Európán belüli
migráció: gazdasági okokra visszavezethető vándorlások
A munkaerő régiók és országok közötti vándorlásának hosszú múltja van Európában. A 19. század végén és a 20. század elején csak kevés korlátozás akadályozta a munkaerő Európán belüli mozgását. A századelőn különösen sok külföldi dolgozott Németországban (1,2 millió), akik többségükben lengyelek és olaszok voltak. Számottevő volt a Franciaországban tevékenykedő külföldi munkaerő száma is. A lakosság létszámához képest azonban Svájcban élt a legtöbb külföldi.
A két világháború közötti években lassult a munkaerő Európán belüli mozgása. Egyrészt az első világháború előtti időszakhoz képest a határok átlépését adminisztratív előírások nehezítették – igaz, ezek még mindig csekélyek voltak a második világháború utáni korlátozásokhoz képest is. Másrészt a gazdasági válság okozta hatalmas munkanélküliség fékezte a külföldi munkavállalást. A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés azonban minden korábbinál nagyobb számú vendégmunkást vonzott Nyugat-Európába. Az 1950-es években főként olaszok vállaltak így munkát, majd az 1960-as évektől spanyolok, portugálok, görögök csatlakoztak hozzájuk. A csúcspontot 1973-ban érte el a számuk, amikor Nyugat-Európában 7,5 millió külföldi vendégmunkás dolgozott. A legnagyobb befogadó országok Németország (2,6 millió), Franciaország (2,3 millió) és Svájc (0,6 millió) voltak. Az olajválság nyomán fellépő gazdasági recesszió jelentősen csökkentette a vendégmunkások számát. Míg az említett csúcsponton Németországban a munkaerő 12%-át, Franciaországban pedig 10%-át tették ki a vendégmunkások, addig egy évtized múlva ez 7-8% körül mozgott. Közben jelentősen változott nem csak a vendégmunkások száma, hanem az összetételük is. A küldő országok között Jugoszlávia és főként Törökország nyert teret. Az 1960-as években döntően egyedülálló fiatal férfiak vállaltak így munkát Nyugat-Európában, akik csak néhány évig szándékoztak maradni. Ennek megfelelően csak kevéssé integrálódtak a befogadó társadalomba. Az 1980-as évektől már inkább családostul érkeztek a vendégmunkások, s huzamosabb tartózkodásra rendezkedhettek be. Mindez gyakran konfliktusokhoz vezetett. A bevándorlók integrációját nehezítette az is, hogy az 1990-es évekre mind több országból érkeztek, s mind többen jöttek Európán kívüli területekről. Összességében az EU-ban élő bevándorlók 49%-a érkezett Európán kívülről.
A külföldi lakosság részaránya minden nyugat-európai országban jelentősen nőtt az 1960-as évektől kezdődően, s 1994-ben Belgiumban 9,1%, Németországban 8,5%, Nagy-Britanniában 3,5%, Hollandiában 5,1%, Ausztriában 8,9%, Svédországban 5,8%. Ezen adatok csak a legális bevándorlókat tartalmazzák, noha 1992-ben mintegy 2 millió főre becsülték a Nyugat-Európában élő illegális bevándorlók számát. Egyes országokban a bevándorlók viszonylag gyorsan állampolgársághoz jutnak, s így megszűnik „külföldi” státuszuk.
Nyugat-Európával szemben Közép-Kelet-Európában a vendégmunkás-mozgalom csak csekély méreteket öltött, Jugoszlávia kivételével, ami speciális kapcsolatokat tartott fenn a Nyugattal. A többi országban fel sem merült, hogy engedélyezzék állampolgáraik nyugati munkavállalását, hiszen az akadályozta volna a polgárok ellenőrzését, de az információs és a devizamonopólium érvényesülését is. Ezenkívül a kommunista gazdálkodásban minden erőforrásból, így a munkaerőből is hiány alakult ki, ami eleve kizárta a gazdaságpolitikai vezetés számára, hogy számottevő mértékben engedélyezze a külföldi munkavállalást. A vendégmunkások fogadásának pedig a politikai okok mellett mindenekelőtt az igen alacsony bérszínvonal, s a valuták konvertibilitásának hiánya szabott gátat. Egyedül a kivándorlás miatt különösen szélsőséges munkaerőhiánnyal küzdő NDK foglalkoztatott – szigorúan államközi szerződések alapján, áruszállításokkal ellentételezve és központi szervezésben – a többi kommunista országból érkező vendégmunkásokat. Ez azonban egyidejűleg csak néhány tízezer főt jelentett, akik Magyarországról, Lengyelországból, vagy az 1980-as években Kubából jöttek. (Ld. még: 1.5. ábra.)