Szép szóra s zengésre ki nem fog hajlani,
Annak vagy angyalnak vagy kőnek köll lenni
Ah, már egyszer engeszteld meg kőkemény szívedet!
Ámbár, csak bár egy punctumban bíztasd reményemet;
Tekints, érted mint kínlódom,
Mint hó naptúl, elolvadom,
Engedd, hozzád leborulnom,
Szerelmet kódulnom.
Mindent immár, többet ne várj, érted elkövettem,
Én szívemet, szerelemet kockájára tettem;
Megesküdtem az egekre,
Tudod, az nagy istenekre,
Kész is vagyok mindenekre,
Hódolj már ezekre.
Az tengernek szélvész után habjai apadnak,
Az egeknek fölhők után csillagi ragyognak:
Én szívem is már habozott,
Fénycsillagom homályozott;
Juttasd már partjához,
Égő fáklájához!
Dícsérem azt, minden szélre mint nád nem hajlottál,
Égéretre s complementre mindjárt nem hódoltál:
De már látván hívségemet,
Válaszd ki az én szívemet,
Ki kemény s állandó,
Mint viasz hajlandó.
Eztet végre; már én többre nem is kínszerítlek,
Ebbül érthedd, szívre vehedd, mért késérgetlek;
Nem kívánok szabad lenni,
Sőt, mind rabod még kínlódni,
De élni és nem remélni,
Jobb inkább nem élni!
Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 8. sz. |