1. Az iszlámmal kapcsolatos legfontosabb kifejezések

 

Az iszlám szó jelentése arabul 'megnyugvás', 'belenyugvás'. A muszlim ember ugyanis az iszlám hitére térve elfogadja az Isten, azaz Allah mindenek fölötti hatalmát, abba beletörődve megbékél önmagával és a világgal is. Az iszlám szó főnév, jelentése szerint vonatkozik az ezt a bizonyos megbékélést hozó vallásra, valamint mindazokra az ismeretekre és tudományokra, amelyek ezzel a vallással szoros kapcsolatban vannak. Ilyen egyéb ismeretek például a nyelvtan, mivel az épp a Korán szövegének tanulmányozása közben jött létre, annak a pontos megismerését segíti elő. Ide tartozik azonban a történelem is, mivel az az iszlám terjeszkedését is tanulmányozza. Ugyancsak az iszlám témakörébe tartozik a genealógia tudománya, mert művelése nélkülözhetetlen például a hagyományok (ÎadÐ×ok) hitelességének tanulmányozása során. Ugyancsak ide tartozik az irodalomtudomány is, mivel az tárgyalja a stilisztikát, márpedig a Korán csodálatosnak tartott stílusa miatt csodajelnek számít. Épp a Korán utolérhetetlen stílusa bizonyítja a hívő muszlim számára, hogy csakis Allah szava lehet. A stilisztika is hozzátartozik tehát a szélesebb értelemben vett iszlámhoz, mert végső soron hozzájárul Allah létének bizonyításához. De az iszlám részét jelentik a törvények is, és a szerintük való élet is, beleértve azt, ahogyan a hívőnek törvény előírásait követve köhögnie, tüsszentenie, kereskednie, ennie, innia, öltözködnie, avagy fésülködnie kell.

Azaz a szó szűkebb értelmében egy vallást, tágabb értelmében pedig egy életmódot, egy teljes kultúrát is jelent.

Melléknévi alakja 'muszlim'. Muszlimnak nevezzük azt az embert, aki az iszlám tanítását elfogadja. Az iszlám vallásának egyes részeit is ezzel a jelzővel minősítjük: jogrendje a muszlim jog, a muszlim tudósok műveiben kidolgozott irodalomtudomány a muszlim irodalomtudomány, az iszlám szemléletét tükröző irodalmi művek a muszlim irodalomhoz tartoznak, stb.

A magyarban elterjedt jelzős alak 'muzulmán' ugyanennek a 'muszlim' szónak a török nyelv közvetítésével hozzánk perzsán keresztül eljutott változata. A szó az arab melléknévnek (muszlim) perzsa többes szám jelével (-án) kiterjesztett változata.

 

2. Az iszlám keletkezésével kapcsolatos legfontosabb tudnivalók Goldziher Ignác összefoglalásában.

 

Goldziher Ignác (1850-1921), a tizenkilencedik század második felének és a huszadik század elejének legnagyobb iszlám tudósa volt. Tudományos nagyságát jellemzi, hogy műveit manapság újra kiadják angol fordításban.

(Az összefoglalás eredeti helye Goldziher Ignác: Az iszlám története, Budapest, 2000. A reprint kiadásból az alábbiakban csak a mű második és harmadik fejezetét idézzük. Ezekben található a számunkra legfontosabb ismeretek előadása.)

A Goldziher Ignáctól idézett részben természetesen megtartottuk az arab szavaknak az eredeti műben található magyaros átírását. A tudományos életben azonban az átírásnak két különböző rendszere terjedt el. Az egyik az angol hagyományon, a másik a németen nyugszik. A német orientalisztikában (keletkutatásban) kialakított átírási rendszert alkalmazzák a franciák is, és hagyományosan ezt alkalmazzuk mi is Magyarországon.

Az arab hangok közül a b, t, d, r, z, s (magyar sz-nek felel meg), f, k, l, m, n, h, w és a j mindegyik átírási rendszerben egyformán szerepel, azonos hangot jelölve. Ezek kiejtése a magyar olvasó számára is azonnal világos.

Különbség az alábbi hangok átírásában mutatható ki:

Az angol átírásban a th a németben ×;

                               a j                      Ê;

                               a kh                   Ì;

                               a dh                   Æ;

                               a sh                   š;

                               a gh                  È.

A Î, Ò, Ã, Ô, Û pedig ah, s, d, t, z hangoknak az emfatikus (magyarban ismeretlen) változatát jelölik. A k emfatikus változata az angol átírás szerint þ, a német átírás szerint q.

A Þ és Ý jelek a magyar fül számára fölfoghatatlan mássalhangzókat jelentenek, ezeket a gyakorlatlan fül szünetekként érzékeli. Az előző egy laryngális zöngétlen zárhangot, az utóbbi egy pharyngális zöngés hangot jelöl.

Goldziher Ignác művének alább idézett fejezetei azonban nem a tudományos átírás e két legelterjedtebb rendszerének egyike szerint írja át az arab szavakat, hanem egy egyedi megoldás keretében a magyar olvasó számára legegyszerűbben értelmezhető módon írja le azokat.

 

II. FEJEZET.
Mohammed próféta és az iszlám kezdetei.

Mohammed (a. m. a magasztalt, κóς ) 570 körül Kr. u. született Mekkában. Atyja, Abdalláh, kereskedő volt, a Kureis törzsből, abban az időben az arabság legtekintélyesebb törzse. E törzs (lásd a törzstáblát) két főcsoportra oszlott, a szerint a mint a hozzá tartozó családok Abd-Manáf két fiának egyikétől vagy másikától, Abd-samsz­tól, vagy Hásimtől származtak. Az előbbi fiának Omajjádnak családja volt a kureisiták tekintélyben és gazdagságban előkelő ága; ez igaz­gatta a kábát, kezében voltak a cultus és a municipális kormányzat legfőbb tisztségei. A Hásim ága háttérbe szorult; tagjai szegény ke­reskedők voltak.

A Hásim ághoz tartozott Mohammed is. Atyja üzleti ügyekben utaztában korán elhunyt Jathrib városában (a későbbi Medinában). Anyja Amina nem sokkal élte túl férjét; Mohammed nevelésének gondja most nagyatyjára Abd-al-Muttalibra szállt, majd ennek elhalálozása után csakhamar fia, Abu Tálib kötelességévé vált elárvult unokaöcscsének gondját viselni. A fiatal Mohammed itt szegényes viszonyok között nevelkedett. Ifjúságáról biztos adataink nincsenek; a vallásos legenda itt is kitölti a történet hézagait. Szerinte az ifjú Mohammed gazdag mekkaiaknak mint juhpásztor szolgált; később nagybátyját, Abu Tálibot üzleti utazásaiban kísérte Szíriába. Huszonöt éves korában egy gazdag kureisita kereskedő özvegyének, Khadidzsának üzletébe lépett. Itt oly híven és ügyesen vitte a keres­kedelmi ügyeket, hogy a negyven éves Khadidzsa, ki nagy vonzalommal viseltetett a nálánál sokkal ifjabb Mohammed iránt, vele házasságra lépett és ez által független helyzetet biztosított neki a mekkai gazdag társadalomban, mely a szegény hásimitát lenézte.

Mint Khadidzsa ügyvivője, majd üzletének független gazdája a Délarábiába és Szíriába induló kereskedelmi karavánokkal több ízben tett nagy utazásokat észak- és dél felé. Ez utazások tényének sokkal biztosabb a történeti alapja, mint azoknak, melyeket a legenda Abu Tálib kíséretében tétet vele azon célból, hogy vallásos inspirátióira már kora ifjúságában alkalmat találjon.

Mert kétségtelen, hogy a fiatal kereskedő. ki vallásos dolgok iránt meglehetősen közönyös társadalomban nevelkedett, ez utazá­sokban talált alkalmat arra, hogy a monotheista vallásos eszmékkel megismerkedjék, melyek Délarábiában és Syriában el voltak terjedve. A legenda nevükön nevezi a keresztény barátokat, kikkel Szíriában érintkezésbe lépett, midőn karavánjával utazván egészen Bosztráig eljutott, a Jordán keleti tájának e fontos kereskedelmi állomásáig, mely a bizánci uralom egy főhelye és a kereszténység egyik csomó­pontja volt e vidéken. Azt beszélik, hogy itt Bahira (e szó annyit jelent hogy: kiválasztott) és Dzsirdzsisz (György) keresztény barátokkal érintkezett, kik a mekkai kereskedő ifjúra figyelmesekké lettek és benne ismerték fel a prófétát, kinek megjelenéséről régi könyveik szólottak.

Mindenesetre bizonyos, hogy Mohammed fogékony lelkére nagy hatással voltak azon vallásos tapasztalatok, melyeket távol utazásai szolgáltattak neki. Arábia északi részében és különösen Medinában, a hol édes atyja volt eltemetve, nagyon el voltak terjedve a zsidóság és kereszténység; még tovább észak felé, a szíriai sivatagban sok keresztény remetének volt tartózkodási helye, kik kisebb-nagyobb keresztény gyülekezeteket gyűjtöttek maguk köré a sivatag lakói közül, kik, az egyház szervezetén kívül ugyan, a keresztény életnek leginkább aszketikus oldalát művelték.

Nagy hatással volt ez irányban a kis hírai állam is, melynek lakhmida uralkodói alatt a kereszténység nagyon elterjedt az arab lakosság között, a honnan aztán a határszélen tanyázó beduinok közé is kisugárzott. E befolyás alatt egész törzsek is felvették a kereszténységet. A Mesopotámiában tanyázó Taghlib törzs a kereszténységet vallotta; a szíriai sivatag déli részén élő Tajj-törzsben is, melyet a lovagiasságáról és bőkezű vendégszeretetéről híres Hátim Tajj tett nevezetessé, el volt terjedve a keresztény vallás. Az igaz, hogy mindezen arabok csak vajmi felületes módon vallották a kereszténységet; kevés ismeretük volt a szent iratokról és az egyház dogmáiról. Nem állottak kapcsolatban a bizánci egyházzal, nem éltek az egyházi kormányzat kötelékében. Vallásos életüket a sivatagban szétszórva élő remeték igazgatták, úgy látszik, az uralkodó egyháztól el nem ismert tanok értelmében. A mit a szent iratokból tudtak, inkább a bibliai kánonon kívül álló szabadon fejlődő legendákból állott, semmint az egyháztól általár elismert hagyományokból. Azokból, amiket Mohammed tőlük eltanult, p. o. az következik, hogy reájuk inkább hatottak az evangelium infantiac és egyéb apokryph iratok, semmint a kánonba foglalt evangéliumok. Minthogy az írásolvasás mestersége közöttük nem honosodott meg, amazokat is korlátlan szabadsággal fejlesztették maguk között.

E körökben tehát Mohammednek nagy alkalma nyílt, hogy utazásai közt a monotheistikus vallások eszméivel és hagyományaival megismerkedjék. De maga Mekka is elég alkalmat nyújtott ily tapasztalásokra. Mekkában sűrűen fordultak meg arab zsidók, kik északi Arábiában Jathribban, Kheibarban, nagy számmal voltak megtelepedve és igen tekintélyes községeket alkottak, melyeknek tagjai különben az arab nemzeti élettel teljesen egybeforrtak. Voltak igen nevezetes költőik, kik közül többen, p. o. Sámuel h. Ádija, Áron papi nemzetségéből származó zsidó, a Mohammed előtti nevezetes arab költök sorában találtak helyet. Nagy számmal találkoztak Mekkában Délarábiából és Aethiopiáhól ide utazó keresztény kereskedők is, kiket Mekka fontossága a kereskedelmi életben ide vonzott. Voltak itt nagy számmal keresztény rabszolgák is. Midőn egyszer a kureisitáknak a tűzvésztől megrongált kábát kellett helyreállítaniuk, az építési dolgokban nem igen járatos mekkaiak keresztény munkásokat használtak.

Mohammed nem is volt a legelső mekkai ember, kinek lelkében az ezen különféle pontokból kiinduló hatások érvényre jutottak. A régi nemzeti vallás hanyatlása sok vallásos lelkű embert, kit a mekkai cultus nem elégített ki, e külső befolyások befogadására utalt. Mohammed idejében nagy számmal voltak már Mekkában azok, kik a pogány istenekről teljesen lemondtak, az Alláh egységét vallották, és aszketikus életfelfogásukkal különböztek az anyagias életben elmerült mekkai társadalomtól. Minden rendszer nélkül mindenféle zsidó és keresztény eszméket kaptak fel, melyek révén a legdurvább pogányságba merült polgártársaikkal ellentétbe helyezkedtek. Hanif-oknak nevezték magukat; ugyanazon szóval, mellyel az orthodox keresztények az eretnek irányok követőit jelölték, kiktől ezek a mekkai monotheisták eszméiket kölcsönözték. Azon számos ember közül, kiket mint a hanif-ság követőit említenek, legjellemzőbb e kapcsolatban Varaka b. Naufal, Khadidzsának unokatestvére, mint tanúja azon ténynek, hogy a monotheista hajlandóság nem volt idegen azon körből, melyben Mohammed egyénisége kialakult.

Rajongó lelki iránya e körökben elég táplálékot nyert arra, hogy kiforrjon benne az az élénk ellentét, mely az utazásai alatt befogadott hatások és a mekkai frivol társadalomban tett tapasztalatok között alakult. Körülbelül élete 40-ik évében ez ellentét már oly gyötrelemmé fejlődött lelkében, hogy kereskedői hivatásától, melyet nagy sikerrel folytatott vala, teljesen visszavonulva, vallásos szemlélődéssel töltötte idejét. Úgy látszik, izgatott lelki állapota feldúlta egészségét is, idegei beteges rohamoknak voltak alávetve. A Mekkától északra elterülő hegységben szeretett magányosan bolyongani; minduntalan látomásai voltak, melyek közt egy magas életcél, egy nagy hivatás domborodott ki számára, melyet mekkai polgártársaival szemben teljesítenie kell.

610 körül, ramadhán hónapban, a Hírá hegy egyik barlangjába vonult vissza ; itt nyugtalan álmában egész határozottsággal isteni felszólítást vélt hallani, mely őt arra kényszerítette, hogy lelki tépelődésének véget vessen és kilépjen az emberek közé «hirdetnie. Itt nyilvánult neki legelső darabja az isteni könyvnek, mely későbben, midőn e könyvét összeszerkesztették, abban mint 96-ik fejezet foglalt helyet. Lelke izgalmát és látomása tartalmát nem titkolta Khadidzsától, kit rokona, Varaka b. Naufal, megnyugtatott férje állapota iránt. A Mózesnek megnyilatkozott Szent Lélek nyilvánulásának jellemezte Mohammed állapotát, sőt már most azon prófétának hitte, kit Allah az arabok közé küld.

Ettől kezdve mindinkább ismétlődtek Mohammed visiói és mindig határozottabb tartalommal nyilvánultak. Különösen két eszme jutott bennük kifejezésre: a mekkai pogány fétisek hiusága és az egy Alláh kizárólagos istensége; a közeledő nagy világítélet sejtelme. Az egy Alláh romba dönti, felforgatja a bűnös világot; nagy büntető ítéletet tart az emberek fölött. E két eszme foglalkoztatja őt prófétai pályája első idejében; a világítélet rajongó rajzával vannak eltelve a legrégibb hirdetések, melyek a Mohammedtől hozott isteni kinyilatkoztatás tartalmát teszik. Ez isteni kinyilatkoztatás a Korán neve alatt ismeretes könyvet foglalja magában, melynek egyes fejezeteit Szúráknak nevezik.

75-1k Szúra (7-19.)*

 

 7. Ha a nézés megmerevül,

 8. a hold ködbe merül,*

9. a nap és a hold egyesül:

10. akkor kérdiaz ember, hogy merre menekül?

11. De mi sem szolgál menhelyül.

12. Uradnál lesz az időzés egyedül,

13. s az ember mit kezdett s mit végzett, arról értesül.

14. Igen, az ember felett van egy, ki tanúskodik.

15. Bár előadná mentségeit

16. Hogy siess vele, ne pörgesd nyelvedet,

17. a mi dolgunk, hogy hirdesd s szívedbe vésd

18. de ha nyilvánítjuk, kövesd a hirdetést.

19. Gondunk lesz rá, hogy jól megértsd.

82-ik Szúra.

1. Ha az ég majd kettéhasad,

2. ha a csillagok széthullanak,

3. s egymásra szakadnak a tengerek

4. s kifordulnak a sírhelyek:

5. akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett.

6. Ó ember! Vakmerőségre mi ragad fenséges Urad ellen?

7. A ki teremtett s egyformának alkotott,

8. A milyen néki tetszett, oly kinézést adott.

9. De ti a vallást hazugságnak vélitek,

10. pedig őrök vannak felettetek,

11. feljegyzők, fenségesek,

12. kik tudják, mit tettetek.

13. A kegyesek majd boldogságban,

14. a gonoszok a gyehennában,

15. ítéletnapkor ott fognak sülni,

16. s nem tudnak tőle menekülni.

 17. Csak Isten a megmondhatója, mi az ítéletnap!

 18. Igen, csak Isten tudja, mi az ítéletnap!

 19. Egy nap, melyen más lelken nem segít a lélek,

20. csak Istennél lesz az ítélet!

 

Ez ítéletből csak azok menekülnek, kik idejekorán elhagyják romlott életüket és Alláh útjára térnek; Ábrahámnak, az ős prófétának és első hanifnak vallását követik, melynek helyreállítására Alláh őt, Mohammedet, küldte az emberek, elsősorban pedig arab polgártársai közé.

Ábrahám helyreállított vallását, a saját hirdetésének teljes tartalmát iszlámnak, azaz «Alláh iránti önmegadás»-nak nevezte; e hitvallás követője pedig muszlim.

E vallásra készítették elő az embereket időről-időre az Ó-Testamentom prófétáí és Jézus, kít Mohammed, bár erélyesen tiltakozik a keresztény dogmatika felfogása ellen, magas polcira helyez és Alláh szavának» (λόγος) nevez, kit Alláh az ő szellemével, a szent lélekkel erősített. Végre Alláh Mohammedet választotta követéül az emberiséghez; ő a legutolsó próféta, a próféták «pecsétje», kit Alláh ezentúl megmásíthatatlan akarata legvégső hirdetőjeként a régi próféták után mindig újból és újból erkölcsi romlásba visszasüllyedt emberek javítására ébresztett. Az ő megjövetele és küldetése a régi könyvekben, a zsidók és keresztények szent irataiban, a próféták számos nyilatkozataiban félremagyarázhatatlan módon van előrelátva. Ő a Mózeshez hasonló próféta a zsidók testvérei közül, kinek Isten az ő szavát szájára adja (Móz. V. könyve 18. fej. 18. v.), az ő koránjával tündököl Jehova Párán (Arábia) hegységéről (u. o. 33. fej. 2. v.); és ő az Új Testamentom Paraklétosz-a. A zsidókés keresztények meghamisították és elferdítették szent irataik értelmét. De az ő fellépésével nyilvánvalóvá lett, a mit papjaik jobb tudomásuk ellenére konokul rejtegetnek és titkolnak híveik elől.

Bár Mohammed küldetésébe az egész emberiséget belefoglalta, eleinte mégis csak a mekkai viszonyok voltak azok, melyek ellen intéseivel fordult. Nem győzi eléggé ostorozni a mekkai gazdag patríciusokat, kiket mint a szegények elnyomóit korhol, kik csak a világ .anyagi érdekeivel törődnek, csakis vagyonuk gyarapítására gondolnak és nem vetnek ügyet a szegényekre és szűkölködőkre. Tanításának ez irányából érthető, hogy első hívei leginkább a mekkai szegényebb osztályokból, a gazdag kereskedők házainál levő rabszolga népből kerültek ki, kik benne felszabadítójukat üdvözölték. Hirdetéséből nem hiányzott valami szocialista zamat, mely jól esett a szegény népnek, de annál inkább felbőszítette a gazdagokat, kik amúgy is előkelő megvetéssel vettek tudomást a társadalmi fokozaton náluknál kevésbé becsült Hásim családból való férfiú beszédéről. Majd félkegyelmű hóbortosnak, kin daemonok (dzsinn) vettek erőt, majd másoktól kitanított költőnek, s beszéde modorával a kuruzslókat mímelő rajongónak mondták. Míg az első időben megvető gúnnyal nézték viselkedését s ártalmatlannak tartották, s még arra sem méltatták, hogy prédikálgatásától eltiltsák, aggodalmuk komolyabb szint öltött, midőn tanai a kureisita törzs előkelőbb körei között is terjedni kezdtek.

A tekintélyes Teim családhoz tartozó Abu Bekr, sőt magából az Omajja családból való Othmán is hozzája szegődtek. S a legnagyobb sikerrel ért fel megtérése Omarnak, ki eleinte Mohammed legvadabb gúnyolóihoz szegődött volt. Csak most ébredt a hatalmas Abd-Samsz család arra, hogy az ellenük fellépő rajongó ember hirdetése valódi veszedelmet jelent Mekka közérdekére és első sorban a saját öröklött hatalmukra nézve.

Különösen attól is félhettek, hogy az a tetemes haszon, melyet a hagyományos ügyek vezetéséből húztak, veszendőbe mehet, ha a Kába istenei tekintélyüket el találják veszteni. A veszélyes mozgalmat már most azzal óhajtották megakadályozni, hogy az egész hásimita családot tilalom alá fogták, ami annyit jelentett, hogy megvonták tőle a törzsi életből származó összes jogokat és elszigetelték a többi arabsággal való érintkezéstől (617-619). Egyre szorultabb lett most Mohammednek és híveinek helyzete a Mekka uralmát kezükben tartó Abd-Samsz családdal szemben.

Szorult helyzetéből őt és híveit az iszlám alakulására elsőrendű fontosságú esemény szabadította fel.

Midőn Mohammed a mekkai búcsújárás alkalmával vajmi csekély sikerrel terjesztette hirdetéseit az Arábia minden részéről oda sereglő népség között, az új tanok iránt különös érdeklődést mutattak azon zarándokok, kik Északarábiából. Jathrib városából és környékéről vettek részt a mekkai országos búcsúban. A jathribi arabság zömét két törzs alkotta: az Ausz és a Khazradzs. Ezek az évszázadokkal ezelőtt Délarábiából kivándorolt törzsek közé tartoztak. Részint délarab hagyományaik révén, részint pedig azért, mert nagyszámú zsidó és keresztény lakosságtól voltak környezve, hajlandóságot mutattak az iszlám befogadására. A hazájában üldözött prófétát és híveit maguk közé hítták, nékik ótalmat és védelmet ígértek, biztosították arról, hogy városukban bátorságban élhetnek.

A prófétának kapóra jött e meghívás, mert csak ez új környezetben remélhette, hogy híveinek kis gyülekezete a kureisiták bántalmazásától meg lesz óva; meg azt is, hogy a vallásos lelkületű jathribi lakosság közt tanainak terjesztéséről is gondoskodhatik. El is fogadta a jathribi zarándoklók ajánlatát és miután híveinek nagy része a vendégszerető városba költözött át, utolsóknak maga Mohammed és Abu Bekr, végül unokaöccse Ali, Abu Tálib fia, vándoroltak ki Mekkából Jathribba; Ali azzal volt megbízva, hogy Mohammed és Abu Bekr családjait hozza magával. E kivándorlást, mely 622. nyarán történt, hidsrá-nak nevezik (rosszúl nevezik szökés-nek).

Így tehát a próféta Jathribba tette át működése színhelyét. Jathrib vált «a próféta városává» medinat al-nabi; ezentúl csak Mediná-nak hívják a várost, régi Jathrib neve elavul. Mostantól fogva ellenséges viszony áll be az iszlámot befogadó Medina és az iszlámot kiüldöző Mekka között. A Medinában egybegyűlt muszlim gyülekezet ezentúl két részből áll: egyik a Muhádzsirún (participium-alak ugyanazon igéből, melyből a hidzsra szó származik) azaz: a kivándorlók, a Medinában megtelepedő mekkai muszlimok; másik az Anszár, azaz segítők, a medinai muszlimok, kik a prófétát és híveit befogadták.

Csak a medinai nyugalmas viszonyok között láthat hozzá Mohammed az iszlám rendszerének positiv szervezéséhez. Az iszlám Medinában alakul meg; itt születik a mohammedán vallás és a mohammedán állam. A hidzsra a tulajdonképpeni kezdő pontja az iszlámnak. Jól érezte ezt Omar khalifa, midőn a hidzsrát tette meg a moszlimok időszámítása kiinduló pontjának.

A Korán kinyilatkoztatása nem szűnik meg Mohammed prófétai pályájának e második korszakában. Sőt szemben az első mekkai korszak kinyilatkoztatásainak apokalyptikus irányával, most positiv törvényeket és intézményeket hirdet a próféta, melyek alapján az iszlám gyülekezetét szervezi. A medinai zsidó községgel és írástudóival közel kapcsolatba lépvén, mintát nyer a községi szervezet alkotására, parancsoló és tiltó vallástörvények megállapítására; a szent történetekre is bővebb anyagot nyer azok alapján, a miket medinai érintkezéseiből elsajátíthatott. A próféta azon téves reményben ringatta magát, hogy az Anszár embereken kívül leginkább a medinai zsidókra számíthat. Mindent elkövetett, hogy őket az iszlám ügyének megnyerje: hisz ő maga azt hitette el magával, hogy vallásos hirdetésének nincsen egyéb célja és tartalma, mint Ábrahám tiszta vallásának helyreállítása. Akadtak is medinai zsidó írástudók, kik e nézetében megerősítették, sőt a bibliából ki is olvasták, hogy ő a szent iratokban hirdetett utolsó próféta. A zsidók megnyerése céljából törvényalkotási művében tekintettel is volt a zsidó szokásokra. Az imádkozók iránypontjául (kibla) Jeruzsálemet tűzte ki; nagyböjtnek a zsidók böjtnapjának megfelelő napot állapított meg; egyéb törvényekben is zsidó mintára indult, így p. o. a disznóhústól szigorúan eltiltja híveit; a bor tilalmát a keresztén aszketizmusból kölcsönzi. De nem sikerült neki a zsidókat őseik vallásához való hűségükben megingatni; csak­hamar vissza is vonja nagy részét azon engedményeknek, melyeket a zsidó vallásnak tett; a kiblát Mekka felé irányítja; a zsidó böjtnapot is másféle intézménnyel helyettesíti. Vad dühvel üldözi most a zsidó törzseket (Nadhir, Kureiza, Kainúkaa) és külső sikereit arra használja fel, hogy a legnagyobb kegyetlenséggel torolja meg elveszett reményeit.

Alig vetette meg lábát Medinában, első gondjai közé tartozott, hogy a mekkai hitetlenek ellen háborút indítson; mert végső célja az volt, hegy a mekkai szent házat, a kábát az iszlám számára megnyerje; másként nem remélhette, hogy az arab törzsek szavára hajtsanak. Eleinte a Mekkából észak felé induló karavánokat nyugtalanítá; portyázásokból aztán valóságos ütközetek fejlődtek. Az első nagyobb ütközet a Bedr melletti csata volt 1624), mely a muszlimok részére dőlt el; ezen vereségért a mekkaiak (625) az Ohod hegy melletti csatában álltak bosszút, mely a muszlimok vereségével végződött. Ez ütközetekben a mekkaiak élén Mohammed elkeseredett ellensége, Abu Szufján állott, Moávijának, a majdani khalifának atyja. Az Omajja családban, melynek Abn Szufján volt ez idő szerint a legelső embere, (1. a törzstáblát) elkeseredett gyűlölet uralkodott a hásimita atyafiak ellen a Bedr mellett elkövetett öldöklésért, mely arab szempontból a legnagyobb hűtlenséggel ért fel. Hisz a vérbeli kötelék felbontása és a törzstársaknak egymás irányában tartozó kötelezettségnek gyökeres megszegése nélkül nem intézhette volna a támadást a Kureis törzs egyik ága a másiknak tagjai ellen. Ez érzület magyarázza meg azt a bosszúálló dühöt, mely az ohodi ütközetet vezette. Az arab becsület szempontjából elengedhetetlen vérbosszúról volt szó. Még az Omajja család hölgyei is részt vesznek a bosszú nagy művében. Abu Szufján felesége, Hind, költői ihletét a vérengző háború szolgálatának ajánlotta föl. Barátnőivel szövetkezve, a harctérre kísérte a férfiakat és dobszó mellett véres ízű harci énekekkel buzdította őket arra, hogy a Bedr mellett megölt testvéreik halálát bosszulják meg az elpártolt muszlimokon. Az arab források megörökítik e harcias énekek szöve­gét. Az arab nők barbár lelkesülése még tovább is ragadta őket: való­ságos embertelen kegyetlenségre a harctéren elesett muszlimok ellen. Hind Mohammed híveinek levágott füleiből nyakláncokat és karpereceket fűzött és az ohodi csata után hazatérve a szent háborúból, ily piperével kedveskedett a háztűz mellett maradt mekkai nőknek. Meg az ütközetben elesett Hamzának, a próféta nagybátyjának, kit bátorsága miatt az «iszlám oroszlánjá»-nak neveztek, kivágatta a máj­át és evett is belőle.

Nem oly szerencsés volt a mekkaiaknak több beduin törzstől elősegített azon vállalata (627), hogy Medináig előnyomulván, magát a várost ostrom alá fogják. Mohammed egy Medinában élő perzsa rabszolga, Szelmán tanácsára a város védtelen oldalait árkokkal vette körül, a mi által sikerült is neki a beduinok és kureisiták szövetséges ostromhadát visszaverni («az árok csatája»). Ezentúl Mohammed mind nagyobb sikerrel járt el a mekkaiak ellen; 628-ban tíz évre fegyverszünetet kötöttek, melyet azonban a mekkaiak megsértettek. A béke megszegése 630-ban Mekka meghódítását vonta maga után.

Mekka, az arab pogányság központja, most az iszlám központjává vált; a bálványoktól megtisztított Kába az iszlám szent épülete lett. Most, miután a Kába és a fekete kő az ő kezei között voltak, a győzelmes próféta könnyű szerrel láthatott hozzá az arab beduin törzsek alávetéséhez. Legnagyobb részük önként küldött követséget Medinába, mely a törzsek hódolatát mutatta be. Sőt elbizakodottságában az idegen államok fejedelmeit is felszólította az iszlám elisme­résére.

A bizánci császárságot már régebben kiszemelte a próféta támadásai egyik céljául. Már 629-ben 3000 embert indított Szíria ellen; ezek azonban Múta mellett (a Belka tartományban) kudarcot vallottak. Most mekkai diadala után ismét kedve kerekedett a keresztény nagyhatalom megtámadására. 30,000 embert indított útnak a császárság ellen; de nem jutottak tovább Tabúk határvárosnál (a Vörös-tenger északkeleti csúcsa mellett). Mindamellett nagy sikernek vették, hogy a próféta halála után az iszlám hódító háborúiban oly nagy szerepre hivatott Khálid a keresztény vidékek ellen intézett támadásokból magával hozta Medinába Ukeidir keresztény fejedelmet, ki ünnepélyesen az iszlám vallását vette fel.

632-ben teljesítette Mohammed legutolsó mekkai zarándoklását; ez alkalommal tartott búcsúbeszédében, mely különféle szöve­gekben maradt reánk, a hívek lelkére kötötte az iszlám legfőbb tanait. E «búcsúszónoklat» neve alatt ismeretes tanítás legkimagaslóbb és az iszlám erkölcstanára legfontosabb részében Mohammed az arab törzs­rendszerrel kapcsolatos társadalmi felfogást eltörli és helyébe az egyenlőség tanát helyezi. Már a Korán egy helyén (49, 13) hirdette Alláh nevében: «Ó emberek! mi teremtettünk titeket férfiből és nőből és csináltunk belőletek népfajokat és törzseket; ezért ismerjétek el egymás irányában, hogy köztetek a legnemesebb az, ki a legistenfélőbb». Mintegy magyarázata e tannak az a pár szó, melyet búcsúbeszédében az iszlámhivők egyenlőségéről mond: «Ó emberek! - úgymond - íme Alláh eltávolította tőletek a hitetlenség korszakának híreskedését és a származásból merített pöffeszkedést. Mindnyájan Ádámtól származtok, Ádám pedigporból vette eredetét. Az arab embernek nincs semmi előbbrevalósága a nem arab fölött; Alláh csak az igaz hitet tekinti.»

Ily tanokkal véget akart vetni azon gőgös felfogásnak, melyen az arabok társadalmi élete alapult. De véget akart vetni egyúttal a törzsek folytonos torzsalkodásának is. Valamint egyrészt az összes muszlimoknak, törzs, faj és nemzetiség különbsége nélkül, teljes egyenlőségét hirdette, úgy másrészt az iszlám által egy nemzeti testté foglalta össze az arab törzseket.

Mindeddig az arabok tudatában egységes arab nemzet nem volt. A száz meg száz apró törzsből, melyek folytonos háborúskodásban álltak egymással, nemzeti egységet csakis Mohammed hozott létre az által, hogy egy közös nagy ügyet teremtett számukra: az iszlámot.

Ez utolsó zarándokolásról Mohammed Medinába tért vissza, a hol három hónappal azután lázas betegség támadta meg testi erejét. Még egyik hadvezérének, Uszámának, a bizánci császárság ellen intézendő háborút kötötte lelkére. 632. június 8-án, kedvenc feleségének, Ájisának, Abu Bekr leányának karjai közt meghalt.

III. FEJEZET.

Az iszlám.

Az iszlám tanai részint a Koránban, részint a mohammedánok között a próféta és társai hagyományaként forgalomban lévő, az iszlám 2. századától kezdve írásba is foglalt tanító mondásokban és elbeszélésekben (hadith) vannak letéve. Mind a Korán, mind a hadith tartalmának részletes ismertetését az Arab irodalom történetében végezzük.

Az iszlám már azon alakjában, melyet maga a próféta kölcsön­zött neki, kevés eredeti eszmét nyújtott az emberiség azon részének, melyhez tanításával fordult. Eredetisége nem tanaiban, hanem azon hatásokban nyilvánult, melyeket előidézett, abban, hogy erkölcsi világnézetével, legalább elméletileg, véget vetett azon állapotnak, a melyet ezután joggal dzsáhilijjának,, azaz barbárságnak neveztek.

Ezentúl már nem a bosszúállás, nem a féktelen szenvedély, nem a kíméletlen megtorlás megy erény számba.

Az erkölcsi tanításokat és intézményeket, melyekkel Mohammed polgártársainak reformátorává lett, kevés kivétellel mind kívülről kölcsönözte. Első sorban azon vallásokból, melyeknek vallóit ahl-al-kitáb-nak nevezte, azaz: vallásos könyv birtokosainak; közéjük so­rozta a zsidókat és keresztényeket, kiknek három szent könyvét (taurát azaz tóra (pentateuchus), zabúr azaz zsoltár, indzsílazaz evangelíum) ő maga is isteni eredetűnek ismeri el, bár folyton hangoztatja, hogy a zsidók és keresztények e könyvek értelmét elferdítették.

A törvényeken és intézményeken kívül a Koránban foglalt bibliai történeteket is tőlük kölcsönözte át. De azon személyek, a kiknek közléseiből e történetekkel megismerkedett, nem mindig a bibliai kánonnak megfelelő alakban közölték vele azokat. Mohammed bibliai elbeszélésein sokszor átlátszik élő forrásainak elégtelen tudása, melyet aztán Mohammed gyakran még zavaros alakban ad tovább (p. o. szűz Máriát Imrán lányának mondja; a bibliai Imrán Mózes atyja volt, Amrám). Sok helyütt meglátszik, hogy a keresztény egyház tanait a keleten elterjedt gnosztikus felekezetek felfogásában ismerte meg. Jézus haláláról szólván, (4-ik szúra, 156-ik v.) - a doketisták tana értelmében - kereken visszautasítja azt az állítást, hogy Jézus lett volna az, kit keresztre vertek; ellenben azt hiszi, hogy egy hozzá hasonló alak lépett helyébe, Jézus pedig életben maradt. - A Szentháromságot úgy adja elő, hogy benne Mária mint isteni személy foglal helyet, mint a collyridianusoknál, kiknek tana a régi egyháztörténeti írók tanúsága szerint az, arábiai keresztények között volt elterjedve. Hasonlóan a kereszténység egyéb tanait is oly értelemben adja elő, hogy ez ismereteinek forrásaiként az orthodox dogmatikától elszakadt sectákat ismerjük fel.

Ezen kívül a bibliai elbeszéléseket saját céljai értelmében dolgozza fel, azért, hogy a régi pogányuk küzdelmében prófétáik ellen a mekkaiak viszonyát az ő hirdetéséhez tükröztesse.

A zsidó és keresztény befolyásokon kívül még a perzsa vallás hatása is félreismerhetetlenül tapasztalható azon tanításokban, melyekkel Mohammed híveit ellátta. E hatás az iszlám ily korai idejére nézve még nem szolgált alapos kifejtés tárgyául. De magának a Koránnak tartalmából is világosan mutatkozik.

A perzsa befolyás érvényesülésére több ponton kínálkozott alkalom, első sorban déli Arábia felől, mely Mohammed idejében a perzsa cultura hatása alatt állott. Arábia egyéb részeiben is, különösen a keleti partvidéken, sűrűen voltak perzsa gyarmatosok, kik a kereskedelem révén könnyen közvetíthettek perzsa eszméket azon körökkel, melyekből az iszlám prófétája kikerült. S a hírai államból is, mely a tulajdonképpeni Arábiával az iszlámot közvetlenül megelőző századokban sűrű kapcsolatban volt, nem csak keresztény, hanem perzsa eszmék is átszivárogtak az arabok azon köreibe, melyek mohón kaptak fel minden új dolgot, a mivel üres lelküknek némi tartalmat adhattak.

Hogy mindezen kapcsolatok a pogányság idejében nem hagyták érintetlenül az arab műveltséget, szemünkbe ötlik, ha tekintetbe vesszük azon számos perzsa idegen szót, melyekkel az arab sivatag írni-olvasni nem tudó költőinek verseiben találkozunk; még pedig nem csak azokéban, kik sűrű utazgatásaik alatt, talán kereskedőktől is felszedhették a perzsa kitételeket, hanem még azoknál is, kik Arábia földjéhez tapadtak és csak a tősgyökeres törzsek között pengették lantjukat. Gyakoriak a perzsa idegenszavak a koránban is. Perzsa elnevezésű ruhákba és ékes szövetekbe öltözteti Mohammed képzelete a földi kínlódásért a paradicsomban gyönyört és elégtételt élvező igazhitűeket. Még az édeni bort is perzsa elnevezésű serlegekből (melyek neve a török révén hozzánk is eljutott: ibrik) szörpölteti velük.

Hogy Mohammed tana a végső dolgokról (eszkhatológia) telisteli van perzsa elemekkel, az kezdettől sem kerülhette ki az iszlám kutatóinak figyelmét. Mohammed a perzsák eszkhatologiájának p. o. egy jellegzetes vonását kölcsönözte át, a «mérleg» (mízán) képzetét, melynek serpenyőiben a túlvilági bíró az emberek jó és rossz csele­kedeteit megmérlegeli.

De nevezetes, hogy még oly képzetet is, melyet a biblikus vallásokból vett át, a perzsák vallásos eszméi szerint módosít. Ennek példájául a szombat intézményének felhasználását említjük. Mohammed is arra tanítja híveit, hogy «Alláh hat nap alatt teremtette az egeket és a földet», de mintegy célzatosan hozzá teszi, hegy «nem ért bennünket semmi fáradság (50. szúra, 37. vers). És midőn az isten tíz parancsolatainak a bibliai felsorolás hatása alatt keletkezett vázlatát adja elő (6. sz. 152. és kk. vv.) mintegy szándékosan hallgatással mellőzi a szombati nyugalomra vonatkozó igét; a szombat intézménye, egy másik hely szerint, csakis a zsidóknak adatott (16. sz. 125. vers), de nincs érvénye a Mohammed hirdetése alapján alakult vallásközösségben. S tényleg a mohammedánok heti ünnepe, a pétek, gyülekezési nap (dzsumua), de nem nyugvó nap. A munka nincs tilalom alá fogva, csak az ünnepi istentisztelet órájában köteles az igazhivő a köznapi foglalkozástól távol tartani magát. Ebben a bibliai intézménynek perzsa ízű módosítását látjuk. A perzsák vallása is hat időszakra osztja fel a világ teremtését; de nem ismer heti nyugvónapot, különösen azon a címen, hogy Isten is a teremtés befejezése után kipihente fáradságát. Sőt, midőn a perzsa papok a bibliai iratok ellen egyenes vitatkozásra kelnek, a biblia teremtés-történetében találják polémiájuk legnyomatékosabban kifejtett mozzanatainak egyikét.

Mohammed medinai korszakában rakta le az iszlám vallásának és törvényeinek alapköveit. Rendszerré azonban csak az ő halála után következő nemzedékekben tömörült az iszlám vallása. Intézmé­nyei fokozatosan fejlődtek. A kezdettől fogva szétágazó gyakorlat csak későn jut némi megállapodásra; a részletekben még mai napig sem uralkodik teljes egyformaság. Dogmatikáról pedig csakis az iszlám 2. századától kezdve lehet szó és ettől fogva vagy két századig tart, míg a pártok és iskolák harcai közül az orthodox formula véglegesen érvényre emelkedik.

Már az ős iszlám is a következő öt kötelességet tekinti a vallás oszlopainak, a miknek mind mai napig megmaradtak az iszlám tanításában. Ezek a következők

1. Annak vallása, hogy nincsen istenség csak egy Alláh és hogy Mohammed Alláh követe (raszúl Alláh).

Ezen hitvallást az iszlámban a tanúságtétel (šahÁdat) két szavának (Alláh, Mohammed) nevezik, és a mohammedán credo sarkalatos alapjának tekintik. A részletesebb hitvallás így hangzik: aHiszek Alláhban, angyalaiban, szent könyveiben, prófétáiban, a túlvilági életben, az isteni határozatban (decretum divinum), akár a jóra, akár a rosszra nézve, és a holtak feltámadásában.»

2. Az istenszolgálat, mely naponkint öt, szoros időpontokhoz kötött imádság-szertartásban (szalát) nyilvánul; ez időpontok: a dél, délután, nap lenyugta, az éjjel, reggel. A naponkint ötszöri istentisztelet is perzsa befolyás eredménye, amennyiben a Koránban előbb két (reggel és este), később egy középső ima» betoldásával a zsidó szertartás mintájára három napszakra rendelt kötelességszerű imaszertartást a perzsák 5 gáh-jának (ima és áldozás időpontjai) példájára öt imádságra egészítették ki. - Ez imádságok mindegyikét már nagyon korán szabályozták mindenféle formaszerűségekkel; a térdhajtások (rak'a) és földre borulások (szudzsúd) köteles száma mindegyik imára nézve pontosan ki van szabva.

Az imádkozási szertartás kimagasló mozzanata a pénteki (jaum al-dzsumua, azaz: a gyülekezési) nap liturgiája, olyan helyeken, ahol rendes gyülekezet található, minden pénteken a déli ima ideje körül tartatik. A szalát ez alkalommal ünnepélyes szónoklattal (khutba) van egybekapcsolva, melyet régi időben maga a khalifa tartott a székvárosban. Mohammed a zsidók szombati és a kereszténye vasárnapi ünnepének helyébe a pénteket rendelte nem ugyan nyugvó, hanem gyülekezési napnak.

3. A közadó (zakát) szolgáltatása, mellyel minden mohammedán ember a gyülekezet közcéjainak (vallásháború stb.) előmozdítására, úgymint a szegények felsegítésére a közpénztárhoz hozzájárulni köteles.

4. A böjtölés (szijám), melyet Mohammed a zsidó nagyböjtöt utánozva eredetileg az első hónap (moharrem) 10. napjára (ásúrá) rendelt, de későbben, midőn az arab zsidók támogatásáról teljesen lemondott, a régebbi intézkedés eltörlése mellett, a 9. hónapra (ramadhán) tett át. Ezen teljes hónapot böjthónapnak rendelte, melynek összes napjain, a hajnal hasadásától a nap lenyugtáig a mohammedán hivőnek minden világi élvezettől szigorúan tartózkodnia kell.

5. A mekkai zarándoklás (hadzs), melyet a mohammedán ember egyszer életében, a mennyiben komoly akadály nem gátolja, végezni köteles. A zarándoklás szertartásaira a 12. vagyis zarándokolási hónap (dzu-l-hidzsa) tíz első napja van rendelve. Ez intézményt, a vele járó szertartásokkal a próféta kénytelen volt az arab pogányságból átvenni, melynek sarkalatos vallásgyakorlatai közé tartozott. Némi monotheistikus módosítással, a pogány istenekre irányuló vonatkozásoknak az Alláh-hit értelmében történt átmagyarázással és egy e célra költött Ábrahám-legendához való kapcsolással lényegében a pogány időből átöröklött formák között maradt meg a hadzs szertartása az iszlámban is. Központja a Kába, melyet a búcsújárók népe hétszer megkerül; a pogány arabok hagyományaként fenntartotta magát a fekete kő tisztelete és a Kába-cultus egyéb járuléka. A pogányok bálványainak lerontásától a próféta nem riadt vissza; hisz ezeknek fetis-tiszteletén, mely inkább az egyéneknek, semmint a közösségnek ügye volt, könnyen adtak túl a vallásos tekintetben meglehető­sen közönyös arabok. A mekkai hadzs nagy nemzeti ünnepét, mely a pogány arabság ősi szunnáihoz tartozott, még oly gyökeres reform sem volt képes eltörölni, minő az iszlám volt.

Ezen minden egyes egyént egyenként illető vallásos kötelességeken kívül vannak parancsolatok, melyeknek végrehajtása nem az egyéneket illeti, hanem a teljes mohammedán egyházat és melyek teljesítéséért első sorban az igazhitűek kormányzója (emír al-múminín), a khalifa felelős. Ezen kötelességek között legelőkelőbb helyen áll a vallásháború (dzsihád), a hitetlen (káfir, ebből eltorzítva gyaur) világ elleni harc, a célból, hogy Alláh szava legyen a legmagasabb», hogy az iszlám hatalmának érvényt és elismerést szerez­zenek.

E parancsolat, mely eredeti szándéka szerint az arab félsziget makacs törzseinek az iszlám jármába hajtására vonatkozott, az iszlám hatalmának fejlődésével mind nagyobb körökre terjedt. A mohammedán fejedelem kötelességévé vált minden évben háborút indítani az iszlám területével határos nem mohammedán államok ellen.

Az egész világ e szempontból két félre oszlott: iszlám-területre (dár al-iszlám) és háború-tarületre (dár al-harb), azaz olyanra, mely ellen a mohammedán fejedelem kötelessége háborút indítani.

A dzsihádnak nem az volt a célja, hogy a nem mohammedán világot kard erejével az iszlám vallására térítse, hanem hogy az iszlám politikai uralmát terjessze. Csak a bálványimádóktól követelte Mohammed a feltétlen áttérést és az iszlámmal járó kötelességek elvállalását; a zsidóktól, keresztényektől és perzsáktól - vagy mint ó nevezi madzsúsz, azaz mágusoktól kiket egyszóval könyvembereknek (ahl al-kitáb), tudniillik kinyilatkoztatott valláskönyvek birtokosainak nevez, csakis az iszlám hatalmának elismerését követeli és bizonyos feltételek között megengedi nekik, hogy régi vallásukat háborítatlanul gyakorolják a mohammedán hatalom védelme alatt. E vallástürelem első feltétele a fejadó (dzsizja) fizetése, mellyel azon általuk nem teljesíthető kötelességet váltják meg, hogy az iszlám vallásháborúiban részt vegyenek. A dzsizja intézményét is a perzsáktól kölcsönözte az iszlám. A perzsáknál is külön adó volt kiróva azokra, kik bármely okból nem voltak képesek a nemzeti háborúkban cselekvően részt venni.

***

Az eddigiekben láthattuk Goldziher Ignác rövid összefoglalóját.

Hosszabban foglalkozik azonban az iszlámmal és annak számos részletkérdésével az alábbi két művében: Az iszlám, Budapest, 1881; második kiadása: Budapest, 1980; illetve: Előadások az iszlámról, Budapest, 1912.

Az utóbbi években cikkeiből két válogatás is megjelent: Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája, I-II, válogatta Simon Róbert, Budapest, 1981; Goldziher Ignác: Az arabok és az iszlám, I-II, válogatta Ormos István, Budapest, 1995. Mindkettő alapjában véve Goldziher Ignác idegen nyelven megjelent műveinek magyar nyelvű fordításait tartalmazza.

Magyar nyelven még a következő könyveket tudjuk ajánlani:

W. Montgomery Watt: Az iszlám rövid története, Budapest, 2000; K. Armstrong: Mohamed; Az iszlám nyugati szemmel, Budapest, 1991; K. Armstrong: Az iszlám rövid története, Budapest, 2005; C. Cahen: Az iszlám, Budapest, 1989.

H. von Glasenapp: Az öt világvallás, Budapest, 1987, pp. 369-413.

Fiatalabbaknak való népszerűsítő művek:

B. Brentjes: Kánok, szultánok, emírek, Budapest, 1985; B. Brentjes: Izmáel fiai, Budapest, 1986.

Ismerkedjünk meg ezután a muszlimok szent könyvével, a Koránnal. Az alábbi bevezetés és fordítás Somogyi Józseftől származik. Forrásunk: Vallások könyve, Budapest, 1943.

 M U H A M M A D

A mekkai Kabát a Kr. u.-i 5. század óta a Kurajs törzs őrizte. Meg is gazdagodott, hiszen tőle függött az évről-évre odasereglő zarándokok ellátása és elszál­lásolása. Ebből a tekintélyes, Arábia szerte köztiszteletben álló törzsből született Kr.- u. 570-ben az a férfiú, akinek megadatott, hogy népét az ismeretlenség homályából a világtörténelem színpadára vezesse. Muhammad volt ez; neve magyarul annyi, mint „nagyon dicsért". A nemes, dúsgazdag mekkai törzsnek egyik szegény családjából született. Ifjúságában szürke, jelentéktelen ember volt. Huszonöt éves korában Khadidzsa gazdag kereskedőnő szolgálatába lépett mint karavánvezető. A sokkal idősebb özvegyasszonnyal házasságra is lépett. Frigyükből született Fátima, Muhammad gyermekei közül az egyedüli, akinek ivadékai lettek. Karavánútjain Muhammad sokat utazott Szíriában, s ott ismerkedett meg a keresztény és a zsidó vallás tanításaival.

Negyvenéves korában látomásai támadtak és vissza­vonult egy Mekka körüli barlangba. Látomásairól lánglelkű szavakkal szólt családjának s környezetének. A sokistenimádó arab pogányság ellenében az egy igaz Isten, Allah hitét, a földi javakat szerfelett kedvelő mekkaiaknak a halál utáni feltámadást hirdette. Elképzelhetjük, mennyire nem találtak termékeny ta­lajra kijelentései! Családján kívül eleinte csak szegény emberek, nincstelen rabszolgák csatlakoztak hozzá, a módosabb kereskedők közül csak Abú Bakr szegődött hívének. Az ő és az egyetlen Umar kivételével azonban a mekkai előkelők mind ellene fordultak és üldözni kezdték, hiszen anyagias érdekük is fűződött ahhoz, hogy az új vallás ne terjedjen el, hanem fennmaradjon a pogányság és a törzsek évenként továbbra is el­látogassanak Mekkába. Muhammadot ki is zárták a tör­zsi közösségből. Szörnyű büntetés volt ez, majdnem egyértelmű a halálos ítélettel. A törzséből kizárt emberre kétségbeejtő sors várt, mert bárki büntetlenül megölhette. Muhammad híveinek egy része, a próféta tanácsára, Ethiópiába vándorolt ki, ő maga pedig megmaradt követőivel Medinába költözött, az ottani zsidólakosság meghívására.Kr. u.622 Július 16--án történt ez a kivándorlás, arabul hidzsra. Muhammad híveinél mind a mai napig ez az időszámítás kezdete.

De mennyire megváltozott Muhammad új környezetében! Mekkában csak próféta volt, Medinában. azonban már politikus, sőt hadvezér is! Első dolga volt híveit vallási közösséggé szervezni. Mecsetet emelt a számukra. A medinai zsidóknak eleinte kedvezett, később ellenük fordult, mert közeledését nem viszonozták. A szakításnak mélyreható következménye lettek. A hidzsra után tizenhat-tizenhét hónapig Muhammad hí­veivel a zsidók szokását követve, Jeruzsálem felé fordult imaközben. Mikor azután a zsidók ellen fordult, megváltoztatta az ima irányát: a kiblát. Ábrahámról kijelentette, hogy ő alapította a Ka'baszentélyét, híveinek tehát előírta, hogy Jeruzsálem helyett Mekka felé forduljanak imaközben. Ezzel nemcsak a pogány arabok régi szokását vette be vallásába, hanem határozott politikai célt is tűzött ki: Mekka meghódítását.

Évekig hadakozott Mekkával, persze, a sivatagi törzsi harc módjára. Nagyon jól tudta, hogy mi fáj Mekkának a legérzékenyebben, - karavánjai ellen egyik razziát a másik után indította. 624-ben Badr mellett győzelmet aratott a mekkaiakon, a következő évben viszont Uhud hegyénél csatát vesztett velük szemben. Három évvel később azonban újabb, az eddiginél nagyobb veszedelem fenyegette Muhammad táborát. Amióta a próféta szakított a zsidókkal. lassanként, kiűzte őket Medinából. A medinai zsidók Khaibar városába menekülve, ottani hittestvéreikkel és a mekkaiakkal szövetséget kötöttek Muhammad ellen. A próféta követői kitűnően felfegyverzett, számbelileg nagy fölényben levő ellenségeikkel szemben nem is gondolhattak támadó harcra, csupán védekezésre. A hagyomány szerint a perzsa Szalmánnak támadt az a mentő ötlete, hogy árkot ásson Medina körül. A Keleten mindaddig szokatlan erődítési módszer kitűnően bevált; az ellenséges szövetség háromhetes körülzárás után elvonult Medina alól. A következő évben, a hidzsra után 6-ban azután Muhammad ügyes diplomáciával megtörte az ellenséges szövetséget. Hudajbijja városkában parlamenterek útján szerződést kötött a mekkaiakkal. Eszerint a következő évben a Kurais-törzsbeliek három napra elhagyják Mekkát s Muhammad azalatt híveivel bevonul a szent városba, - viszonzásul arra kötelezte magát, hogy nem támadja meg a mekkaiak karavánjait. Miután a mekkaiak részéről biztonságban érezte magát, egyhónapi harcban legyőzte a Khaibarban védekező zsidókat és megfosztotta őket birtokaiktól.

Időközben Muhammad tárgyalásokba ereszkedett az ellenséges szövetség fejével, a mekkai Abú Szufjánnal. Leányát feleségül is vette. Ez a házasság éppen úgy érdekházasság volt, mint előtte Hafszával, Umar leányával és Áisával, Abú Bakr leányával kötött házassága. Abú Szufján meg is látogatta vejét Medinában és előkészítette neki Mekka meghódítását. 630-ban Muhammad, kihasználva az újra fellángoló törzsi egye­netlenkedést, kardcsapás nélkül elfoglalta Mekkát. A következő évben a próféta régi medinai és új mekkai hívei élén már a Vörös-tenger partján, a Bizánci Birodalom határán portyázott. Az az esztendő „a követ­ségek éve" volt. Muhammad követeket küldött Hérakleiosz bizánci császárhoz és II. Khuszrau perzsa ural­kodóhoz. A követek ékes arab nyelven írott levelet vit­tek a két uralkodóhoz, Muhammadtól, Isten prófétájá­tól". Az üzenetek felhívták a két nagyhatalom uralko­dóját, ismerjék el az egy igaz Istent és csak Neki szol­gáljanak. Nem valószínű, hogy a két hatalmas fejede­lem komolyan vette az üzenetet. Hogyan is gondolhat­tak volna arra, hogy egy évtized múlva birodalmaik döntő vereséget szenvednek az új vallás híveitől?

 

 

Kr. u. 632-ben, tíz évvel a hidzsra után, Muhammad elzarándokolt Mekkába a Ka'ba szentélyéhez. Vissza térve Medinába, június 8-án mellhártyagyulladásban meghalt.

Muhammad ideges, nyugtalan természetű, erősen misztikus hajlamú ember volt. Prófétai látomásaiban komolyan, őszintén hitt. Minden gúny dacára, minden üldöztetés ellenére állhatatosan vallotta, hogy egy az Isten és hogy van túlvilági élet. Hitvallását nem közön­séges szónoki képességével elfogadtatta környezetével, híveiből államférfiúi képességével vallási közösséget szervezett s azt diplomáciai és hadvezéri tehetségével ellenségeivel szemben diadalra vezette. Más vallásala­pítóktól eltérően, Muhammad nem volt forradalmár. Ellenkezőleg, kitűnően értett a viszonyokhoz való alkal­mazkodáshoz, a számára kedvező pillanat megvárásához. Elveiből mindíg engedett, ha azzal előnyösebb hely­zetet tudott biztosítani magának. El is érte, hogy ha­lálakor az egész Hidzsáz szilárdan hívei hatalmában volt, az addig törzsi életet élő arabságot vallásával egységes nemzetté tudta emelni és képessé tette a vi­lágtörténelem legnagyszerűbb hódításaira is.

 

A KORÁN KELETKEZÉSE

Muhammad életében tanításait senki sem gyűjtötte össze. A próféta maga nem hagyott hátra írásban sem­mit, - kinyilatkoztatásait tehát követői részint száj­hagyományként őrizték, részint pálmalevelekre, teve­csontokra, vagy kövekre írták. Ne feledjük, hogy Mekka és Medina fontos kereskedővárosok voltak; lakosaik kö­zött tehát sokan tudhattak írni és olvasni.

Muhammad apósának s a hívők élén első utódának, az első k h a l í f á n a k, Abu Bakrnak az érdeme, hogy a próféta íródeákjával, Zajd ibn Thábittal egybegyűj­tette az írásban fentmaradt töredékeket, valamint Mu­hammadnak kortársai emlékezetében megőrzött taní­tásait. Zajd mindezt összegyűjtötte és írásba foglalté. Így keletkezett a K o r á n. Zajd azonban nem maradt egyedül szerkesztői tevékenységével. Csakhamar Muhammadnak nem kevesebb, mint négy másik kortársa is összegyűjtötte a próféta tanításait. Gyűjteményeik a részletekben különböztek egymástól. Ez sok vitára adott alkalmat s veszélyeztette az új vallási közösség egységét. De Zajd Koránja sem emelkedhetett egyetemes tekintélyre. Sok harcos, aki a perzsa háborúkban vett részt abban az időben, ami­kor Zajd egybegyűjtötte Muhammad tanításait, más­képpen őrizte meg azokat emlékezetében. Hogy a veszé­lyessé váló széthúzásnak, a sok vitának elejét vegye, a harmadik khalifa, Uthmán Kr. u. 650-ben Zajd részt­vételével bizottságot küldött ki az első alkalommal figyelemre nem méltatott töredékek összegyűjtésére& Zajd gyűjteményével való egybevetésére. Így készült el a Korán végleges szövege. Ez csakhamar kanonikus érvényre emelkedett, mert az összes korábban meglevő szövegeket megsemmisítették. Azóta csak egynéhány szó olvasásában vannak kisebb, jelentéktelen különbsé^­gek; ezeket a különböző olvasásmódokat a Korán-fel^­olvasás hét legnagyobb tekintélyének tulajdonítják.

A KORÁN TARTALMA ÉS STILUSA

A Korán Muhammad tanításának, az i s z l á m val­lásának irodalmi összefoglalása. Jelentősége vallás- és irodalomtörténetileg egyaránt igen nagy. A Korán az iszlám szentkönyve, egyúttal pedig az első k ö n y v arab nyelven. Neve, 'a l-K u r' á n, nem „olvasást" je­lent, ahogyan közkeletűlelt fordítják, hanem felolvasást, igehirdetést".

A Korán 114 fejezetre, szúrára, oszlik. A fejeze­tek nem keletkezésük időrendjében s nem is tartalmuk szerint csoportosítva következnek egymásután, - elren­dezésükben a legkevésbé fontos külső körülmény volt a döntő; hosszúságuk szerint sorakoznak a Koránban. A hosszabbak vannak elől, a rövidebbek utánuk. Csak két kivétel van ez alól a szabály alól. Az első, vagy megnyitó fejezet csak 7 verset tartalmaz, de mégis a Korán élén van, mert az iszlám legfontosabb imája, - megfelel a keresztény Miatyánknak. A 113, és 114, fejezetek pedig, bár nem a legrövidebbek, mégis a Korán végére kerültek, kétségtelenül azért, mert eleinte varázslat el­leni formulák voltak. A 9. fejezet kivételével valamennyi fejezet Biszm Illáhi r-rahmáni r-rahími („A nagyon irgalmas és nagyon könyörületes Alláh nevében!") formulával kezdődik. Rövidített Biszmilláh farmájában az iszlámban mindenütt ezzel kezdenek mindenféle cselekedetet s ez áll könyveik, okmányaik kezdetén is.

A Korán összesen 6211 verset tartalmaz. Ez megfelel az Újszövetség versei kétharmadának. De még sokkal rövidebb volna, ha kihagynók belőle a bibliai történe teket és az efféle irodalmi munkában elkerülhetetlen ismétléseket.

Az európai olvasónak a Korán nem is jelent olyan folyamatos, időrendileg csoportosított olvasmányt, mint a Biblia. Stílusával, a belőle áradó mélységesen őszinte vallásos meggyőződéssel azonban megragadja még a Bibliában jártas európait is.

Az iszlám hívei, a m u s z l i m o k, Isten örök szavának (k a l á m A l l á h) tekintik a Koránt, amelyet azért nyilatkoztatott ki Muhammad prófétának, hagy hirdesse azt minden embernek. Az orthodox iszlám felfogása szerint a Korán nyelve olyan tökéletes, stílusa olyan szép, hogy a legnagyobb költők és szónokok sem múlhatják felül. A Korán volt tehát a legnagyobb csoda, amelyet a műveletlennek tartott próféta művelt. A Koránnak azonban sem stílusa, sem nyelve nem egyöntetű. Muhammad prófétai működésének első évtizedéből származó fejezeteit őszinte és magasztos ihlet hatja át, de pályájának későbbi folyamán stílusa egyre inkább veszít erejéből és ellaposodik. Prózai munkának tehát nem nevezhetjük a Koránt, a legkevésbé a legrégibb fejezeteire illenék ez az elnevezés. Külső alakja azonban ele­jétől végig a s z a d z s,' ugyanaz a rímes próza, amely annyira jellemző a pogány arab varázslók nyelvére; benne az arab felfogás szerint felsőbb hatalmaktól származó ihlet nyilvánul meg. Hiszen Muhammad valóban azt hitte, hogy hirdetése szóról-szóra Alláhtól származik, eleinte a Szentlélek, később Gábor arkangyal közvetítésével. Abban is hitt, hogy aző száján keresztül közölte az emberiséggel Alláh a maga öröktől fogva elhatározott akaratát. Muhammad tehát elhárította magától, hogy akár csak a legcsekélyebb része is lett volna a Korán szövegének szerkesztésében. Ő csak gyenge eszköz volt, hogy hirdesse mindazt, amit Alláh sugallt neki. Ezért nevezi magát állandóan Alláh küldöttének" (raszúl Alláh).

Amiként a hidzsra két szakaszra, a mekkai prófétai és a medinai politikusi tevékenységre osztja Muhammad működését, azonképpen különböznek egymástól tartalmilag és stílusbelileg is mekkai és medinai hirdetései. A Koránt már legrégibb magyarázói mekkai és medinai fejezetekre osztották. Ez a felosztás helyt is áll, akár kritikai, akár esztétikai szempontból vizsgáljuk a Koránt.

A mekkai fejezetekből elénk tárul, -miként fakadtak a próféta lelkéből vallási eszméi. Első kinyilatkoztatásaiban a halottak feltámadását, az ítélet napjának eljövetelét hirdeti. Csak későbbi hirdetéseiben nyomul az előtérbe Isten egysége és végtelen hatalma. Nem hagyja nyugton a lelkét a világ megsemmisülésének a látomása. Híveit a túlvilágon Éden kertjének gyönyöreivel vigasztalja, a hitetleneket, az engedetleneket pedig Gyehenna örökké lobogó tüzével fenyegeti. Mélységes erkölcsi felháborodással fordul mohó törzstársai, a mekkai Kurajsiták kereskedői kapzsisága és haszonlesése ellen. Hogy nagyabb súlyt adjon intelmeinek, hallgatói elé tárja azoknak a régebbi népeknek a példáját, akikhez Alláh őelőtte intőket küldött, de mert nem hallgattak rájuk, járványokkal, pusztulássalvezekeltek engedetlenségükért. Ezzel kapcsolatban elbeszéli mindazt, amit a keresztények és a zsidók ajkáról a bibliai prófétákról hallott. De más prófétákról is tud. Arab földön működött Szálih, akit Alláh az észak-arábiai Thamúd népéhez küldött el, vagy Húd, a dél-arábiai Ád népének a prófétája. Mind a két nép elpusztult, mert engedetlen volt prófétáinak. Ezt a sorsot jövendöli meg Muhammad saját mekkai kortársainak is, ha nem hallgatnak rá. Élesen tiltakozik az ellen, hogy költő volna. Elítéli azt a pogány arab szokást, hogy a leánygyermekeket elevenen temették el.

Gustav Weil, majd Theodor Nöldeke kutatásai nyomán a mekkai fejezetekben, szókincsük és stílusuk elemzése alapján, három csoportot különböztetünk meg.

Az első csoportot pompás stílus, merész képek jellemzik. Rövid, nagyon ritmusos verseik erőteljes intelmeket tartalmaznak. Értelmük gyakran homályos, akár eszmékről van szó, akár csak célzásokról. Gyakoriak bennük általában a természeti tüneményekre alapított eskük; sok közülük talányszerű. Ezekkel az emberek saját üdvösségükre gondolnak. Háborgó indulatokat fejeznek ki az első, rövid mekkai fejezetelv. Még Muhammad kortársai sem mind értették meg azokat.

A második csoporthoz tartozó fejezetekben nyugodtabbak Muhammad hirdetései. Az eskük helyett ez a formula szerepel:„Ez Alláh kinyilatkoztatása!", vagy ez a szó: „Mondd!", mint Alláh felszólítása prófétájához. Az ítéletnapjának hirdetései helyet engednek az egyistenhitnek; Muhammad határozottan szakít a bál­ványimádókkal. A fejezetek hosszabbodnak. Határozott magaviseletre és rítusra intenek, utalnak a Muhammad előtti prófétákra.

A harmadik csoporthoz tartozó fejezetekben meglátszik a zsidó Haggada legendáinak hatása. Szaporodnak a prófétákról szóló elbeszélések. Ezek a legendák körülbelül 1500 versre terjednek, az egész Korán egynegyedére. Azt akarják bizonyítani a hitetleneknek, mint sújtotta Alláh a régieket, mert nem akar­tak a prófétákra hallgatni. Stílusuk inkább szónoki, mint költői. Ezek a legendák a Korán legkevésbé önálló és figyelemreméltó részei, bár folklorisztikai értékük tagadhatatlan. Az esküformulák már teljesen eltűntek belőlük. Alláhot gyakran a r - R a h m á n („azIrgalmas") szóvasi jelölik; ez a szó eltűnik a későbbi fejezetekből. A mekkaiak a hudaibijja-iszerződésben visszautasították az ezt a nevet tartalmazó formulát és visszatértek a régi formulához: „A Te nevedben, ó Alláh!”

Egészen más jellegűek a Korán medinai fejezetei. Ezek vallási és politikai törvényhozó alkotásai. Muhammadnak már nem vallási meggyőződését kellett hirdetnie, hanem tanításán alapuló új társadalmat kellett szerveznie. Stílusukban alig különböznek a mekkai fejezetek harmadik csoportjától, legfeljebb új szavakban. Gyakran céloznak a korabeli eseményekre. A legtöbb vallási, polgári és büntetőjogi rendelkezést a 2., L. és 5. fejezetek tartalmazzák, összesen körülbelül 500 versben, tehát a Korán egytizedrészében. Persze, hiába, keresnénk a medinai fejezetekben törvénykönyvet a szó val6 értelmében, mint ahogy az európai téves felfogással ellentétben, a muszlimok nem ítélkeznek a Korán szerint. De a medinai fejezetek sem mind törvényhozó tárgyúak, mert vannak közöttük olyanok, amelyek költőileg is a Korán legszebb versei közé tartoznak. Goldziher Ignác helyesen ismerte fel a medinai hirdetésekben egyrészt a pogány szertartások elleni visszahatást, másrészt a fejezetek eklektikus jellepét. Így a mekkaizarándoklat pogány arab szokás átvétele, az ima a keleti kereszténységből ered, a bőit a zsidó engesztelő bőit utánzása. De vannak nem-arab, így gnosztikus és párszi befolyások is a Korán medinai fejezeteiben. A medinai fejezetek külső alakja is a s z a d z s. De mekkora a különbség a mekkai és a medinai s z a d z s között! Mekkában Muhammad rövid mondatokban nyilatkoz­tatja ki látomásait, Medinában pedig hirdetése elerőtlenedik.

A Korán tartalma tehát eléggé változatos. Az ítéletnapjáról, a paradiesomról, a pokolról, Isten egységéről szó1ó fejezetek rendszertelenül váltakoznak bibliai elbeszélésekkel, ellenségei ellen izgató beszédekkel, vagy törvényhozási rendelkezésekkel. Az európai tudományra várt az a feladat, hogy megállapítsa a Korán fejezeteinek időbeli sorrendjét. Ezt a munkát Th. Nöldeke végezte el a Geschichte des Korans című alapvető művében.

 

A KORÁN MAGYAR FORDITÁSAI

 

A reform-korszak kezdetén, a magyar szellemi élet fellendülésének első idejében, 1831-ben Kassán megje­lent a Korán első magyar fordítása Buziday Szedlmajer Imre és GedeonGyörgy tollából Alkorán, Mohammed Abdali fia hamis prófétának iszlámi hitvaIlása címen. Ezt a teljes, jegyzetes fordítást egy emberöltővel későbben követte egy másik, Szokolay Istvántól. Fordítása A törökök politikai, társadalmi és vallásos törvénykönyvük címen Pesten jelent meg 1854-ben, a krimi háború kitörésének esztendejében, amikor a magyar-török testvériség gondolata egyre jobban erősödött a magyar közvéleményben. Ugyanez a gondolat lelkesítette hat évtizeddel később Endrei Gerzsont arra, hogy Carlo Alberto Nallino Korán-chrestomathiája nyomán 25 fejezetet fordítson le a Koránból; munkája Szemelvények a Koránbólcímen 1915-ben jelent meg Budapesten, a Modern Könyvtárban. Ezeken a könyv alakban megjelent fordításokon kívül több rövidebb fejezetet fordított le magyarra Hornyánszky Aladár; fordításai Goldziher Ignác iszlámtörténetében a (Ribáry-Molnár-Marczali-féle Nagy képes világtörténet 4. kötetében) és arab irodalomtörténetében a (Heinrich Gusztáv szerkesztette Egyetemes irodalomtörténet 1, kötetében) jelentek meg. Legújabban Germanus Gyula fordított le több fejezetet és sok kisebb szemelvényt Allah akbar! című munkájában (2 kötet, Budapest 1936).

 

 

Fejezeteinket úgy válogattuk meg, hogy tartalmilag is, stílusbelileg is lehetőleg hű képet adjanak az egész Koránról. Szerepelnek közöttük azok a mekkai fejezetek, amelyeket az európai irodalmi közfelfogás az egyetemes irodalom legszebb gyöngyszemei közé sorol, - s helyet foglalnak sorukban olyan medinai fejezetek is, amelyekből a legjobban ismerhetjük meg az iszlám vallási és jogi rendszerét.

Korunk világpolitikájában és világgazdaságában egyre jelentősebbekké válnak a közel Kelet országai és népei. A nyugatitól eltérő lelkiségüket, gondolkodásukat csakis vallásukon, az iszlámon keresztül ismerhetjük meg. Magyarországon ezenkívül a múltnak, a török hódoltság másfél évszázadának alaposabb tanulmányozása is az iszlám megismerésére buzdít bennünket. Ehhez a megismeréshez a Korán adja a kulcsot a kezünkbe. Ezért vélünk a magyar művelődésnek némi szolgálatot tenni fordításunkkal,

 

(Megjegyzés: Goldziher Ignác föntebb idézett összefoglalója az imént idézett Ribáry-Molnár-Marczali-féle Nagy képes világtörténet 4. kötetében található meg.)