Az Istenről való versek

I.
Én pennám mit írjon az nagy Istenségről,
Elmém mit gondoljon véghetetlenségről,
Azki minket szemlél örök dicsőségről,
Magyarázhatatlan szörnyű fényességről?

II.
Honnan kezdettessék vékony tudományom,
Istenről mit szóljon csekély találmányom,
Bölcs Szent Ágostonnal ha elmémet hányom,
Kalánnal az tengert kis veremben hányom?
III.
Kis erőm elfárad, nagy ez a mezőség,
Kire igyekezik az nagy együgyűség,
Akaratom gerjed, de nincs az tehetség
Ésszel ezt fölérni, mert lehetetlenség.

IIII.
Kévánok röpülni égen Daedalussal,
Avagy játszadozni szárnyas Pegasussal,
Futást gyorsássággal probálni Phoebussal,
Félő, el ne essem kevély Icarussal.

V.
Mentől tovább megyek az elmélkedésben,
Annál inkább esem nagy titkos mélységben,
Arionnal habzom, mint hajó szélvészben,
Ragadtatom messze tündér sebességben.

VI.
Gyötri az kévánság lelkemet s kergeti,
Vonssza, mint az magnes s hozzáédesgeti,
Valamerre magát én szemem teríti,
Mindenütt elmémet s szívemet gerjeszti.

VII.
Sőt ugyan elbámul testem ő magában,
Hajam szála föláll álmélkodásában,
Nyelvem is megakad ő forgatásában,
Ennyi jókhoz való nagy óhajtásában.

VIII.
Mint egy szomjú szarvas járulok forráshoz,
Róla gondolkodván mégyek Heliconhoz,
Talám minden jókat én állapatom hoz,
Fáradságim után jutok Apollóhoz.

IX.
Csudálkozva állok s nézem az szépséget,
Kévánom, hogy végyek annyi mesterséget,
Mellyel hozzak elöl ily nagy ékességet,
De kévánságomban én nem érek véget.

X.
Lelkem emelkednék ékes Lybanussal,
Verseim folynának hegyes Parnassussal,
Zöldellenék tentám örökös laurussal ,
Hogyha én szólhatnék az magas virtussal.

XI.
De megvonta tőlem vizét Calliope,
Nem pöngeti lantját vidám Aganippe,
Nem fújja előttem szép sípját Euterpe,
Énekeket sem mond ékes szavú Tempe.

XII.
Helicon kútjához nem visz Diopaea,
Kincsét nem mutatja énnékem Popaea,
Sem játszó delfinjét ékes Panopaea,
Elrejtette fáját előttem Napaea.

XIII.
Hamandriadesek laurus erdejekben,
Nem hívatnak engem sűrű ligetekben,
Nem juthat énnékem gyümölcsözésekben
Iuno kerteinek s gyönyörűségekben.

XIV.
De mit fárad elmém, gondjait árasztván,
Ixion kerekén ő magát fárasztván,
Hasonlatossággal idejét faggatván,
Sisiphusnak kövét hegyre fölforgatván.

XV.
Hasonló én dolgom Merope fiához,
Torkig vízben álló szomjú Tantalushoz,
Kinek alma esik gyakorta szájához,
Elfutván előtte kabdos árnyékához.

XVI.
Ámbátor fölkeljen Phoebus musáival,
Az egész Parnassus tudós lakosival,
De még Pieris is ékes nympháival,
És az bölcsességnek anyja Minervával.

XVII.
Mindeniknek nyelve ámbár ezer légyen,
Egyik mint az másik ékesszólást tégyen,
Iphigenia is vélek együtt légyen,
Énekeknek hangja az égig fölérjen.

XVIII.
Nem hiszem, hogy ők is versekben vehessék,
Elégségesképpen nevét dicsérhessék,
Írásban nagy voltát éppen föltehessék,
Avagy méltóságát ésszel fölérhessék.

XIX.
Lantjokat pöngessék ámbátor az musák,
Sűrű énekekkel zöngjenek szép nymphák,
Magokat foglalják versekben poeták,
Legkisebb részét is ennek meg nem fogják.

XX.
Mert kibeszélésén nyelv ugyan elszárad,
Előszámlálásán értelem elfárad,
Mennél bővebben ír, annál többre árad,
Tengerből és Földből hatalma fölvirrad.

XXI.
Ez széles világon nincs oly nagy bölcsesség,
Oceanumban is nincsen olyan mélység,
Kertek virágiban illat avagy szépség,
Kikben találtassék hasonló dicsőség.

XXII.
Kincses tárházaknak minden gazdagsága,
Kősziklás hegyeknek tornyos magassága,
Fényes palotáknak alkolmatossága
Mint az menő szélnek elmulandósága.

XXIII.
Árnyék ez az világ az nagy Istenséghez,
Nincsen hasonlatos mennyei Fölséghez,
Senki nem is szólhat ezen örökséghez,
Mindentől elrejtett véghetetlenséghez.

XXIV.
Érzem és ismerem tudatlanságomat,
Szemeimmel látom nagy gyarlóságomat,
Heában is tészem föl okosságomat,
Keresem az hitben én orvosságomat.

XXV.
Vagyon egy Úr, hiszem az Szent Istenségben,
Kinek esze vagyon, nem vészi kétségben,
Őtet méltán áldják engedelmességben
Mennyei szent karok örök dicsőségben.

XXVI.
Ki mindjárt az eget egy szóval csinálád,
Egymástól az vizet s földet elválasztád,
Engedetlenségért Lucipert lenyomád,
Sőt egész világot bűnökért elrontád.

XXVII.
Magas kősziklákat hegyekre állatád,
Erős cethalakat tengerben alkotád,
Az világosságot egekben elosztád,
És föld agyagából az embert formálád.

XXVIII.
Ki világnak Atyja, ember megváltója
És te híveidnek vagy vigasztalója,
Előtted Szent Anyád légyen szószólója
Én bűnös fejemnek s nagy oltalmazója.

XXIX.
Dicsértessél Uram az magas fölyhőkben,
És dicsőíttessél számos szentjeidben,
Örökön örökké uralkodjál Mennyben,
Minden lélek velem egyetértsen ebben.

Forrása: RMKT XVII, 12., kiad. Cs. Havas Ágnes, 119. sz.