Mint a leesett hó, olyan fehér teste…
Mint a leesett hó, olyan fehér teste,
Kit a véres bíbor itt is, ott is feste;
Fényes nappal láttam, nem volt akkor este;
Boldog, ennek szívét aki híven leste!
(S akkor megtalálta, amikor kereste.)
Fekete kláristól mocskosak szemei,
A nap sugárival küszködnek nemei;
Egy élet élete, egy tekintetei;
Mindene csak kicsiny, kicsinyek kezei.
Mint galambok fészke, olyan melle tája,
Cirkalommal megmért azok karimája,
Mint olaszországi citromok formája;
Boldog az, ezekkel akit szoptat szája!
Elefánt csontjához hasonlít a nyaka:
India irigyli, hogy ide szakada;
Bíborpiros kláris hasadott ajaka;
Hol ennek személye fénylik, nincs éjszaka.
Ehhez ő szemérmes alázatossága,
Sokféle virtusok temérdek soksága!
Boldog oly szabad szív, ha nála fogsága,
S örökkön örökké hívséges rabsága!
Bár ámbár szívéről akármit ítéljen,
S a kaján irigység akármit beszéljen,
Sokféle lárvákat, maskarákat véljen,
Csak az ő szívében bátran haljon s éljen!
Megvagyon a szándék, mert bizony szeretem,
S nyughatatlankodik érette életem;
Noha mások előtt én azt nem tétetem,
De másnak nem hagyom, ha szerét tehetem.
Aki azt tiszteli, nincsen annak baja,
Boldog atyák azok, kiknek ez a faja;
Csodálatra méltó hosszú s ritka haja,
Rajta a sok szívek, mint méheknek raja.
Szép cédrus derkának merő delisége,
S a viaszt meggyőző szíve szelídsége,
S mint hajlandó nádnak engedelmessége,
S az egész testinek hibátlan épsége!
Ki tudja, picinynek mért oly gráciája?
Hogy a nagyobbaknak nincs oly planétája?
Ékesebb, kedvesebb azoknak formája:
Rajtam is egeknek ily szentenciája.
Makula nélkül van, nincs makula benne;
Ha deles napnál is itt kereső lenne,
Ebben irigység is dicséretet tenne,
Bátran azok előtt bízvást megjelenne.
Aki utána jár, nincs annak késése:
Egy-egy aranyat ér szép, módos lépése;
Éhes, szomjú szívnek, mint manna, élése…
Szívemen ő mely nagy sebet vésve vése!
Legdicséretesebb benne a jó szándék,
Nem tántorítja azt sem kincs, sem ajándék,
Nincs benne semmi szín, melyért nem kedvelnék;
Vannak-e valakik, kik ezt nem szeretnék?
Mindene gömbölyű, mint muskatály alma,
Szerencsés, akinek ettől van jutalma;
Igaz tűz ég benne, nem olyan, mint szalma,
Ez csupa kegyesség, mindenhez irgalma.
Múzsáknak beszéde nyelvének szólása,
Minden jóságoknak hív szíve szállása,
Mindenhez köszöntő s viszont ajánlása,
Mindenhez illendő színe újulása.
Egyszóval hibátlan minden ékessége,
Bár sok országot járj, nincs mása szépsége;
Ahhoz deli módos, táncos frissessége,
És mintha nem volna, olyan csöndessége.
Nem fér ehhez rossz szó s fullánkja nyelveknek,
Vagy ártalmas nyila gyilkos beszédeknek.
S ravasz pribéksége a gaz irigyeknek,
Bízvást fügét mutat ártatlan ezeknek.
Csak summa summarum: csinos, rendes, deli,
Maga tetszetését naponkint neveli,
Minden kérdéseket okosan feleli,
Boldog oly szív, kinek szíve szívét leli.
Egyetlenegy szívét bár ezer kísértse,
Szív titkos meséit akármiként értse,
Azoknak nyilai s fegyvere ne sértse,
Igaz úton járjon s lépését ne vétse.
Voltak ugyan, voltak sokféle szólások,
Háborgó egekben gyilkos villámlások;
De az irigyeknek irigy a szokások,
Történtek is ettől ezer változások.
Szíve affectusi hűltek és hevültek,
Szeme csatornái gyöngyösen gördültek,
Fényes szemvilági felhőbe merültek,
S alig és csak alig új napra derültek.
Van a síró szívnek bizonyos ereje,
Mint kemény gyémántnak szelíd kecske-teje;
Bár sok átkainak hitetlen veleje,
De mégis továbbra halasztja ideje.
A könnyező szemnek ügye is siralmas!
Könyörületségre kényszerít irgalmas;
Egy könnyhullatása olykor oly hatalmas,
Istennek szívén is lészen diadalmas.
Amíg tétovázhat, vagyon ezer mentség,
A sok hamis átok ájtatos és szentség,
Ámbár némely, mint a lobogó tűz, úgy ég,
Mely csal embert, Isten nincs benne soha vég.
Sajnálom magamon, máson nem próbáltam,
Sőt hogy eztet írom, ájulásra váltam;
Csodálom eddig is, hogy eddig elálltam,
Immár tizenhétszer ezeket számláltam.
Én eztet nem írom sem száznak, sem egynek,
Hanem halálra vált szívek szegényeknek;
Sem sok ezereknek, sem pedig egyeknek,
Úgy a gazdagoknak, mint a szegényeknek;
Mégis írtam eztet egynek, de nincs neve,
Sem nála, sem nálam nincsen jege s heve,
Értse rá mindenik, kinek van hív szíve,
Üsse meg a mennykő, hogyha nem lesz szíve.
Forrása: Várkonyi báró Amade László versei, kiad. Négyesy László, 1892, 334–335. Az RMKT-beli kritikai kiadás szerkesztői szerint nem Amade a szerző. |