A házasság által elvesztett szabadságnak megsiratása
(Nőtelen és házasélet)

Még nőtelenségben folytattam éltemet,
Szabadságnak szele táplálta szívemet,
Kócsagtoll strázsálta nyusztos süvegemet,
Mindaddig búbánat nem érte fejemet.

Mindenféle cifra úri fegyverekkel,
Farkas-, medve-, párduc- szép prémes bőrekkel,
Teli vólt fogasom füredi nyergekkel
S több más ilyen csengő, pengő eszközökkel.

Bővelkedett házom gyakran muzsikával,
Szép egy pár hegedű ébán vonyójával
Fogasomon függött flauta furuglyával,
Ugyan újult szobám ezeknek hangjával.

A jó paripákból soha ki nem fogytam,
Ezt lépésre, amazt futásra tartottam,
Emezt nyergeltettem, ha parádéroztam,
Amint szükségem volt, rendre változtattam.

Fekete paripám volt Spanyolországból,
Szürke Erdélyből jött, pej pedig Moldvából,
Aranyszőrű farkút vettem egy basától,
Többi volt az magyar lovaknak javából.

Szerszámim ezüsttel, arannyal kivarrva,
Vagy ötvesmunkával boglárosan rakva,
Sok színű szirommal voltanak tarkázva,
Vagy bagariából csak cifrán csinálva.

Cifra ezer gombos szolgáim valának,
Kik éjjel és nappal híven strázsálának,
Pillantásomra is ébren vigyázának,
Kiért pirulása nem is volt orcámnak.

Kinek-kinek kard volt s tarsoly az oldalán,
Bogláros pantallér lódinggal a vállán,
Ezekre függesztett karabén az hátán,
Fél-arasznyi hosszú sarkantyú csizmáján.

Midőn azért néha történt indulásom
Cum commoditate volt minden járásom,
Olykor barátságért két-három pajtásom
Vélem jött, hogy vígabb légyen utazásom.

Ahová szállottam, kedvesen is láttak,
Jó szívet, víg kedvet bővebben mutattak,
Ha búcsúzni kezdtem, tovább marasztottak,
Csak az héja volt, hogy kézen nem hordoztak.

Madamojzellák közt gyakran vigadoztam,
Ezzel diskuráltam, amazt megcsókoltam,
Amarra titkosan néha pillantottam,
Valamint szerettem, úgy karazéroztam.

Mulatságnak napja hogyha rendeltetett,
Tánc és muzsikának vége nem lehetett,
Péntek vasárnappal együtt tiszteltetett,
Ünnepnek tartottam néha egész hetet.

Nem sok haszna vala plébános szavának,
Ámbár napja volt is hamvazószerdának,
„Vonjad reá javát alföldi nótának!” –
Ki-ki csak azt mondja Lévai Miskának.

Messzire távozott tőlem szomorúság,
Csak másoktól hallám, hogy van nyomorúság,
Másfelé célozott nálam az ifjúság,
Vezetője lévén a kényes szabadság.

Szántásra, vetésre nem is iparkodtam,
Ahelyett játékról inkább gondolkodtam,
Vigadni, mulatni jónak állítottam,
Hogy így lészen dolgom mindég, azt tartottam.

Nem tudtam én akkor, mi légyen az éhség,
Távol volt házomtól mindenféle szükség,
Tudván, erszényemben hogy vagyon reménység,
Közel sem mert jönni hozzám a szegénység.

De bépraktikálta magát alattomban,
Uralkodik immár egész udvaromban,
Mióta feleség jár a kamarámban,
Azóta szegénység terjed el házomban.

Hegedűmet immár fogasról levette,
Flautát furuglyával pad alá vetette,
Szoknyáját, strikrokját oda függesztette,
Sok dib-dáb subáját rendre helyheztette.

Egyik sarkantyúját letörte csizmámnak,
Az egész szerszámát kidobta pipámnak,
Mondván, nem szenvedi füstjét a dohánynak,
Ott kinn dohányozni kell, mint a kutyának.

Amikor haragszik, bőrében alig fér,
Fogát csikorgatja, dúl-fúl s mérgében sír,
Akkor a cselédem megmozdulni sem mér,
Sőt magam is olykor attól félek, megvér.

Véghetetlen hosszú a praetensiója,
Hol tiszta lisztje nincs, hol pedig borsója,
Elkölt fűszerszáma, elfogyott a sója,
Most fazeka törött, elveszett korsója.

Lisztet szárítani nincs elég teknyője,
Levest s mást mit főzni nincsen serpenyője,
Sír kisebbik gyermek, nem jó a bőcsője,
A nagyobbnak pedig rossz a cipellője.

Már lent parancsol, már kendert vásárolni,
Már búbot, cipellőt, csipkét kell hozatni,
A mennykő sem tudja mind előszámlálni,
Miket a madámé szokott praetendálni.

Nincs pénzem, nem merem magamat menteni,
Akár bőrem alól ki fogom metszeni,
Vagy más jámboroktól per furtum szerzeni,
Praetensiójának mégis meg kell lenni.

Mert ha nem cselekszem, lészen mit szenvednem,
Az alsó dupéját fordítja ellenem,
Sok koldust, gazembert kelletik elnyelnem,
Mintha nem hallanám, csendesen fülelnem.

Előkerül ama régi história,
Hogy Ihr Gnaden nemzetség, régi familia,
Nem volt disznópásztor semmi atyjafia,
Valamintha volna Mária Terézia.

Bezzeg ráakadtam most az oskolára,
Mint az muskatéros eb harmincadjára,
Úgy már reá szoktam sok cifra nótára,
Hogy bízvást mehetek labanc istrázsára.

Vetett tőrbe esett kényes ifjúságom,
Búbánatra fordult öröm- és vigasságom,
Elmúlt már jó napom, oda nyájosságom,
Meghatároztatott régi szabadságom.

Megritkult már száma karmazsin csizmámnak,
Lekopott a rojtja parádés ruhámnak,
Resten jár már lába kedves paripámnak,
Még ez is jelenti bánatját urának.

Hervad kócsagtollam, lefügg süveg mellől,
Kényes jó lovam is alig hogy fel nem dűl,
Nem fénylik fegyverem, pókhálóban merül,
Jaj be szép hasznom van a feleségemről.

Az egész életem siralomra fordul,
Keserves sorsomon könyvem ugyan csordul,
Olykor az elmém is csuda meg nem bódul,
Mivel a sok fátum halmonként rám tódul.

Jobb lett volna nékem a Tatárországban,
Elbujdosnom éppen alsó Indiában,
Csontomat letennem a szép szabadságban,
Mintsem nyomorognom így az házasságban.

Mert vajmi keserves illyeket szenvedni,
Egy hitván asszonynak kedvéért epedni,
Az ő segge mellett így megöregedni,
Talán jobb lett volna disznókat őrzeni.

Requiem aeternam azért szabadságom,
Nyugodjál békével, meghólt nyájosságom,
Vale, jó éjszakát, édes ifjúságom,
Adio, megbocsáss, kedves pajtásságom.

Azért felesége hogy ha van is kinek,
Jobb lesz, ha eladja aztat valakinek,
Hogyha pedig pénzen nem kellne senkinek,
Úgy is odadhatja bízvást akárkinek.

Mondám, amit mondám, mások példájára,
Hogy ki-ki vigyázzon jövendő sorsára,
Valaha ne jusson vélem egy nótára,
Boldog, aki vigyáz más ember kárára.

Verseimet pedig hogyha bolondságnak
Tartaná valaki, és nem valóságnak,
Próbálja meg dolgát a szent házasságnak,
Nem fogja mondani azt históriának.

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 146. sz.