Egy csudálatos ének

Ez világnak gyümölcsiről,
Szép kerteknek virágiról,
Sokat szóltam mezeiről
Sűrű fáknak árnyékiról.

Iffiaknak szép termetét,
Előlhozom ékességét,
Azkik Mársnak mérészségét
Követik s nagy vitézségét.

Ezek azok, kiket látnak
Az emberek, és hallanak,
Sokat ezekről is szólnak,
Históriákat is mondnak.

Kik legyenek, nem ösmérik,
Noha testeket szemlélik,
Elméjekkel föl nem érik,
Hogy az eget ezek mérik.

Eleget akarván tennem
Szép szódnak, ím följedzettem,
Egy részit pennára tettem,
Erre is nehezen mentem.

Első nagyobb, mint oroszlány,
Örül ellenség praedáján,
Mikor csida van jobb karján,
Súlyos fegyver függ szép nyakán.

Látnád ezt, mikor haragszik,
Semmi teste ott nem nyugszik,
Szeme-szája föltajtékzik,
Az halál előtte fekszik.

Ez oly könnyű, mint vadkecske,
És erős, mint dühös medve,
Noha ezt Múzsa kedvelte,
Mert már magának jedzette.

Ki légyen, sokszor beszélte,
De senki meg nem értette,
Noha szavait érzette,
De eszével föl nem érte.

Láthattad, mikor beszéllett
Olasz, görög, deák, német,
Hanem olyan s semmi nemzet,
Ilyen nyelvet meg nem érthet.

Magyarország most lakása,
De kincses, gazdag országa
Ez énekben nincs fölírva,
Mert törvényünk aztot tiltja.

Nézd, az másik mit cselekszik,
Scitiában mert ő fekszik,
Azt tudnád, hogy tüzet eszik,
Mikor száján vér tajtékzik.

Erősebb ez oroszlánynál,
Haragosabb dühös Mársnál,
Veszedelmesebb Scyllánál,
Rettenetesb az Halálnál.

Mondani is iszonyúság,
Azhol lakik, ki nagy vadság,
Vagyon csak utálatosság,
Messze földre csak pusztaság.

Harmad Indusról mit mondjak,
És mi dicséretet adjak,
Ha száz nyelve volna számnak,
Nem mondhatnám ki, s pennámnak.

Sárkányokkal ez megvívott,
Tigrisekkel szemben ugrott,
Kezében vad bika rívott,
Mikor rút vérében ivott.

Láttam ennek mérészségét,
Gyakorta nagy vitézségét,
Sokszor próbált mesterségét,
Kiváltképpen bölcsességét.

Sok csudákkal hadakozott,
Kikből soknak adakozott,
Eleven áspist is hozott,
Mikor viselt egy nagy harcot.

Az negyedik, mint egy szarvas,
Könnyű perzsa és szép magas,
Szépen néz, mint keselyő sas,
De kegyetlen, mint vad farkas.

Eztet lovon ha láthatnád,
Szép termetit vizsgálhatnád,
Oltalmadra ha vonyhatnád,
Ezzel az sárt megállhatnád.

Az ötödik Líbiában
Lakik csak egy vad barlangban,
Vadakkal való vívásban,
Részes volt sárkányhalálban.

Soha meg nem gondolhatja
Senki, hidd el, nem írhatja,
Miket mívelt, s nem mondhatja,
Mennyit csalt meg ábrázatja.

Az hatodik százat rontott,
Mert ő sok pogány vért ontott,
Nagy kősziklákat elbontott,
Franciában lakni szokott.

Kegyetlen nagy erejével,
Éles és gyors elméjével,
Rettenetes fegyverével,
Lidércet ölt nagy kezével.

Lásd meg, az hetedik mostan
Fényeskedik török holdban,
Lakik is Törökországban,
Részes volt már sok vértóban.

Az nyolcadik Ázsiában
Tündöklik Natoliában,
Fejedelem jószágában,
Hatalmas is gyors karjában.

Deli, karcsú, ékes, magas,
Erős, könnyű, bátor lovas,
Azt tudnád, hogy éppen vasas,
Testét ládnád, mely hatalmas.

Volt már közi sok vadakkal,
Sőt rettentő állatokkal,
Vívott tengeri halakkal,
Rettenetes cethalakkal.

Kilencedik Indiában,
Abban az nagy Indiában
Lakik, az Oceanumban,
Azmely vagyon napnyugotban.

Ennek az ő vitézségét
Ötszáz holttest, mérészségét,
Érzette nagy keménységét,
De száz nimfa is szépségét.

Hát tizedik napkeletben,
Most lakik meleg helyekben,
De az kedves kikeletben,
Nyugszik, s vigad szépen ebben.

Ez egyetlenegy szép fia
Az királynak, jó magzatja,
Ő lakása nagy Afrika,
Drágakincses szép tárháza.

Ez magában szép szerecsen,
Termetes is, mint kerecsen,
Megösmérni az perecen,
Kit nyert egykor ez szerecsen.

Tizenegyedik Moszkvában
Uralkodik hatalmában,
De csak lakik egy havasban,
Rettenetes mély barlangban.

Éjjel-nappal hadakozik,
Az természet iszonyodik,
Miként sok vad omlodozik
Keze miátt, s romlodozik.

Holt már száz medve miatta,
Kiknek bőrét másnak adta,
Ez világot mind eljárta,
Erejének jelét hatta.

Tizenkettödik Cyprusban
Lakik, szép Görögországban,
De pogánnyal egy határban
Lakván, egyetért is abban.

Tizenharmadik nincs messze,
Spanyorországban szép esze,
Nagy ereje mintegy része,
Ki az márvánt is eméssze.

Egy oroszlánt elszaggatott,
Krokodilust megfoggatott,
Sőt miatta ellankadott
Egy elefánt, s elbágyadott.

Dániában ketten vannak,
De svecushoz ők most tartnak,
Noha néki nem adóznak,
Hanem hadakban szolgálnak.

Egymás után van ő rendek,
De vitézség ollyan bennek,
Hogy nem tudnád, pálmát melynek:
Annak adnád-é, vagy ennek.

Norvégában három vagyon,
Kik egy sárkánt vertek agyon,
De Grienlantban olyan vagyon,
Hogy egy oroszlányt vert agyon.

De széles Amerikában,
Kincses, szép Virgineában
Ki vagyon nagy Indiában,
Egy van, másik Floridában.

Ím, napkeleti országban,
Drága, szép Aetheriában,
Egy ifiú királyságban
Lakik, kincses gazdagságban.

Bátor szíve, szép ereje,
Ehhez vagyon vitézsége,
De tündöklő szép személye
Mindent meghódít s elméje.

Ez rendiben távol esett,
De semmije el nem veszett,
Mert közöttök nincs oly eset,
Ki törvényben gáncsot tehet.

Ezután van egy hatalmas,
Ellenséginek ártalmas,
Értéke is van alkalmas,
Erejében bizodalmas.

Harmadfélszáz már érzette
Súlyos kezét, mert ereszte
Spádét rájok erős keze,
Ki miátt ment lölkök messze.

Németország ő lakása,
Vagyon ott szép tartománya,
Ehhez ednehány kővára,
Eleitől mely marada.

De még vagyon Skóciában,
Kettő van Hiberniában,
Egy erős Islandiában,
Más hatalmas Angliában.

Ezek könnyűk s igen szépek,
Azt tudnád, hogy írott képek,
Kezekben, lábokban épek,
Várna is tűlök sok népek.

Víttak ezek sok vadakkal,
Scotus csuda madarakkal,
Vívott anglus Balaenákkal,
S pokolbeli Fúriákkal.

Mondom, bizony Fúriákkal,
Avagy inkább Hárpiákkal,
Kegyetlenkedett Párkákkal,
Egyszersmind száz boszorkánnyal.

Ezek fölött lőn hatalmas,
Mert fegyvere volt ártalmas,
Mely volt kemény dömöcki vas,
Maga szép, mint keselő sas.

De Islandus viperákat,
Rettenetes állatokat,
Ölt meg mérges sárkányokat,
Undok krokodilusokat.

Ezeknél nem kevesebbet
Cselekedtek, de sőt szebbet,
Mondom, sokkal erősebbet
S nálunk köllemetesebbet

Hibernusok egy havasban,
Rettenetes vak barlangban,
Havas, jeges Scythiában,
Földi csudát ölvén abban.

Ez oly csuda állat vala,
Hogy tőle minden fél vala,
Már ezer embert ött vala,
Senki néki nem árthata.

Hossza száz araszni vala,
Széli kilenc réfni vala,
Melyet éppen eltiprata
Ez két vitéz, s elszaggata.

Nagy Sinában is olyan van,
Ki oly fene, mint egy vadkan,
Nincsen mása ennek ottan,
Lakik csak egy nagy toronyban.

Más is van Olaszországban,
Más van nagy Dalmáciában,
Egy szép Lusitániában
Lakik, gazdag Lisbonában.

Gotiában is más lakik,
Sokak közzöl ez kiválik,
Egy Livóniában lakik,
Ott hidegtől igen fázik.

Lakik egy Lengyelországban,
Másik nagy Litvániában,
Ezután Borussiában,
Másik penig Sveciában.

Más van szép Japoniában,
Uralkodik országában,
Mindenek ő szép voltában
Álmélkodnak, s hatalmában.

De te is, vad Athlantia,
Egyet neveltél, Salmantia
Asszontól; ennek haragja
Rettenetes, s éles kardja.

Ez után van egy nagy hegyben,
Úgymint Havasalföldében,
Énekel ebben az helben
Kis fülemilénél szebben.

Van más Andalusiában,
Még más nagy Peruviában,
Harmadik Brazíliában,
Az negyedik Guineában.

Vannak ketten Molucában
Utálatos pogányságban,
Kimondhatatlan haragban,
Mikor vért ontnak vadakban.

Tatárországban is ketten,
Első uralkodik ebben,
De az másik sokkal szebben
Szépíti magát fegyverben.

Mindezek vannak ily rendben,
Nem gyönyörködnek semmiben,
Némely rettenetességben,
Némely szép gyönyörűségben.

Az Istent minnnyájan hiszik,
De sokféleképpen hiszik,
Erejeket messze viszik,
Midőn fegyverek vért iszik.

Vannak ezekhez szép leányok,
Gyönyörűséges asszonyok,
Vannak kemény amazonok,
Sőt csudálatos vérszopók.

De te is, ó, szép Adaea,
Mindezeknek királynéja,
Világnak legszebb országa,
Az földnek paradicsoma.

Néked szép gazdagságodat,
Szépen rakott kőfalodat,
Sok rendbéli nagy adódat,
Le nem írom tárházodat.

Tudom jól, törvényünk mit tart,
Általhágása sokat árt,
Kiért elkerülöm az sárt,
Hogy törvényben ne tegyek kárt.

Adaea ő szép országok,
Vagyon ottan nagy királyjok,
Gyönyörűséges tárházok,
Ki fölött ők uralkodók.

Ezen ország holott légyen,
Oda pennám most nem mégyen,
Van az Földön egyik végen,
De nagy tilalom van ebben.

Soha senki nem láthatja,
Csak ki olyan, az tudhatja,
Az is ideig lakhatja,
Mert Isten azt megátkozta.

Midőn ez országban vannak,
Kevés ideig mulatnak,
Egymással szépen vigadnak,
Kedvesen is barátkoznak.

De mihelt onnét kijutnak,
Csuda dolog, mint változnak,
Mindent ők öszverontanak,
Egymással is megharcolnak.

Rettenetes kegyetlenség
Van egymás közt s nagy gyűlölség,
Ehhez vagyon rút dühösség,
Ha előtte van ellenség.

De ki körösztény, egyet tart,
Másfelől pogány egyet tart,
Néha tesznek ezek nagy kárt,
Néha ennek az másik árt.

De minémő harcok vagyon,
Azt mostan le nem írhatom,
Nyelvemmel ki nem mondhatom,
Kihez képest abbanhagyom.

Szólok tehát királyokról,
Gyönyörű koronájokról,
Kit király kihoz tárházból,
Midőn kimégyen az várból.

Ez, ki ezeknek elejek,
Fia nagy fejedelemnek,
Vannak véle jó tegzesek,
Világból válosztott népek.

Néki oszlopot épéttet
Virtus, kit meg is szépétett,
Magas fölyhőkig eresztett,
Arany bötűköt rámetszett.

Fölforr, mint forrás bővsége,
Szép ifiú piros vére,
Illatoz gyönyörűsége,
Mint szép rózsa, színessége.

Mirtussal ékesíthetném,
Sőt Manliussá tehetném,
Scipiónak nevezhetném,
Hector- s Achilleshez tenném.

Ez róla kicsiny dicséret,
Mert véle senki nem érhet,
Ez ember halmokat méret,
Sokat ez föld tőle kéret.

Olyan sebes, mint az árvíz,
Azt gondolnád, hogy halált visz,
Szíve nagy erejében hisz,
Semmi nála fegyver, tűz, víz.

Bizonnyal írom, hogy nála
Senki az sárt meg nem állja,
Ki-ki magát megalázza,
Mert legjobbaknak királyja.

Ezeknek ő szép erejek
Csudálatos mesterségek,
Nagy magosan röpülések
Fölhőkben való menések.

Nem ördögi mesterségbe,
Csak emberi természetbe
Viszik ezeket ők végbe,
Noha ez nincs mindenekbe.

Ennek végére nem mehetsz,
Kiről ugyan nem is tehetsz,
De ilyen dolgot elhihetsz,
Mert mindentudó nem lehetsz.

Mondd meg okát az mágnesnek,
Mért hogy vasat vonszon, ennek
Oly természete van, s tesznek
Ily nagy csudát, ki van bennek.

Honnét jőnek az nagy szelek,
Kikkel te is s én is élek,
Azt nem tudja semmi lélek,
Noha vagyunk együtt vélek.

Mért hogy Aethna örökké ég,
Az hegyekben vagyon sok jég,
Kik olvadásában nincs vég,
Sőt tűzben is örökös jég.

Holott jégnek természete,
Mivel van csak hidegsége,
Olvad, ha tűznek hévsége
Éri s kemény melegsége.

Csak az természetre vetünk,
Máshová mi nem mehetünk,
Okát meg nem ismérhetjük,
Mert Isten nem közli velünk.

Tehát azért, hogy nem tudjuk,
Miként vannak, noha látjuk,
Ne higgyük? Noha tudhatjuk,
Hogy más tojást kikölt az tyúk.

Ennek is, kérlek, mondd okát,
Végy ludat elöl, vagy pókát,
Ezeknek s másoknak is tojását
Tyúk költi, s nem más madárkát.

Vagyon Isten, aztot hisszük,
Elménkkel föl nem érhetjük,
Ki légyen, csak megengedjük
Hogy van Isten, s bízvást hisszük.

Az természet ebben így van,
Az másikban másképpen van,
Egyéb oka nincsen mostan,
Isten csinált rendet abban.

Históriábul kiléptem,
Csaknem el is felejtkeztem,
Terhemet könnyebbétettem,
Mert ezekben vagyon részem.

Ezeknek van nagy erejek,
Világi gyönyörűségek,
Kivel hogyha jól nem élnek,
Van iszonyú veszedelmek.

Bizony mondom, veszedelmek,
Mert változó szerencséjek,
Fölragadja nagy elméjek,
Honnét néha hanyatt esnek.

De kik azzal szépen élnek,
És egy igaz Istent hisznek,
Igaz hitben ők nem félnek,
Holtok után mennyben élnek.

Ott is van nagy koronájok,
Lévén itt sok talentumjok,
De bizonyára nagy kínjok
Van rosszaknak, s örök poklok.

Sokkal többet én írhatnék,
Ez vitézekről mondhatnék,
Sok téntát pennám ihatnék,
Rólok ha tovább szólanék.

De még egyet megengedtek,
Tudni kévánod, kik ezek,
Szép testeken vagyok jelek,
Kit nem tudnak az emberek.

Ím, ezeket följedzettem,
Néked is eleget tettem,
Többet ne kévánj már tőlem,
Úgyis sokat cselekedtem.

Már írásban véget teszek,
Törvényünkből ki nem lépek,
Többet írnya mert nem merek,
Meghadták, hallgassak, ezek.

Forrása: RMKT XVII, 12., kiad. Cs. Havas Ágnes, 144. sz.
Erről a furcsa, seregszámlára redukálódott kiseposzról írja Kovács Sándor Iván:

Magyar költészettörténeti kontextusba szintén nehezen beleilleszthető Egy csudálatos ének című, társtalan, egy eposzéneknyi (112 strófa) terjedelmű verse. „Ezt a fura darabot” – ahogy kiadójának éretlen kommentárja elintézi – már ott leljük az 1656. évi gyűjteményben, a másodikból azonban hiányzik. A hosszú vers a fiatalkori Zrínyi-rajongás legszebb és legméltóbb dokumentuma; egyszersmind kísérlet arra is, hogy a Zrínyi- és az Esterházy-„mitológia” összekapcsoltassék. A titokzatos, képzeletbeli típusú vers fantáziája merész, szinte az akkor ismert teljes földrajzi világot mozgósítja. Távoli tipológiai támasztékként John Donne költészetének földrajzi allúzióit említhetők: azok azonban térképpontos metaforaelemek. Esterházynál csak a nevek ömlése valódi: a Scitiát, Indust, Persát, Libiát, Franciát, Törökországot, Natoliát, Ásiát, Napkeletet, Moskvát, Cyprust, Spanyolországot, Dániát, Norvégiát, Grönlandot, Amerikát, Virgineát, Aetheniát, Floridát, Németországot, Scotiát, Hiberniát, Islandiát, Angliát, Sinát (Kínát), Olaszországot, Dalmatiát, Lusitaniát, Gotiát, Livoniát, Lengyelországot, Iaponiát, Athlantiát, Havasalföldet, Andalusiát, Peruviát, Brasiliát, Guineát, Molucát és Tatárországot benépesítő vitézek, királyok és természeti csodák a költői képzelet leleményei.
Az Egy csudálatos ének Esterházy költészetében egyedülálló „heroikus” darab; a horatiusi Ille ego… és a vergiliusi Arma virumque… fordulattal különíti el más tárgyú s korábbi lírai verseitől. Azokat a hősöket „hozza elő” benne, „az kik Marsnak merészségét / Követik, s nagy vitézségét”. Közülük a legelső Zrínyi Miklós: történelmi formátuma köznapi elmével fel nem érhető, „históriákat is mondanak” róla. Esterházy nem is tudja másképp értelmezni, mint a Szigeti veszedelem heroikus hasonlatával. Költő voltáról is tudósít: oly erős, „mint dühös medve, / Noha ezt Musa kedvelte, / Mert magának már jegyezte.” De hiába énekel eposzával, hiába szól „olasz, görög, deák, német” kultúrájával is: csak „érzették”, de nem „értették” fegyverbe hívó szavát; a publikum nem érte fel „eszével”. Ilyen „semmi nemzet”, mint a magyar, „ilyen nyelvet meg nem érthet”. Nevét nem mondhatja ki: „Magyarország most lakása, / De kincses, gazdag tárháza / Ez énekben nincs felírva, / Mert törvényünk aztot tiltja.” Itt vágyakról, titkos aspirációkról lehet szó; affélékről talán, mint a Mátyás-elmélkedések szintén kimondhatatlan Hunyadiak–Zrínyiek analógiái. A Zrínyit címéül és főszereplőjéül választó Mars Hungaricus, a téli hadjáratról szóló emlékirat Esterházynak ilyen párhuzamát kínálja: „sok titkos beszélgetés folyt közte és Esterházy gróf között, késő éjszakáig; ezt pedig soha, amíg élek, nem fogom elfelejteni; nagy jelentőségű dolgokról volt szó, amelyek leírását tollam tiltja”.
A Mars-merészségű hősök közül több-kevesebb valószínűséggel identifikálható még a forrófejű Zrínyi Péter és maga Esterházy Pál, aki a Szigeti veszedelem tatár királyfi Delimánjának attribútumait viseli, szó szerint is, az eposzból átvett fordulatokkal. Esterházy már itt csinál magának egy „lovas szobrot”:

Néki oszlopot épitett
Virtus, kit meg is szépétett,
Magas fölyhőkig eresztett,
Arany bötüköt rámetszett!

Fölforr, mint forrás bővsége,
Szép ifiu, piros vére,
Illatoz gyönyörüsége,
Mint szép rózsa szinessége.

Mirtusszal ékesithetném,
Sőt, Manliusszá tehetném,
Scipiónak nevezhetném,
Hector- s Achileshez tenném.

Ez róla kicsiny dicséret,
Mert véle senki nem érhet,
Ez emberhalmokat méret,
Sokat az föld tőle kérhet.

Bizonnyal irom, hogy nála
Senki az sárt meg nem állja,
Kiki magát megalázza,
Mert legjobbaknak királya.

„Delimán” Pál „Cumilla” Orsikát, szerelmét is maga mellé emeli a csudálatos hősök galériájában; ő lesz a „szép Adaea”, de még nem mint feleség. Hogy az Egy csudálatos ének az Esterházyak mártírglóriáját meghozó nagyvezekényi csata (1652. augusztus 26.) és az Orsikával történt egybekelés (1655 farsangja) között készült, azt a négy elesett Esterházyra vonatkoztatható strófák jelzik. Mind a négyen távoli tartományok (Indus, Persa, Libia, Anatólia) képviselői, azaz szkíta-félék, mint Delimán. Annál is inkább, mert az Esterházy-genealógia (Trophaeum, 1700) a szkítáktól származtatja a családot: Örs és Ida nászából született Estoras ősapa, akit Adalbert püspök természetesen Pálnak keresztelt. Az Esterházyak egyik címerállata, a griffmadár is „a szkíta kincs őrzője”. (Ennek szárnya alá folyamodott Gyöngyösi, amikor a Kesergő nimfával a frissen választott nádort köszöntötte.) A tatár-szkíta eredetű nagyvezekényi hősökre ez a négy szakasz vonatkozhat:

Lásd meg az hetedik mostan
Fényeskedik török holdban,
Lakik is Törökországban,
Részes volt már sok vértóban.

Az nyolcadik Ásiában
Tündöklik Natoliában,
Fejedelem jószágjában,
Hatalmas is gyors karjában.

Deli, karcsu, ékes, magas,
Erős, könnyü, bátor lovas,
Azt tudnád, hogy éppen vasas,
Testét látnád, mely hatalmas.

Volt már közi sok vadakkal,
Sőt, rettentő állatokkal,
Vivott tengeri halakkal,
Rettenetes cethalakkal.

A dőlt betűs versszak Vezekény főhősét, Esterházy Lászlót festheti (így emlékezik rá az egyik halotti prédikáció is). Ő valóban kiváló katona és intellektus volt: Zrínyi Miklósnak haláláig legjobb barátja, Zrínyi siratóverset is írt róla; ez sajnos elveszett. Ha fennmaradt volna az Esterházy-epicédium, több megnyugtatót állíthatnánk az Egy csudálatos ének geneziséről. Így csak a Zrínyi-imitációk nyújtanak fogódzót a vers műfaji-tipológiai tájolásához. Esterházy Pál ugyanis elsősorban a Szigeti veszedelem I. énekéből, a nagy török seregszemléből szemelget, az ő éneke „műfaját” tekintve ennélfogva „csudálatos” seregszemle.