[Verses levél lányrokonához]

Tiszta geniusát csalárd Cupidónak,
Mulatságit küldöm neked, mint húgomnak;
Megérthetd ezekből ravaszságát annak,
S gyilkos késérgését sok practikájának.

Ha megunod magad, vedd drága kezedben
Olvasván, és ezzel tarts emlékezetben;
Noha egy punctumban sem vagy részes ebben,
Mert még nincs makula tiszta s hó szívedben.

A böjti napokhoz apropo is lészen,
Mert lelki tanítás helyett ez jót tészen,
Kitől tiszta szíved sok újulást vészen,
Hogy ő rabszíjára nem kötött s nem vészen.

Boldog vagy jó hívem, hogy élsz szabadságban,
És még Istennek is nem vagy rabságában,
Kinek egész világ van méltóságában,
S úgy bánik mindennel, mint van hatalmában.

Eztet nem ítélném (megbocsáss) magadtól,
Hogyha nem érteném, nem hinném másoktól;
De mivel külömb vagy, mint ember angyaltól,
Magános virtusid minden alkotmánytól.

Éled e világot kényen és kedvesen,
Tisztelsz minden embert szép s becsületesen;
Nyájas és kegyes vagy, szólasz jól s eszesen,
Magadat viseled módosan s rendesen.

Két szemeid égnek s mint kláris tündöklik,
Vagy midőn a hajnalcsillag égen fénylik,
Midőn a szép hajnal reggel hasad s nyílik,
S abból az ragyogó fényes nap születik.

Én is gyilkosságát ezeknek érzettem
Valaha, s sebeit szívemben szenvedtem;
De mivel egektől másnak rendeltettem,
Engedd meg, ha eztet titkosan említem.

Egynek is úgy égnek, hogy sokat égetnek,
Hegyesek és nincsen kegyelmesség bennek:
Örülnek sebein sok szegény szíveknek,
S azzal triumphálnak, akit emészthetnek.

Nem is láttam soha én ezeknek mását,
Mint baziliskusnak, oly gyilkos látását,
Mint égő szikrának fényes villámását;
Boldog, ki kerüli ezek pillantását.

Ugyan agyarkodnak, akire tekintnek,
Mennyi tekintetet, annyi szikrát hintnek;
Erőszakot tesznek a szabad szíveknek,
Majd istentelenség, amit elkövetnek.

Édes asszonyanyád eztet mosolyogja,
Szemeinek mását, hogy benned találja,
És hogy minden ember ezeket imádja,
Boldog az az anya, hogy minden azt mondja.

Nem is lehet sasnak másféle magzatja,
Egy mindakettőnek naphoz indulatja,
Kinek fényessége szemeit újítja,
S merő nézésével őket vidámítja.

Többet sem nem írok, sem nem szólok errül,
Valóban igen szép s ritka termetedrül,
Melyről álmélkodván a vér bennem meghűl;
Áldott az a szülő, ki ily magzatot szül.

Érdemes személyed cirkalomra vennem,
S aztat egy punctumban s csekélységben tennem
Venussal először kellene küszködnem,
S minden istenasszonyt ellenséggé tennem.

Tudom, a természet minden mesterségét
Benned megmutatta s teljes tehetségét,
S látszik, mintha bánná, hogy itt érte végét
Minden munkájának, és minden szépségét.

Nem is lehet tűlem, tudod, régi hívem,
Ámbár mint húgomhoz ég bennem én szívem,
Kiért nem itélhedd, ha ámbár irígyem
Teérted halálos ellenségem légyen.

Mert mindenkor engem fölöttébb becsültél,
Minden érdem nélkül tiszteltél s kedveltél,
Ha ámbár azt vallod: valaha szerettél,
Tisztán, mint véredet, azzal nem vétettél.

Kit ha elkövettem, nem vétettem én is
Kegyes személyednek, ámbár ez úgy lőn is,
Nem alszik mindjárt el az eleven szén is,
A háládatlanság mert nem kevés kén is.

Azért én hívemnek és véremnek tartlak,
Tökéletességet mindenkor imádlak,
Egész világ előtt nagyon magasztallak,
És ha megengeded, meg is udvarollak.

Nem építek semmit gaz nyelv harangjára,
Sok hiábavaló s nem ártó pletykára,
Mint az magas egek eb ugatására,
Orrát fogja kiki, vigyázzon magára.

Tudva vagyon bennem a szív és nemes vér,
Teljes becsülettel énbennem minden ér,
Rólam emlékezzél, szolgád csak azon kér,
Kiért a jó Isten megáld és meg nem vér.

Meg is mutatom azt, hogy tudlak becsülni,
Ámbár némely gaz nép másra fogja vélni
De nem tudtam soha én ezektől félni,
Mert kész vagyok érted mind halni, mind élni.

Tapasztalni fogod ezt minden időben,
Kívánok szolgálni minden szerencsédben,
Ha lehetek eszköz néked valamidben;
Ha nem cselekszem, verjen meg az Isten!

Eztet nyilván írom, mert nem is titkolom,
Teljes becsülettel magam declarálom;
Ezt mindenek előtt beszélem s ezt szólom,
Kötelességemet ezekben próbálom.

Köszönöm minapi megalázásodat,
Köszönöm s becsülöm jókedved s -voltodat,
Sok irígyem között állandóságodat,
Nyájas tréfáidat, sok fáradságodat.

Óhajtom is többször ezen szerencsémet,
Kit ha nem cselekszel, megölöd éltemet,
Confundálván ezzel sok ellenségemet,
Obligálván holtig állandó szívemet.

Jó s kegyes anyádnak mondd szolgálatomat,
Alázatossággal szolgai voltomat,
Igaz, tökéletes atyafiságomat,
Amiben vétettem, kérd bocsánatomat,

Ritka úri asszony, méltó becsületre,
Kinek jó hírneve terjed az egekre,
Becses és érdemes minden tiszteletre,
Kiért mind halálra, kész vagyok, életre.

Kit is véled együtt köszöntet kegyesen,
Tökéletes szívvel szívbéli hitvesem;
Többször tisztelhetne, azt várná szívesen,
Kiben a hűségnél nagyobb virtus nincsen.

Isten hozzád! Ezzel utolsó szólásom,
Engem el ne felejts, csak az óhajtásom;
Meg is udvarollak, még lesz távozásom,
Isten hozzád szívem, szívbeli pajtásom!

Ki ezeket írta, tudod az ki légyen?

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 133. sz. Úgy tűnik fel, Gyöngyösy Csalárd Cupidójának egy példányát küldte az idős Amade egy ismeretlen lányrokonának. Ez valószínűleg valamelyik "feltupírozott" nyomtatott kiadás lehetett – igazán nem ifjú hölgyek kezébe illő olvasmány. A rokon kislány igazán fiatal lehetett, Amade talán valójában az édesanyának szeretett volna "udvarlani".