Régi ének még 1740. esztendőbül Szenci Jánosnak csinálva

Szánom gyászos éltemet;
Ki adja meg kedvemet,
Ki győzi irígyimet?
Bízom csak Istenemet,
Meg is szánja szívemet;
  Bokros búmnak habjai,
  Sok bánatom árjai,
  Föl nem dúlják szívemet.

Zárva vagyok, mint madár,
Tudom Charon máris vár,
Irígy tengeriben jár,
Parthoz juthat egyszer már,
  Vitorlája messze néz,
  Nem burétja azt szélvész,
  Mérge leszen lépes méz.

Él még az igaz Isten,
Ki volt ottan, az itten,
Reménségem más sincsen,
Szegínynek ez egy kincsem,
Ezt egyedül tekintsem,
  Hadd múlassák magokat,
  Contemnálom azokat,
  Fogják magok orrokat!

Nézze kiki tükörben
Maga titkát szíviben,
Légyen bíró ügyemben,
Úgy mást tégyen szégyenben;
Nincs jobb mód mindezekben,
  Bogár után indulnak,
  Agyarságok elmúlnak,
  Így az üdők elfolynak.

Cukornál, hogy édesebb
Hív szeretet, kegyesebb,
Mások tudják, kedvesebb,
Nincsen kellemetesebb,
Azért irígyli az eb.
  Egy csonton hogy rágódnak,
  Egy koncon vonyakodnak,
  Mint az ebek ugatnak.

Zúg a szélvész ellenem,
Mint Aeolus képtelen,
Hajócskámra szüntelen,
De megtartja Istenem,
Mindaddig köll eveznem,
  Végre hozzá célomat,
  Közelítti partomat,
  Fölhozza csillagomat!

Így próbálta ezeket,
Ki írta ez verseket,
Próbált sok irígyeket,
Sokat szenvedt ilyeket,
Hamis csalárd szíveket,
  De mégis talált egyre,
  Irígyi szégyenire,
  Contentáló szívére.

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 83. sz.