Két enek

Az régi historicusok és poétak nemcsak Vlyssesnek elméjét, hanem Penelopenak is írásban hadták hűségét; nemcsak Herculesnek, hanem Camillának is dícsírték vitezségét; nemcsak Hyppolitusnak, hanem az Római Lucretianak is javallották tiszta életét - egyszóval, azmi dícsíretes dolgokat cselekedtenek az asszonyállatok, szintén úgy azokat az ő emlékezetekre, mint szinten az férfiaknak az magok cselekedetit, hogy így sem az férfiúi sem az asszonyi rend, érdemlett hírét-nevét testével együtt halála után az koporsóba be ne vinné, sőt inkább hogy az emberek között mindenkori zengedezésben lenne, szorgalmatosan feljedzették. Hogy azért ez

KEGYES ÉS BÖCSÜLETES ASSZONYIMNAK

Titili Sophianak,
Szabó Margitnak,
az tekintetes Meszáros Tamás uramnak megmaradott özvegyének.

Nemkülömben mint az ide feljebb bejegyzett Nemes és Nemzetes Uraiméknak hírek-nevek, minden jókhoz való kegyes indulatjokért, sokáig megmaradhatna, tisztes neveket ide írtam homályos munkámba és ily két énekkel tiszteltem fel.

I., mellyet írtam bűnöm bocsánatjáért

Melodia: Oh ki későn futok lelkem orvos &c.

Ifjúságom vétke gyakran jut eszemben,
Ki bánatot indít s siralmat szívemben,
Hogy tőlem álnokul megbántatott Isten,
Várom büntetését magamra véletlen.

Nincsen bátorsága nyomorult fejemnek,
Rettegése penig nagy vagyon veszettnek,
Mint az tenger habja ellene révésznek,
Úgy én vétkeim is keserves lelkemnek.

Napról-napra árad s nevekedik kínom,
Bűnnek terhe alatt nincs semmi oszlopom,
Lelkem ismereti újítja fájdalmom,
Halálra méltónak itél gondolatom.

Nem hiszem, tengerben hogy számosabb legyen,
Fenekére szállott föveny bővebb legyen,
Avagy több madarat az kék ég viseljen,
Mint én bűneimnek soksága éltemben.

Mindezekben engem táplál csak reménség,
Noha félelmet szór lelkemre az kétség,
Jól tudom, atyámmal vagyon kegyelmesség,
Ki engem megőriz, ne ártson az vétség.

Azért hozzád szómat felemelem mennyben,
Ó, irgalmasságnak kútfeje, jó Isten,
Hallgasd meg kérésem, ne bocsáss úresen,
Fohászkodó szolgád utadra hadd térjen.

Bocsánatot kérek tőled mindenekről,
Kikkel megsértettem neved hitetlenöl,
Emlékezzél, Uram, régi kegyelmedről,
Mely által kivitted szentid sérelmekből.

Mert ha, Uram, velem mint szolgáddal perlesz,
Igazságod szerint esetimről ítélsz,
Nem állhat meg fejem, mint az erős vitéz,
Nálánál erősebb hadban ha reá néz.

Nem volt ez világban senki vétek nélkül,
Ki az természetnek lött rendeléséből,
Ki nem vétett volna erőtelenségből,
De gyógyulást is vött csak tőled, Istentől.

Amaz álnok kígyó megcsalá Ádámot,
Fényes palotából lehozá Dávidot,
Bűnre kénszeríté bölcs eszes Salamont,
Te engedelmedből mindennek árthatott.

De kik szent Fiadnak halálát jó kedvvel,
Magokhoz kapcsolták érdemét örömmel,
Szabadulások lött, kegyes tekintettel,
Mert őket értetted jó gyógyító írrel.

Áldd meg, Uram, kérlek, Fiad által lelkem,
Vigasztald igíddel kétséges életem,
Szomorú felhőkben ne maradjon fényem,
Indítsad örömre keseredett szívem.

Például adj engem minden nyomorultnak,
Kik bűnök jutalmát érzik nagy súlyosnak,
Pönitenciára hogy utat magoknak
Keressenek látván voltát irgalmadnak.

Ily könyörgésemmel untatám Atyámot,
Bűnömnek soksága mikoron bánatot,
Szívemre hozott testbeli fájdalmot,
Legyen áldott neve, mert már meggyógyított.

Mint halász rút víztűl megszáradván szépül,
Nyereséget látván vígan beszél s örül;
Így szívem vígsága bűn hagyván öregbül,
Lelkem isméreti mindennap könnyebbül.

Ezer felett hatszáztizenhatod idő,
Minden részeiben szépen kedveskedő,
Ezeket hogy írám, feltetszett esztendő,
Volt nekem örömmel bánatot is szerző.

II., mellyet írtam jó kimúlásomért

Azon Notára

Egekben lakozó szentséges háromság,
Kinek nincsen semmi dolgában hamisság:
Kegyelmességedből al-földi uraság,
Csak teneked szolgál, mennyei sokaság.

Az fényes nap és hold téged tart urának.
Tündöklő Planéták ismernek hadnagynak,
Sebes tenger habja szolgál mivoltodnak,
Engednek szelek is parancsolatidnak.

Királyok, császárok, bölcsek, hatalmasok,
Kicsinnyek, öregek, szegények, gazdagok,
Napkeletre, délre, napnyugatra lakók,
Csak téged imádnak ez földön búdosók.

Áldást az kemény föld egyedül tőled vár,
Reád veti szemét filemile madár.
Felségedben bízik megszálláskor végvár,
Náladnélkül mindent követ siralmas kár.

Bizodalmam vagyon nekem is csak benned,
Reménsegem sohol nincsen tekívüled,
Idegen helyekben mert te vezérletted,
Zarándok szolgádat, s javaddal értetted.

Gonosz ellenségnek szívét rettegéssel,
Szemeit befogtad sűrő setétséggel,
Földre taszítottad fenyegetéseddel
Hogy nekem ne ártson fegyvere élivel!

Rajtam érdem nélkül kimutadtad színed,
Fiadhoz jelentvén, hogy nagy te szerelmed:
Nem veszed szegénről le fényes két szemed,
Ha teljes lélekből, szűből követ téged.

Jóllehet ez testben vagyon sok szükségem,
Melynek betöltése csak nálad, Istenem,
De ez könyörgésben kiválytképpen, lelkem
Egy dolgot kér tőled, hallgasd meg kéresem!

Jól tudom határát földi életemnek
Elvégezted, Uram, mint több embereknek,
Múlandó órái, napjai fejemnek,
Nálad nyilván vadnak cselekedetimnek

Járásokban idők soha meg nem állnak,
Mint az sebes vizek szintén úgyan folynak,
Repüllő madárhoz ők hasonlítatnak,
Kik nagy gyorsasággal ég alatt futkosnak.

Hertelen esztendők, mint az füst és pára,
Mint mezőben szépen tündöklő viola,
Avagy újult fának veszendő árnyíka,
Mely keves ideig tart, minden jól látja.

Virágnak szépsége nagyhamar elmúlik,
Gyenge fűnek színe rút földdé változik,
Így rövid életem, ki mostan tündöklik,
Rövid idő múlván itt nem találtatik.

Az kegyes természet nem adta végházul
Ez testet énnekem, hanem csak szállásul,
Rövid ideiglen való kis Sátorul,
Mely tábornak helyén hertelen megavul,

Mint az vizenjáró, ha ki száll hajórul,
Eljött utat nézvén nem ismeri partrul,
Ezenképen lélek kimenvén testembül,
Nem emlékezik meg többé ez életrül.

Kérlek azért, Uram, ha eljő az óra,
Mellyen ez vilagból szolgádnak útára
Kelletik indulni; nézz bodogságára,
Viselj lelkemnek is gondot ótalmára.

Engedjed, itéljem az halált ajtónak,
Kin által kell menni, nekem, nyomorultnak,
Poenitentiára adj időt búsultnak,
Vessem le rút szennyét én álnokságimnak,

Mondjam szent Fiaddal: kezedben ajánlom
Lelkemet, oh Atyám, vedd hozzád, kívánom!
Hazája szolgádnak legyen Paradicsom,
Kiben mindörökké legyen maradásom.

Ezt küldem Uramhoz szivemből Mennyegbe,
Kétségem nincs benne, vette füleibe,
Ez földön látogat jókkal életembe,
Holtom után viszi lelkem seregébe.

Magasztalás, áldás adassék dicsősség,
Tied nagy Úristen legyen az ttiztesseg
Mert egyedül te vagy halhatatlan felség,
Mindenkor kezedben áll földi kerekség.

Szepsi CSombor Márton össze művei, kiad. Kovács Sándor Iván.
Erdetileg az Europica varietas függelékében jelent meg. Bekerült a Balassi-Rimay istenes versek mindkét családjába: a SOLVIROGRAMM félébe (majd a váradi rendezett kiadások sorába), és - Szepsi Csombor protestáns volta ellenére - a Nyéki Vörös Mátyás által szerkesztett katolikus redakcióba is.