A görögök feltehetően már a líbiai uralom alatt Egyiptommal kapcsolatba kerültek. A szaiszi dinasztia végül részben az országot a görögök előtt megnyitotta, sok görög zsoldos az egyiptomi hadseregben szolgált, de mellettük kereskedők is a deltái Naukratisz városát alapították meg. Ezóta a görögök az ideiglenes hazájuk szellemét is akarták megismerni. Egyiptom viszont ezen a területen határozottan elzárkózott a nyitás elől. a görögök közül senki sem tudta kivonni magát az egyiptomi vallás hatása alól.

Homérosz két nagy eposza közül az Odüsszeiában Egyiptomra több utalás található, mint az Iliászban. Az Odüsszeia második éneke egy Aigyptios hős meg van említve, aki nagy tudással rendelkezik. Homérosz a Nílust szép folyónak is nevezi,[1] vagy „Zeusz sírjának”, amelyet a ôÜöïò szó alapján rekonstruálható.[2] A napisten Ré sírját, ami Oszirisz vagy Szokárisz sírja, néha a víz alatt vagy egy körülnyaldosott szigeten gondolták.

Leszboszi Hellanikosz, Kr. e. 456 körül kimutatható, volt valószínűleg az első író, aki részletesebben foglalkozott az egyiptomi istenvilággal.[3] Hellanikosz Hérodotoszhoz hasonlóan nemcsak a történetet, hanem az ország természetét, az egyiptomiak szokásait, törvényeit, városait is tárgyalta az istenek mellett.

Hérodotosz, aki Kr. e. 450 körül Egyiptomban járt, átfogó történeti művének második könyvét teljesen eme országnak szentelte, amelyet akkor a perzsák uraltak.[4] Ő egyszerűen állította, hogy az egyiptomi nép az ismert világ legvallásosabb népe.[5]

Platón (Kr. e. 428/7 – 348/7) a hagyomány szerint Egyiptomban járt.[6] Ennek szellemében néhány görög író állította, hogy sok fontos görög gondolkodó Egyiptomban tanult. Diodorosz az énekes Orpheuszt, az orphikus körhöz tartozó Musaioszt, a látnok Melampouszt, az építész Daidaloszt, továbbá a költő Homéroszt, a törvényhozó Lükurgoszt és Szolont, a filozófus Platónt és Püthágorászt, a polihisztor Eudoxoszt, valamint Démokritészt és Oinopidészt nevezte meg.[7]

„Tanúsítják ezt a legnagyobb görög bölcsek is, Solón, Thalés, Platón, Eudoxos, Pythagoras, és, amint egyesek mondják, Lykurgos is, akik Egyiptomba jöttek, és kapcsolatba kerültek a papokkal. Eudoxos állítólag a memphisi Khonuphis tanítását hallgatta, Solón a sais-i Sonkhisét, Pythagoras pedig a héliupolisi Oinuphisét.”

(ford. Wojtilla Ágnes)

Plutarkhosz néhány egyiptomi tudós nevét adja meg, melyik nevek egyiptomi megfelelője megvan. A későbbi hagyománnyal szemben Platón mindenek előtt az egyiptomi kultúra statikus jellegét emelte ki.

„Ha utána nézel, azt fogod találni, hogy náluk a tízezer évvel ezelőtt festett vagy faragott műnek - nem az úgy szólván tízezer évesek, hanem a valóban olyanok - a mostani alkotásoknál sem nem szebbek, sem nem rútabbak, és ugyanazzal az eljárással készültek”.[8]

Továbbá tetszett neki, hogy az egyiptomiak már az általános oktatásban találkoznak az erkölcsi és állammegtartó elvekkel.

„Mindezekből a tudományokból legalább annyit meg kell tanulniuk a szabad embereknek, amennyit Egyiptomban a gyermekek nagy tömege az írás-olvasással együtt megtanul”.[9]

Elismerően nyilatkozott Platón az egyiptomi tánc és ének szentségéről. Az athéni a beszélgetés partnereinek arra a kérdésére, hogy a szigorú vallásos rendet mire lehetne alapozni az elképzelt államban, úgy felelt:

«Arra, hogy szentséggé avatták mind a tánc, mind a dallam egész területét. Először is beosztották az ünnepeket az egész esztendőre, hogy mely ünnepélyt milyen időpontban, mely istenek, istenfiak, és démonok tiszteletére kell megülni: továbbá, hogy az egyes istennek áldozatához melyik éneket kell énekelni, és az illető áldozatot milyen kartáncokkal kell ünnepélyessé tenni. Mindezt először megállapították, majd az egész polgárság közösen áldozva a Moiráknak és valamennyi istennek, az egyes dalokat az egyes isteneknek és démonoknak szentelték. Ha aztán valami ezektől eltérő himnuszokat vagy kartáncokat ad elő valamely isten tiszteletére, a papok és papnők a törvények őreivel együtt isteni és emberi törvény szerint eltiltják az ünnepléstől, s ha önként nem nyugszik bele a kizárásba, ki van téve egész életében annak, hogy bárki vallás elleni vétség címen törvény elé idézheti.»[10]

Abderai Hekataiosz életéről csak annyit tudni, hogy az első Ptolemaioszok alatt Egyiptomban tartózkodott, de ismeretlen okok miatt elhagyta az országot és sztoikus bölcselőként Abderában tanított. I. Ptolemaios alatt Thébát is meglátogatta.[11] Az Egyiptomról szólóműve inkább filozófiai jellegű, a legjobb államforma leírása. Hekateios a felvilágosodott ptolemaiosz kori királyságban vélte ezt felfedezni. Plutarkhosz Hekateiostól sok alapvető tudást vett át, így tőle tudta meg, hogy az Apisz bika Osiris élő lelke.[12]

Messinai Euhémeros (Kr. e. 3. sz.)[13] Kasszandrosz szicíliai király megbízásából a Vörös Tengert kutatta fel. A Pankhaia nevű sziget előtte emelkedik ki a tengerből, amelyen Zeusz temploma található. Ott Zeusz maga arany oszlopra írta fel tetteit: Krétai szülőhelyről indul az ismert világba, a népeket a jótettre és a kultúrára tanítván. Az ilyen módon felvilágosított népek hálájukból Zeuszt istenként tisztelték. Ebből a történetből Euhémeros arra következtetett, hogy néhány isten származik az emberektől, ahogyan ezt a sztoikus iskola állította. Ez a gondolat találkozik a hellenisztikus gondolkodással, amikor uralkodóknak isteni tiszteletet adtak. Egyiptomban ezt a szokást régóta gyakorolták, mivel a király a közvetítő isten, de az egyiptomiak az isteneket is sokszor királyi jelvénnyel ruházták fel.

A Szebennítoszból származó egyiptomi Manethón (Kr. e. 3. sz.) a napisten heliopoliszi templománál pap volt. Talán tanácsadóként alkalmazták őt az első Ptolemaioszok, amikor a makedón urak a graeco-egyiptomi Szarapisz kultuszát bevezették.[14] Egyiptom történetét úgy írta le, mint Hérodotosz, és hozzá hasonlóan a művelődést, a vallást, vagy a szokásokat beleszőtte történeti művébe. Manethón a királyok tárgyalásakor kitért az istenek dinasztiájára, a félistenek dinasztiájára, mint valóságra.

Az egyiptomi Ízisz magasztalásai (Pñåôáëïãßá) a Ptolemaiosz korban jelentek meg. Eredetileg is görögül fogalmazták meg. Müller, aki a magasztalásokat egyiptomi oldalról megvizsgálta, ki tudta zárni azt a feltevést, hogy a magasztalásokat az egyiptomi nyelvről görögre fordították volna.[15]

Plutarkhosz (Kr. u. 45 – 120 után) az ókor egyik legtermékenyebb írója. Sokoldalú gondolkodóként teológiai kérdésekkel is foglalkozott, így a theodicaeával, az orákulummal, Sokratés géniuszával, a felfuvalkodottsággal, és az egyiptomi isteni párral, Ízisszel és Oszirisszel.[16] Ebben a műben elsőként, görögül, saját értelmezéseivel ellátva, leírja ezt a fontos egyiptomi mítoszt.

Typhón Nephthys-szel kötött házasságot, Isis pedig Osiris-szal. Ők kölcsönösen szerették egymást már akkor is, amikor még meg sem születtek, s már az anyaméhben, sötétben egyesültek. Egyesek azt állítják, hogy Aruéris ekképpen fogantatott, az egyiptomiak ezért az idősebb Hórósnak, a görögök pedig Apollónnak hívják.

13 Osiris pedig mindjárt uralkodása elején eltérítette az egyiptomiakat a nehéz és primitív életmódtól, megismertette velük a föld terményeit, törvényeket adott nekik, és megtanította őket arra, hogyan kell tisztelni az isteneket. Később beutazta az egész földkerekséget, megszelídítette, s ehhez a legkevésbé sem volt szüksége fegyverekre, a legtöbb népet rábeszéléssel, jó szóval győzte meg, valamint különböző dalokkal és zenével elbűvölve nyerte meg az embereket magának. Ezért a görögök úgy vélik, hogy Dionysos-szal azonos. Amíg távol volt, Typhón semmiféle lázadást nem tudott szítani, mert Isis igen éberen őrködött, és erősen figyelt; amikor azonban visszatért, Typhón cselt vetett neki úgy, hogy szerzett még 72 összeesküvő társat, továbbá segítője volt az akkoriban éppen ott tartózkodó etióp királynő is, akit Asó-nak neveznek.

Titokban lemérték Osiris testét, készítettek a méretére egy szép és gazdagon díszített ládát, s bevitték a lakomára. Miután mindnyájon örvendeztek a látványnak, és csodálták a ládát, Typhón tréfásan megígérte, hogy annak adja ajándékul, aki belefekve éppen egyenlő nagyságú vele. Mind megpróbálták egyenként, sorjában, de egyiknek sem felelt meg, ekkor Osiris is belelépett és lefeküdt. Az összeesküvők rárontottak, lecsapták a láda fedelét, kívülről szegekkel erősítették meg, és forró ólommal öntették le. Kivitték a folyóra, és a tanisi torkolaton keresztül a tengerre eresztették. Ezt a torkolatot az egyiptomiak mind a mai napig utálatosnak és gyűlöletesnek tartják. Mindezen eseményekről azt mondják, hogy Athyr hónap 17. napján történtek, amikor a Nap a Skorpión halad át, s ez Osiris uralkodásának 28. éve volt. Mások viszont azt állítják, hogy ennyi évet élt, de nem ennyit uralkodott.

14 Először a Khemmis vidékén lakó Pánok és szatirok vették észre a szerencsétlenséget, ők vittek hírt a történtekről, ezért nevezik mind a mai napig a tömeg hirtelen nyugtalanságát és félelmét páni-nak. Amikor Isis megtudta, tüstént levágta egyik hajfürtjét, gyászruhát öltött; ennek megfelelően ezt a várost mind a mai napig Koptos-nak hívják. Mások viszont úgy vélik, hogy e név „megfosztás”-t jelent, mert a megfosztani-t „koptein”-nek mondják. Isis pedig tanácstalanul bolyongott mindenfelé, senki mellett sem ment el úgy, hogy meg ne szólította volna, sőt még ha gyermekekkel találkozott, őket is a láda felől faggatta. A gyerekek véletlenül látták a ládát, megmondták neki, melyik az a torkolat, amelyen keresztül Typhon barátai a koporsót a tengerbe taszították. Ezért az egyiptomiak úgy gondolják, hogy a gyermekek jóstehetséggel rendelkeznek, s leginkább azokkal a kiáltásokkal jósolnak, amelyeket a templomokban játszva véletlenül hallatnak.

Miután pedig Isis megtudta, hogy Osiris mit nem sejtve, abban a hitben, hogy vele hál, szerelembe vegyült Nephthys-szel, – s ennek Isis bizonyítékot is látta: azt a mézhere koszorút, amelyet Osiris Nephthys-nél hagyott – megkereste a gyermeket; Nephthys ugyanis Typhóntól való félelmében születése után azonnal kitette. Isis nagy nehezen megtalálta, oly módon, hogy a kutyák vezették nyomra, majd felnevelte. Ő azután őrzője és kísérője lett, s Anubisnak nevezték el, ami azt jelenti, hogy éppúgy őrzi az isteneket, mint ahogy a kutyák az embereket.

15 Ezután Isis megtudta, hogy a ládát a tenger Byblos vidékén vetette partra, s a hullámverés gyengéden egy ereiké-bokorra (=hanga) tolta; az ereiké rövid idő alatt szép, nagy fiatal fává nőtt, beburkolta, körülnőtte, s elrejtette belsejében a ládát. A király bámulva a fa nagyságát, körülvágatta a törzsét, amely úgy körülvette a koporsót, hogy nem lehetett látni, majd támasztékul házának teteje alá állíttatta. A hagyomány szerint, miután Isis a hír isteni fuvallata révén értesült erről, Byblosba érkezett, szegény asszonyként, könnyezve leült a forráshoz, és senkivel sem elegyedett szóba, csak a királyné szolgálóit üdvözölte szívélyesen és barátságosan; hajukat befonta, bőrükre csodálatos finom illatot lehelt. Amikor a királyné meglátta szolgálóit, vágyódni kezdett az idegen nő után, akinek hajfürtjei a bőre ambróziát lehelnek. Így tehát magához hivatta, bizalmasává és kisfia dajkájává tette. Azt mondják, hogy a király neve Malkathros volt, a királynéé pedig Astarté, mások szerint Saósis, vagy Nemanus, amit a görögök talán Athenais-nak mondanának.

16 Isis pedig úgy táplálta a gyermeket, hogy melle helyett az ujját dugta a szájába, éjszaka pedig a kisgyermek testének halandó részét tűzben égette; ő maga fecskévé változva röpködött az oszlop körül és gyászdalt énekelt; mindaddig (folytatta azt), amíg a királyné meg nem figyelte, és rá nem kiáltott, midőn látta, hogy a csecsemőt lángok veszik körül – de ezzel elvette gyermekétől a halhatatlanságot. Az istennő ekkor felfedte magát, s elkérte a tetőt tartó oszlopot; könnyeden kiemelte, levágta róla körben az ereikét, majd finom fehér vászonba burkolva s olajbalzsamot öntve rá, a királyi párra bízta. A byblosiak még ma is tisztelik ezt az oszlopot, amely Isis szentélyében fekszik. Azután Isis ráborult a koporsóra, és olyan keservesen sírt, hogy a király kisebbik fia belehalt. Az idősebbiket pedig Isis magához vette, a koporsót csónakba helyezte, és eltávozott. Mivel hajnal felé a Phaidros folyó heves szelet támasztott, Isis haragra gerjedt, és kiszárította a folyó vizét.

17 Mihelyt magányos helyre ért, és egyedül maradt, felnyitotta a ládát, arcát a halott arához tette, megcsókolta, és sírásra fakadt. Amikor észrevette, hogy a fiúcska hátulról csendben közeledik hozzá és meglátta őt, megfordult, s olyan szörnyű haragos pillantást vetett rá, hogy a gyermek a nagy ijedtséget nem bírta elviselni és meghalt. Egyesek viszont nem így mesélik, hanem azt állítják, … , hogy a tengerbe esett, ám az istennő révén őt is tisztelet övezi, - ő az a Manerós, akiről az egyiptomiak a lakomákon énekelnek. Mások viszont Palaistinos-nak vagy Pelusios-nak hívják, és azt mondják, hogy a várost is, amelyet az istennő alapított, róla nevezték el, míg az énekben szereplő Manerós volt az, aki feltalálta a zenélést. Vannak, akik azt állítják, hogy ez nem személynév, hanem az ivó és vígan lakomázó emberek szavajárása: „Bárcsak ilyen lenne mindig a sors!” Ez az, amit a Manerós szóval fejeznek ki, valahányszor csak az egyiptomiak ezt mondják. Amiként bizonyára annak a ládácskában fekvő halottnak a képe, amit a lakomán körülhordoznak és mutogatnak, sem Osiris szenvedésének az emlékjele, mint ahogy egyesek vélik, hanem ivás közben arra bíztatják magukat, hogy élvezzék és használják ki a jelent, mert hamarosan mindnyájan ilyenekké válnak; ezért viszik be a mulatságra.

18 Amikor pedig Isis elment fiához, Horoshoz, aki Butóban nevelkedett, a koporsót egy félreeső helyen hagyta. Typhón, aki éjszaka holdfénynél vadászott, rátalált a koporsóra, felismerte a holttestet, 14 részre szaggatta és szétszórta mindenfelé. Isis pedig értesülve erről, papiruszcsónakkal behajózta a mocsaras vidéket, hogy megtalálja a csonkokat. A krokodilok emiatt nem bántják a papiruszcsónakban hajózókat, de az is lehet, hogy az istennő iránti félelemből vagy tiszteletből. Azért mondják azt, hogy Osirisnak Egyiptomban sok sírja van, mert az istennő minden egyes résznek ott emelt síremléket, ahol rátalált. Mások viszont azt állítják, hogy Isis utánzatokat készített, és Osiris testeként ezeket adta valamennyi városnak, hogy ezáltal még többen tiszteljék; továbbá, ha esetleg Hóróst Typhón legyőzné, az igazi sírt keresve elbizonytalanodjék, mivel sok sírt említenek és mutatnak neki. Isis Osiris testrészei közül csupán szeméremtestét nem találta meg, ezt ugyanis rögtön a folyóba dobták, és a lepidótos, a phagros és az oxyrhynchos megették. Ezektől a halaktól tartózkodnak leginkább az egyiptomiak. Isis pedig egy utánzatot készített helyette, és a phallost meg is szentelte; ennek tiszteletére még ma is ünnepséget rendeznek az egyiptomiak.

19 Azután Osiris feljött az alvilágból Horoshoz, felkészítette és edzette a harcra, majd pedig megkérdezte, hogy mit tart a legszebb feladatnak. Hóros azt válaszolta, hogy apja és anyja szenvedésének megbosszulását. Msoszor azt kérdezte Osiris, hogy mely állatot tartja a leghasznosabbnak azok számára, akik csatába indulnak. Amikor pedig Hóros azt válaszolta, hogy a lovat, elcsodálkozott és megkérdezte, hogy a ló helyett miért nem inkább az oroszlánt mondta. Hórosz azt felelte, hogy az oroszlán annak hasznos, aki segítségre szorul, a ló viszont a menekülő ellenség megsemmisítésében és felmorzsolásában igen előnyös. Amikor Osiris ezt meghallotta, megörült, hogy sikerült Hórost kellően felkészítenie. Azt is mesélik, hogy közben sokan pártoltak át Hóroshoz, így Thuéris, Typhón ágyasa is hozzá jött, azt a kígyót pedig, amely üldözte, a Hórós környezetében levők vágták le; ezért dobnak ma is középre egy kötelet, amit azután összevagdalnak.

A harc sok napon át tartott s Hórós győzött. A megkötözött Typhónt pedig Isis vette át, de nem ölte meg, hanem feloldotta és szabadon engedte. Hóros nem bírta ezt közömbösen elviselni, kezet emelt anyjára és letépte fejéről a koronát. Hermés ehelyett egy tehénfej formájú sisakot húzott rá. Amikor Typhón azzal vádolta Hórost, hogy törvénytelen gyermek, Hermés Hóros segítségére sietett, s az istenek törvényesnek ítélték származását. Typhónt ezen kívül még két csatában győzte le. Isis Osiris-szal még ennek halála után is egyesült, s megszülte a koraszülött és béna lábú Harpokratést.