, hogy az egyik pastophorus nemcsak épp sántít, hanem alakja és ruházata is szakasztott mása az éjjeli látomásnak. Később meg is tudtam, hogy Asinius Marcellus a neve, s ez a név meg éppenséggel vonatkozásban volt az én visszaváltozásommal. Nem is tétováztam, azonnal odaléptem hozzá, de ő már tudta, mit akarok mondani, mert őt is hasonló isteni parancs figyelmeztette felavatásom elvégzésére. A megelőző éjjel ugyanis azt álmodta, hogy miközben a nagy isten szobrát koszorúkkal díszítette, az isten tulajdon szájából – amellyel kinek-kinek megszabja sorsát – hallotta, hogy elküld majd hozzá egy Madaurából való nagyon szegény embert, akit azonban titkos tiszteletébe be kell avatnia rögtön; isteni bölcsessége révén ő majd a jelöltnek nagy-tudós hírnevet, a papnak pedig gazdag jutalmat szerez. 28. Ámbár a beavattatásra így elhívattam, mégis visszatartott tőle – igaz, hogy kedvem ellenére – az, hogy pénz dolgában nagyon szűkösen voltam. Mert csekélyke vagyonomat fölemésztették úti kiadásaim, a fővárosban pedig jelentékenyen nagyobbak voltak a beavatás költségei, mint annak idején a távoli tartományban. Szorongatott kegyetlen szegénységem, s mint a régi közmondás tartja: torkomon volt a kés; vergődtem, mert az isten azért tovább is éppúgy ösztökélt, sürgetett. Mikor már ismételten nagyon felzaklatott a nógatása, végre rám parancsolt, s ekkor én eladtam, ami csekélyke ruházatom még volt, s a szükséges pénzecskét így kapartam össze. Ez a parancs különben így hangzott:

– Ugye, ha valami élvezet megszerzésén törnéd fejed, könnyű szívvel elkótyavetyélnéd a ruháidat: s most, mikor ily nagyszerű szertartásokba készülsz magad beavattatni, tisztes szegénységre fanyalodni tán tétovázol?

Nos tehát, mindent bőven bevásároltam, tíz napig megint beértem hústalan ételekkel, még a hajamat is lenyírattam, s miután a főisten titkos éjjeli tiszteletébe beavattak, e testvérvallásnak istentiszteleteit is határtalan bizalommal látogattam. Hontalanságomban ez nemcsak megnyugtató vigasztalást adott, hanem egyúttal bőséges keresethez is juttatott: hiszen a kedvező szerencse jóvoltából kövérre hizlalta keresetemet latin nyelvű szónoklataim révén az ügyvédkedés.

29. És íme, kis idő múlva váratlan és mindenképpen csodálatos paranccsal látogattak meg újra az istenek, és követelték, hogy vessem alá magam még egy harmadik beavatásnak is. Súlyos gond emésztett, izgatottan évődtem magamban, és buzgón törtem a fejemet: mire irányulhat az isteneknek ez az újabb és különös kívánsága, mi híja lehet az immár kétszeres beavattatásnak? Bizonyára hibásan vagy nem tökéletesen avatott be mind a két főpap. Szavamra, már-már kezdtem rossz véleménnyel lenni a becsületességük felől. Amikor háborgó gondolataim hullámai már-már az őrültségbe hajszoltak, egy jóságos álombeli jelenés ezzel a kinyilatkoztatással világosított fel:

– Nincs okod félni, hogy előbbi többszörös beavatásaid során valamit esetleg elmulasztottak. Inkább derülj vidám örömre, hogy az istenek szüntelenül kegyeikre méltatnak; inkább ujjongj, hogy háromszor lesz részed abban, amihez mások alig jutnak el egyszer is! Ennek a hármas számnak révén bízva bízhatsz, hogy örökre boldog leszel. Egyébként erre a most következő beavattatásra szükséged is van okvetlenül; elég, ha arra gondolsz, hogy az istennő ruhái, amelyeket a tartományban reád adtak, ott maradtak a templomban letétben, s így te Rómában ezzel a szent ruhával nem ékesítheted majd magad, sem ünnepnapokon, sem a kötelező könyörgéseken. Váljék tehát boldogságodra, szerencsédre, üdvödre: a nagy istenek sugallatára örvendező szívvel avattasd be magad újból a szent titkaikba!

30. Így adta értésemre az isteni álom fenséges sugallata, hogy mit kell cselekednem. Ezek után nem hagytam ám annyiban, máról holnapra nem is halogattam, hanem rögtön elmondtam az én papomnak látomásomat, fejemet azonnal a hústalan bőjtölés igájába hajtottam, a változhatatlan törvényben megkövetelt ama tíz napot buzgón-önkéntesen meg is sokszoroztam, s bőségesen beszereztem a beavattatás megannyi kellékeit, s mindent nem azért halmoztam így, mintha ennyit követeltek volna, hanem inkább csak áhítatos buzgalomból. De szavamra, sem a költséget, sem a fáradságot én nem sajnáltam, hiszen az istenek bőkezű gondoskodása révén ügyvédi keresetemből már szépecskén megtollasodtam. Végre is alig néhány nap múltán a nagy istenek még nagyobb istene, a nagyobbak közt legnagyobb, a legnagyobbak közt legfelségesebb, a legfölségesebb közt király: Osiris, nem valami idegen személy alakjában, hanem színről színre megjelent álmomban, és tulajdon imádandó szavával kegyeskedett a lelkemre kötni, hogy – amibe itt vágtam csak bele – folytassam rendületlenül dicsőséges védőügyvédi működésemet, a rosszakaróim konkolyhintésétől ne rettegjek, amit verejtékes tanulással szerzett tudományom kihív ellenem. S hogy ne szolgáljam az ő titkos tiszteletét egyszerű hívei sorában: ő a patophorusok testületébe, sőt az öt évre választott elöljárók közé iktatott. Hajam tehát megint lenyírattam, és boldogan beléptem ebbe az ősrégi szent testületbe – amelyet még akkor alapítottak, amikor Sulla volt az úr, hajdanán. Én pedig kopaszságomat dehogy takargattam, dehogy rejtegettem, inkább tüntetően mindenütt megmutattam.

Révay József fordítása