Tengerentúli kivándorlás
Az európaiak tengerentúli kivándorlása a 19. század közepén gyorsult fel. A 19. század elejéig a bizonytalan és drága közlekedési lehetőségek akadályozták a kivándorlást. Európa jelentős része pedig ekkor a demográfiai átmenet azon szakaszába ért, amikor a népesség jelentősen megnőtt, s ennek ellátása időnként és helyenként komoly nehézségekbe ütközött, mint azt az 1847-es írországi éhínség is mutatta. A gazdasági okok mellett szerepet játszottak egyéb tényezők is, mint a gyarmatok benépesítésének szándékával folytatott tervszerű toborzás, a szabadabb vallási és politikai lehetőségek keresése, vagy akár a kalandvágy.
A migrációs mozgalom csúcspontját 1881–1910 között érte el, amikor a természetes népszaporulat mintegy 20%-át veszítette el ilyen formában a kontinens. A 20. század elején ez évente mintegy 1,3 millió főt tett ki. A kivándorlók a 19. század közepén még leginkább a brit szigetekről származtak, de ezt követően előbb Németország, majd a századfordulóra Dél-Európa és Kelet-Közép-Európa váltak a fő kibocsátóvá. Összességében 1846–1890 között 17 millió, 1891–1920 között további 27 millió ember hagyta el Európát.
Az emigráció fő célpontja az Egyesült Államok volt, ahová 1846–1890 között az európai tengerentúli kivándorlók 70%-a, 1891–1910 között 58%-a került. Szintén fontos célpontnak számítottak a 19. század végén és a 20. század elején Kanada, Argentína, Brazília, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika. Sok európai települt tisztviselőként, katonaként vagy éppen mérnökként is gyarmatokra.
Az első világháború lefékezte a tengerentúli migrációt. A hadviselő felek akadályokat gördítettek katonakorú férfiak kivándorlása, illetve az ellenséges országok polgárainak mozgása elé is. Az európai kivándorlás korábbi szintjét azonban a háború végeztével sem érte el többé. Ennek legfontosabb oka az volt, hogy 1921–1924 között az Egyesült Államok bevándorlási korlátozásokat vezetett be. Az összes engedélyezett bevándorlón belül az egyes nemzetek részére kvótát állapítottak meg. Szintén fékezte a bevándorlást a nagy gazdasági világválság, mely a nagy munkanélküliség sújtotta Egyesült Államok vonzerejét csökkentette. Így az 1920-as években átlagosan évi 0,7 millió ember indult útnak a tengerentúlra Európából, ami az 1930-as évtizedre évi 0,13 millióra esett.
A második világháború után ismét többen keltek útra Európából, 1946–1960 között átlag évi félmillióan. 1960 óta Európa migrációs mérlege pozitívvá vált, azaz többen érkeztek a kontinensre, mint amennyien elhagyták azt. Először a gyarmatok függetlenedése váltott ki egy jelentős visszatelepülési hullámot. Különösen nagy számban tértek vissza franciák Algériából, britek az afrikai és ázsiai gyarmatokról, hollandok Indonéziából, s a legkésőbb, az 1970-es években portugálok Afrikából. Nyugat-Európa országaiba az 1960-as évektől jelentős számú tengerentúli bevándorló (gyarmati őslakos) is érkezett. (Ld. még: 1.4. ábra)