Egészlen kétségben végre estem vólna,
Hacsak már az Echo engem nem bíztatna

Ámbár nékem nincsen kincsem,
Kiért semmi kedvem sincsen,
  De talám megérem,
  Szívemben ismérem,
    Hogy lész nékem szívem. Echo: hívem!

Most is aztat szánom s bánom,
Szíved hogy titkon kívánom;
  Meg nem csókolhatlak,
  Meg nem szoríthatlak,
    Ne hagyj így szenvednem! Echo: nem! nem!

Áldott ilyen képnek, épnek
Kedvében van ki ily szépnek,
  Valóért kínlódik,
  Ingyen nem aggódik,
    De valyon ki lesz az? Echo: igaz!

Dobog bár mindenem bennem,
Árnyékért hogy köll szenvednem,
  De szabad próbálni,
  Úgy szívre találni,
    Szabad még remélni, Echo: élni.

Eleget bíztatsz reményem,
Elhúnt csillagomat, fényem;
  Azért már imádlak,
  És magamnak tartlak,
    De jaj talán hűség: Echo: jég! ég!

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 3. sz.