Nem köll azt elfelejteni,
Kit régen kezdtél szeretni.

Jusson egyszer még eszedben,
Kit metszettél bé szívedben?
   Légy hajlandó nevének,
   Örökös hívségének.

Úgy ég érted, mint égő tűz,
Szerelmében tiszta és szűz,
   Kész parancsolatidra,
  Örökös rabszíjadra.

Lásd szegénynek aggódásit
És ártatlan bánkódásit,
   Szánd szegénynek sérelmit,
   Most is véres sebeit.

Itéld meg, hogy nem vagy pogány,
Sem kőszikla s kemény márvány,
   Kész engedelmességem,
   Engedelmes készségem.

Amor, tudod, nem gyermekség,
Mégis Cupidótúl gyúl s ég:
   Én is mindjárt szerettem,
   Mihelyest csak születtem.

Nézz rám bár csak még egy ízbe
Mint Pryamusra a Thisbe;
   De mi haszna szeretnem?
   Ha jutalma csak: nem! nem!

Nincs már más mód életemben,
Te egyedül élsz szívemben,
   Te vagy lelke éltemnek,
   Szíve megholt testemnek.

Áldott lészek, hogyha szeretsz,
Boldogtalan, hogyha megvetsz,
   Hív szívedhez borulok
   Már hallgatok s nem szólok.

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 1. sz.