Európán belüli
vándorlások: politikai okok miatt bekövetkezett népmozgások
A korábbi évszázadokhoz képest a háborúk és a politikai okok miatt bekövetkezett népességmozgások aránya nagyban megnőtt a 20. század során. Az első világháború nem csak menekültek tömegeit indította útnak, hanem a háborút követő békeszerződések közül több is előírta a nemzeti kisebbségek kitelepítését. A legnagyobb népességmozgás ekkor Törökországban zajlott, ahol az örmények ellen elkövetett tömeggyilkosságok váltottak ki menekülthullámot. A háborút követő lausanne-i békeszerződés nyomán 1,2 millió görögöt űztek el az országból, a másik oldalon pedig 0,4 millió töröknek kellett elhagynia Görögországot.
Mindez azonban eltörpült a második világháború kiváltotta népességmozgáshoz képest. A többnyire kényszer hatására bekövetkezett népességmozgás Németország területén volt a legnagyobb mértékű. A németek. Hollandiából, Belgiumból vagy Franciaországból többnyire az otthoninál magasabb munkabérekkel csábították a munkaerőt Németországba, míg Kelet-Európában gyakran kényszerrel toboroztak. A német háborús erőfeszítések csúcspontján, 1944 augusztusában 7,8 millió külföldi munkás, kényszermunkás és hadifogoly dolgozott Németországban, ami az összes munkaerő közel 1/3-át tette ki. A háború utolsó szakaszában a keleti német területekről a szovjet hadsereg elől menekülő lakosság is több milliós tömeget jelentett. A háború végén Európában összesen mintegy 40 millió menekültet számoltak. A háborút követően Lengyelországból, Csehszlovákiából, Magyarországról és a térség más országaiból összesen 7,5 millió németet telepítettek ki tervszerűen. A menekültekkel együtt 12 millió németnek kellett elhagynia otthonát. További 2 millió német az üldözések során életét veszítette. Lakosságcserét írtak elő több közép-európai ország között. A Szovjetunióhoz csatolt keleti lengyel területekről 3 millió lengyelt telepítettek át Lengyelországba.
A kommunista rendszerekben a lakosság kontrolljának egyik fontos eleme volt a szabad mozgás megakadályozása. Ennek ellenére 1950 és 1992/1993 között 14,2 millió ember menekült el vagy vándorolt ki a kommunista országokból. Jelentős részük német volt. Egyrészt 1961-ig, a berlini fal felépítéséig, mintegy 3 millió keletnémet használta ki azt a lehetőséget, hogy Berlin keleti és nyugati szektorai között szabad volt a közlekedés. Másrészt 1950 és 1992 között a Kelet-Európában megmaradt németek közül 2,8 millióan települtek át az NSZK-ba, a legnagyobb számban Lengyelországból, a Szovjetunióból, Romániából, de a térség más országaiból is. A németek kitelepülését a kommunista országok egyrészt azért engedélyezték, mert ez az etnikai homogenizációt szolgálta, másrészt cserébe külpolitikai-gazdasági engedményeket kaptak az NSZK-tól. Különösen hírhedt volt Románia gyakorlata, ahol az 1980-es években minden kitelepülő németért cserébe nem csekély kemény valutát kértek és kaptak az NSZK-tól.
A kelet-európai kommunista diktatúrák elleni megmozdulások több esetben vezettek a határőrizet időleges megbénulásához, amit a menekülők kihasználtak (1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában).
A kelet-európai rendszerváltozások időszakában újra megélénkült a nyugati irányú migráció. Jugoszlávia felbomlását kísérő és követő háborúk nyomán mintegy 4 millió ember vált – egy részük átmenetileg – menekültté. Többségük ugyan a térségben maradt, de közülük mintegy félmilliónyian– részben szintén átmenetileg – Nyugat-Európa országaiba kerültek. (Ld. még: 1.5. ábra.)